Előszó helyett...

A mi mozink (2001.)

- Kelt: 1999. Augusztus (XX. század) -

Az ezredvégi magyar filmet alighanem a mintha-szócskával lehetne a legfrappánsabban jellemezni. A mi mozink olyan, mintha élne. Éldegél, avagy inkább vegetál, lassan húsz esztendeje. Kiemelkedő alkotói teljesítmények (értsd: jó mozik), ha ritkábban is, de azért születnek. Sokszor azonban nem is tudunk róluk. Néha csak az országhatárokon túl díjazzák őket (lásd: Gyarmathy Lívia: A mi gólyánk), de megesik, hogy - a kellő marketingkampány elmaradása miatt - még a T. Zsűri elé, avagy a vetítőterembe sem kerül el egy-egy arra érdemes alkotás.

Évről-évre a február hónap a nagy kivétel. Akkor bezzeg filmek tucatjai kerülnek a Mammut (Corvin, Puskin, Budapest Kongresszusi Központ stb.) musorára. Egyetlen hétre! (...) Mint annyiszor, a döntő pillanatban (a huszonnegyedik órában) kerül némi gyógyír a fekélyes testű magyar filmgyártás testére, s így a beteg tovább agonizálhat legalább egy újabb dicstelen éven át.

Csak hát "növelé, ki elfedé a bajt" - tartja a bölcselet. Kérdés, kinek érné meg egyszer úgy istenesen kiborítani a celluloidbilit. Bátrak, elkötelezettek nemigen akadnak. Vannak viszont szép számmal olyanok, akik odavesznek a süllyesztőben. Gondolok itt leginkább a fiatalokra. Azokra, akiket könyörtelenül kihajít a marketingmenedzser, akiknek már nincs helye a mind zsugorodó filmgyárban. Vagy a köztünk élő nagyobbakra, akik hosszú évekig várnak arra, hogy végre érdemesnek minősítsék forgatókönyveiket. (Utolsó információm szerint csak Xantus János íróasztala ötöt őriz a meg nem valósult filmálmokból...)

Az élő mozilegenda, Garas Dezső helyzetelemzése alighanem megállja a helyét. "A szűken vett filmes szakmát a széthúzás jellemzi. Nincs egy összefüggő erő, amely inspirálna, "összerántana" bennünket. Mifelénk kihaltak a guruk. Hol van már Keleti Márton vagy Fábri Zoltán? Azok, akik bármire vállalkoztak a magyar film érdekében. Keleti például a legfelsőbb pártszervekhez sem volt rest elmenni egy-egy általa szentnek tartott ügy kapcsán, sőt rendre kikaparta a többiek helyett is a gesztenyét... Nem látom az újrakezdés csíráit. Mindenki próbálkozik valamivel, de a rendezők többsége régen belefáradt a szélmalomharcba..."

A forgalmazóknak jobb a közérzetük. Ők már tudják mitől döglik a légy (naná, hogy Hollywood - tól!), és tudják azt is, hogyan tűnhetnek fel - anélkül, hogy számottevően támogatnák a hazai filmeseket - a magyar filmgyártás jótevőinek jelmezében. Őszintén mondom, a kevés pozitív figura egyike Andrew G. Vajna, akit a kényes ízlésűek rendre az amerikai nagybácsi szerepében tűntetnek fel. Pedig Vajna tényleg a saját filmforgalmazó cége által megtermelt pénzzel támogatja (és alakítja) a magyar mozit, ellentétben azokkal, akik kuratóriumi hatáskörükkel visszaélve, választott tisztségviselői fotelből kísérlik meg kézivezérelni - némelykor terrorizálni - a hazai filmeseket.

Az említett cégek/szervezetek többsége rendre csak tessék-lássék alapon áll a magyar alkotók mellé. Ők is úgy tesznek, mintha. Pedig a problémák attól, hogy némely cápa két pofára zabál, még nem apadnak el, s egy-egy aktuális Koltai-kirakatsiker ellenére éheznek mind a snecik, mind a planktonok. Habár eljött az ideje annak, hogy azok, akik rendre csak a filmszemlén villognak, végre a hétköznapokban is színt valljanak, egyelőre pusztán a felszín fecseg. Attól, hogy relatíve nagy pénzből "leporolják a Hyppolitot", a sebek még tovább levedzenek. Mintha csak a lobby-k léteznének, az alkotók nem. Mintha az állam csak a vitákat szítaná, de segíteni rest volna. (Vagy ha éppen "segít", akkor filmközpontosít...) Mintha a magyar mozi vámszedői saját zsebre dolgoznának. Mintha rend csak a filmszemléken honolna, ott is oly módon, hogy a pokróc modorú sajtófőnök úr időről-időre jegyszedőnek áll, és a különböző színű bilétákra hivatkozva, mint a sarki rendőr, úgy küldi be a magyar filmgyártás prominens képviselőit, valamint hajtja el a díszpremierre érvénytelen jeggyel belógni igyekvő, ámde erre a kegyre méltatlannak ítélt, valóban(!) érdeklődő egyetemistákat és ifjú filmeseket. S miközben a lényeg rejtőzködik, marad a beszédes tény, hogy Szabó István, Enyedi Ildikó vagy Mészáros Márta már csak külföldre jár "mannáért", elismerésért, netán egy jó szóért.

2001-re (is) alighanem marad, átörökítődik a magyar mint(h)a. Minden úgy marad, ahogy van, de hát - ahogy Bacsó hőse már megállapította - a citrom is lehet ízletes, kiváltképpen, ha az a miénk. Az átalakuló félben(?) lévő magyar filmgyártás kaotikus állapota híven tükrözi a jelenkori magyar kultúra helyzetét. Beláthatatlan a horizont: nem tudni, hogy az állami szerepvállalás mire és meddig terjed ki, kik lehetnek azok a mecénások (filmmogulok?), akik tartósan felvállalják a magyar filmet. Nem tudni azt sem, hogy "mi fán terem a producer?", hogy mit hoz, meddig tombol még a "multiplex-vihar", s hogy egyáltalán milyen válaszok születnek azokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta mérgezik/megosztják a filmes szakmát. A biztosnak tűnő tippektől, a jövő hasraütésszerű vizsgálatától ezúttal eltekintenék. Marad a régi mint(h)a.