A hatvanas évek
A szakma jelentős változásának számított az '59-ben a fiatalok Balázs Béla Stúdiójának megalakulása, majd gyors átszerveződése 1960-ban. Szinte valamennyi, önálló játékfilmre hosszabb-rövidebb ideig várakozó ifjú rendező számára ez volt az egyetlen fórum szakmai kísérletek, próbálkozások, elképzelések megvalósítására. Így a stúdió a nem nagyjátékfilm kategóriában a legtöbb maradandó értéket létrehozó szervezetté, egyben az avantgárd, az experimentális, a nem hivatalos kultúrpolitikai irányvonalat követő produkciók otthonává nőtte ki magát. Az alapító nemzedék 1964-ben kapcsolódhatott be az egész estét betöltő játékfilmek gyártásába, azaz a zuglói "fő-filmgyár", vagy ahogy a filmesek gonoszkodva elnevezték (és nevezik mindmáig): "Hollywood-alsó" munkájába. A szerencsés úttőrök: Gaál István (Sodrásban) és Szabó István (Álmodozások kora) voltak.
1963: A Mafilm megszületésének éve
Az ötvenes évek végén kialakult struktúra nem tartotta magát egy évtizedig sem. 1963-ban a Hunnia és a Budapest Filmstúdió egyesült Magyar Filmgyártó Vállalat (Mafilm) néven. A vállalaton belül négy játékfilmstúdió létesült Újhelyi Szilárd, Fejér Tamás, Herskó János és Nemeskürty István vezetésével. Mellettük az egyéb műfajok gyártására megalakult a Riport- és Dokumentumfilm Stúdió, a Híradó Filmstúdió, a Népszerű Tudományos Filmstúdió, a Propaganda- és Oktatófilm Stúdió valamint a Katonai Filmstúdió.
Az átszervezésnek voltak tartalmi elemei is. Az állami beavatkozás mérséklődését jelentette, hogy a stúdióvezetők és a művészeti tanácsok hatásköre nőtt. Az egyes forgatókönyvek elfogadásában ők döntöttek, a szaktárca főosztályának pusztán vétójoga volt. (Élt is vele...) Az 1966-os esztendő a játékfilmgyártás finanszírozása szempontjából hozott változást. A Művelődési Minisztérium a játékfilmek költségeinek egy jelentős százalékát a Moképre, illetve a Hungarofilmre hárította át. Két év elteltével a gyártás és forgalmazás gazdasági irányításának egységes szerveként életre hívták a Magyar Filmtrösztöt (1968). Mi tagadás, túl sokáig ez az organizáció sem "húzta"...
Kovács András: A hatvanas évek kiélezték a közönséggel kapcsolatos vitákat. Ebben szerepet játszott, hogy főleg a televízió elterjedésének hatására zuhanásszerűen csökkent a mozinézők száma. Sokan, akiknek különféle fenntartásaik voltak a magyar filmmel szemben, most jó érvet kaptak, lám a közönség is elfordult a magyar filmtől. Ez nem lett volna baj, ha nem találkozik két teljesen különböző előjelű elégedetlenség. ...egyes rétegek egyre jobban elégedetlenkedtek, hogy a filmek politizálnak. Mások dogmatikus igényei szerint a filmek nem voltak eléggé politikusak, vagy nem helyesen politizáltak. Akadt olyan megye, ahol a helyi vezetők be akartak tiltani egy-egy filmet...Újra előkerült a kommerszfilm-művészfilm hamis ellentéte, volt, aki számszerűen is akarta szabályozni, melyik fajta filmből hány darabot kell "szállítaniuk" a stúdióknak...
Létrehoztuk a Pécsi Játékfilmszemlét, elsősorban a közönséggel való kapcsolat ápolására, ahol évente "közszemlére" tettük ki termésünk legjavát, megvitattuk a közönséggel, a sajtóval és a külföldi meghívottakkal. Mint később kiderült, ez más szempontból is hasznunkra vált, segített tisztázni szakmai gondjainkat, tudatosítani bennünk magunkban az eredményeket és a gyöngeségeket. Kitartóan követeltük a filmklub-mozgalom megszervezését, a speciális mozik hálózatának kialakítását, és magunk is eljártunk ezekbe a klubokba filmjeink vitáira. Sikerült elindítani a Filmkultúra című folyóiratot, amely a közönséggel folytatott dialógus állandó fóruma lett, és ez újra csak visszahatott magára a filmművészetre is. Abban az időben sikerült a televíziót is bevonni a közönség nevelésébe, informálásába, a rendszeresen szervezett viták nekünk is, a nézőknek is sokat adtak.
Ezeknek az éveknek a legfőbb eredménye, hogy kialakult a magyar film állandó közönsége, amely már nem úgy jár moziba, hogy véletlenszerűen megnéz valamit, hanem az adott műhöz vált jegyet, már felkészülve arra, mit lát majd...Tisztázódott, hogy nem lehet homogén közönségben gondolkozni, a nézők differenciált igényeiből és szükségleteiből kell kiindulni. A nézőszámok mechanikus kezelése helyett azt kell vizsgálni, eljut-e a film a maga közönségéhez, a hárommilliónak szánt a hárommillióhoz, a másik esetleg ahhoz a néhány százezerhez, amelynek szüksége van arra a filmre.
Természetesen politikai jelentése is volt annak, hogy 1965-ben a Magyar Filmművészek Szövetsége szervezésében megrendezték az első játékfilmszemlét. Már önmagában az is árulkodó, hogy a szemlét éppen az említett szövetség "vehette vállára", elvégre ez a társulás eredetileg az ötvenes években a hivatásrendi kamarák helyett létrehozott intézmények egyikeként született, ennélfogva bár jelentős jogosítványokat kaptak a szakmai hatalomból, rendkívül erős és közvetlen politikai függőségük nyilvánvaló volt. 1956 után ugyan ezt a művészeti szövetséget is feloszlatták, ám három évvel később ujjászervezték. Vagyis - a lényeget tekintve - minden maradt a régiben...
Kovács András visszaemlékezése szerint még a helyszín kiválasztása sem volt a véletlen műve. Pécs azért adhatott otthont a rendezvénynek, mert a konszolidálódó Kádár-rendszer kultúrpolitikai vezéregyénisége, Aczél György ezzel tett gesztust képviselői választókörzete, Baranya lakóinak.
Ettől függetlenül az első szemle korántsem a kultúrpolitikai szempontok révén vált legendássá. Az akkori hat versenyfilm elsősorban az egyedi hangvétel, a minőség, a tartalom, a magas színvonal tekintetében hozott újat, így megállapíthatjuk: ezek a kivételes mozik nem véletlenül váltak a magyar filmtörténet klasszikusaivá. (Íme a nagy "hatosfogat": Szabó István: Álmodozások kora, Fábri Zoltán: Húsz óra, Jancsó Miklós: Így jöttem, Makk Károly: Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, Kovács András: Nehéz emberek, Keleti Márton: A tizedes meg a többiek.)
A magyar film különleges szerepe a hazai művészi és politikai nyilvánosságban voltaképpen ekkortól formálódott az államszocializmus hol táguló, hol szűkülő tűréshatárai között. A szemléken megrendezett vita, az azon felszólaló személyek köre nemcsak az esztétikai kánonokról, hanem többé-kevésbé a közállapotok alakulásáról is tudósított. Gondoljunk akár a későbbi, de még mindig a hatvanas években bemutatott Falak (1968) problematikájára, vagy az erőszak alkalmazásának látszólag elvont, ám nagyon is aktuális kérdéseire a Fényes szelek (1969) kapcsán.
Néhány, filmgyártásunk ezen időszakából kiemelendő, fent nem említett mozisiker: Zápor (1960 - rendező: Kovács András), Isten őszi csillaga (1962 - Kovács András), Két félidő a pokolban (1961 -Fábri Zoltán), Legenda a vonaton (1962 - Rényi Tamás), Hogy állunk, fiatalember? (1963 - Révész György), Meztelen diplomata (1963 - Palásthy György), Miért rosszak a magyar filmek? (1964 - Fejér Tamás), Kár a benzinért (1964 - Bán Frigyes), Gyerekbetegségek (1965 - Kardos Ferenc, Rózsa János), Butaságom története (1966 - Keleti Márton), Fügefalevél (1966 - Máriássy Félix), Aranysárkány (1966 - Ranódy László), Apa (1967 - Szabó István), Szevasz, Vera! (1967 - Herskó János), Tízezer nap (1967 - Kósa Ferenc), Csillagosok, katonák (1967 - Jancsó Miklós), Fejlövés (1968 - Bacsó Péter), Bohóc a falon (1968 - Sándor Pál), Egy szerelem három éjszakája (1968 - Révész György), Eltávozott nap (1968 - Mészáros Márta), Isten és ember előtt (1968 - Makk Károly), A Pál utcai fiúk, Isten hozta, őrnagy úr! (1969 - Fábri Zoltán), Ismeri a Szandi-mandit? (1969 - Gyarmathy Lívia), Feldobott kő (1969 - Sára Sándor).
A korszak két kiemelkedő alkotásáról, annak fogadtatásáról, sajátosan magyar tanulságairól külön is szólnék. Az egyik mozi, mely feltétlenül a magyar filmművészet legnagyobb teljesítményei közé sorolandó: Jancsó Miklós az első szemlén még nem versenyző, ám ott is bemutatott munkája: a Szegénylegények. A másik - elnézést vállalt szubjektivitásomért, részre hajlásomért! -, általam önkényes kiemelésben részesülő film: Sándor Pál Bohóc a falon című alkotása.
Jancsóról szólva nem túlzás a megállapítás: ő világviszonylatban is egyenrangú Bergmannal, Antonionival. Ezt egy 1968. augusztus 31-i keltezésű Avanti-kritika is hűen tükrözi. Az olasz lap elemzése szerint "Jancsó Eizenstein intellektuális filmművészete nyomán olyan struktúrát hoz létre, mely akár az allegória eszközével is, ki akar lépni a népieskedő stílus vagy a kispolgári földhözragadt naturalizmus szűk világából, és dialektikus összefüggéseket feltárva a valóság egészét világítja meg, anélkül hogy egyszer is a pszichologizálás kompromisszumába süllyedne, vagy látványos, patetikus melodrámát hozna létre."
Nos, a mégoly nemzetközi (igaz, tartós koncentráció nélkül aligha dekódolható...) filmjeiről elhíresült Jancsó sem válhatott "moziprófétává" kis hazánkban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a mester vallomása - éppen az emlegetett klasszikus, a Szegénylegények kapcsán.
Jancsó Miklós: " ...van vele kapcsolatban egy hazai anekdotám, ami majdnem szimbolikus jelentőségű. Egyike volt azoknak a filmeknek, amelyek elérték az egymilliós nézőszámot. A Mokép elhatározta, hogy megünnepli: a Filmmúzeumban meghirdették az egymilliomodik néző kiválasztását. Bemutatták a filmet, és azt találták ki, hogy a belépőjegyek szelvényét egy kalapból kihúzzák, s így sorsolják ki. Engem is meghívtak. A rítus megtörténik, kihúzzák a szelvényt, ami annyit jelent, hogy az egyik széken, az 5. sorban, a 4. helyen ül az egymilliomodik néző. Egy idős néni volt. Először a hangszórón felszólították: Ön az egymilliomodik néző, legyen szíves kijönni. Nem mozdul az illető... Nem mozdul, nem mozdul... Az egyik jegyszedő hölgy az asszisztensnővel együtt odamegy, szólnak neki, a néni nem érti. Tudniillik süketnéma volt."
Az először a 4. Magyar Játékfilmszemlén bemutatott Bohóc a falon rendezője a "filmszemle-jelenségről", az azóta eltelt évek hazai mozitörténelméről ugyancsak nem fest rózsás képet. Íme:
Sándor Pál: "Az én életemben a magyar filmszemlék körülbelül olyanok, mint a filmjeim: a Bohóc a falonnal ma már hihetetlennek tűnő jókedvvel indultam, de ahogy teltek az évek, egyre rosszkedvűbbek lettek filmjeim. Az elején, amikor a játékfilmszemléket Pécsett rendezték, olyan volt a társadalmi és szakmai légkör, hogy azt éreztük, fontosak, érdekesek vagyunk, jelentünk valamit ennek az országnak, a külföldnek és a közönségünknek. És akkor még nagyon együtt voltunk. Aztán a filmszemlék egyre cifrábbak lettek, egyre nagyobb termekben egyre nagyobb ünnepeket szerveztek - közben pedig egyre kevésbé voltak filmek és egyre kevésbé volt közönség. És ha a mai állapotokat nézem, ami számomra kifejezetten riasztó, akkor azt kell mondanom, hogy így és most én nem értem a filmszemlét. Filmek nem nagyon vannak, igazi alkotások alig. Fontosságtudatunk abszolút megtépázott, mivel jelen pillanatban a többi művészet mellett a film is "lepusztult"...
De ne fussunk előre az időben. A hatvanas évek fontos, a hazai moziipart nagyban befolyásoló változását egyértelműen a televízió gyors elterjedése okozta. Hatása a filmre, közismert. Ettől kezdve a képkreátorok mindinkább a - kis képernyőn nehezen érvényesülő - nagy totálok helyett közelképekbe sűrítik a mondanivalót: a korabeli tévéjátékok, filmek, elmélyült pszichológiai ábrázolásra törekednek, ábrázolásmódjuk jórészt árnyalt.
A filmművészet változása, egyetemes fejlődése döntően befolyásolta a színészi játékot, a filmszínész helyét, jelentőségét a filmalkotás egészében. Magyarországon a felszabadulás után nem beszélhettünk az amerikai értelemben vett vagy akár a Horthy-éra filmgyártására jellemző sztárrendszerről, de pillérként egyes színészekre épülő filmszerkesztésről, filmszínészi "szólókról" annál inkább. A hatvanas évektől kezdve megváltozott a helyzet. Változatlanul megmaradtak, új arcokban jelentkezően is a jellegzetes karakterek, de funkciójukban egyre inkább a rendező mondanivalójának kifejezőivé váltak, a film egész világának hordozóivá. A hős belső világának ábrázolása mellett döntő fontossággal előtérbe került az a mozzanat is, hogy a filmhős egyben egy-egy jellegzetes társadalmi probléma kifejezője. A régi értelemben vett "játék" kifejezés már nem helyénvaló a filmszínész szerepének meghatározásánál. Egy túljátszott gesztus sok esetben leronthatná a felépített mű egészét. A színész jelenléte, szuggesztív személyisége elég arra, hogy jelentős, de csupán egy tényezőt jelentő egyedként szerepeljen a rendezői alkotás egészében.
Összefoglalva megállapítható: a döntő változás a magyar filmművészetben a hatvanas évek elején következett be, mikor "...filmművészetünk ismét megindult az európai szintű film csúcsai felé. De igazából - előkészületek és az erőgyűjtés hosszú évei után - a hatvankettes-hatvanhármas évek hozták meg azt a korszakot, amely a magyar filmművészet önmagára találását, kibontakozását jelenti."
