III. Sikerek és kudarcok

avagy a MA(gyar)FILM a nyolcvanas években

Mottó: "Az elmúlt 25 év legjobb filmjeiből lehetne egy nagyon jó játékfilmszemlét rendezni, mert erre a jubileumra elő lehetne varázsolni ötven, de legalább huszonöt olyan filmet, ami pestiesen szólva "nem semmi"...

Makk Károly

Egy rövid történeti visszapillantás, összegzés erejéig ismét a múlttal hozakodnék elő. Ismeretes, hogy a Róna utcai stúdiók alapjait - Corvin filmgyár néven - még 1917-ben Korda Sándor rakta le. A filmipar államosítása után, 1949-től - a Pasaréti stúdiókkal összevonva - Magyar Filmgyártó Vállalat néven működött, 1956-tól ismét Hunniának hívták. A Könyves Kálmán körúti stúdiókban - 1951-től Magyar Híradó és Dokumentumfilmgyár, '57-től Budapest Filmstúdió a neve - híradók, dokumentumfilmek, népszerű tudományos filmek, valamint tévéjátékok gyártásával foglalkoztak. A Mafilm 1963-ban jött létre. Filmgyártásunk szempontjából fontos dátum: 1965. november 10-e, hiszen ekkor rendezték meg az 1. Magyar Játékfilmszemlét, Pécsett. A mai stúdiórendszer megszületése 1976-ra tehető. 1980-ban - kísérleti jelleggel - Dárday István vezetésével újabb játékfilmstúdió alakult Társulás névvel...

Domokos Mátyást idézve: "Az emberre nemcsak a prousti "mélyemlékezet", de a sokkal prózaibb "mélyfelejtés" is egyaránt jellemző." Nos, ez a gondolat úgy hiszem, remekül jellemzi a nyolcvanas éveket, a korszakot, amelynek elején a magyar film szinte fürdőzött a nemzetközi sikerekben, de amelynek második felében - a politikai és társadalmi változásoknak köszönhetően - mély erkölcsi és művészi válságba sodródott a hazai filmgyártás.

A szakma már a hetvenes években - egyesek szerint pedig, amióta világ a világ... - megosztott volt, a magyarosch fúrás-faragás "kedves" hagyományát újra és újra felelevenítették az alkotók. Ahogy Xantus János fogalmazott: "Attól tartok, az érdekellentétek, a baráti összefonódások az élet minden területén a meghatározó tényezők közé tartoznak. A filmgyárban sincs ez másképp. Ott is csak emberek dolgoznak. Mindazonáltal elismerem, hogy a cég már alapítása idején sem a protestáns erkölcsi értékek mentén szerveződött. Az övön aluli csatározások mindig is jellemzőek voltak a Róna utca környékére..."

Árulkodóak Fodor András az 1975-'79 közötti korszakot bemutató naplójának - a filmeseket a külső szemlélő, a szemtanú aspektusából megjelenítő sorai is. "Este elmegyünk Kovács András Októberi vasárnap című filmjének bemutatójára. A bezúdult filmgyáriak miatt megint csak az erkélyen kapunk helyet. Onnét mintha egy kisképernyős televízión látnánk féldokumentatív oktatófilmet: mi is történt 1944. október 15-én? ...vontatott és izgalommentes a cselekmény. Ez a fajta ábrázoló realizmus bizony nem találkozik a művészettel, pedig Tost Gyula figurája érdekes lehetne. Mindenesetre köszönteni kell a rendezőt..."

Ugyancsak a nyolcvanas évek előestéjén (1979-ben) vetette papírra Fodor a következőket: "A Puskin Mozi Márványember vetítésén első csodálkozásom annak szól, milyen gyér és rossz minőségű a közönség... A film különben becsületes munka, a lengyelek ötvenes évekbeli kálváriáját hívebben tárja fel, mint ahogy mi voltunk képesek hasonló kísérleteinkben. Ez nem kabaré, itt vérre megy a játék..."

1980 február. A soros filmankéton Pozsgay Imre, az akkori művelődési miniszter a következőképpen értékeli a magyar filmgyártás helyzetét:

Pozsgay Imre: ...a mögöttünk hagyott hetvenes évek nagyon éles művészetpolitikai és művészeti vitákkal is együtt jártak... Nem azt akarom mondani, hogy a művészeti helyzet általában jó, hogy csak a filmmel vannak súlyos bajok, ez igazságtalan lenne. Az a véleményem, hogy alkotói oldalról, művészeti és politikai szempontból egyaránt megvan a feltétele annak, hogy a magyar nemzeti filmgyártás fennmaradjon, továbbfejlődjön. Ehhez a fejlődéshez legalább a minimális eszközöket a nagyon keserves gazdasági helyzetben is odaadjuk. Sok egyéb ellentmondása, gondja mellett azonban van a magyar filmnek egy keserves problémája: a közönséggel való kapcsolata. Hogy miből származik a magyar film nemzetközi tekintélye és hazai fogadtatása közötti súlyos ellentmondás? Ki az oka ennek a helyzetnek? Tegyük az első helyre azt a kérdést, hogy talán a politika. Mennyiben igen és mennyiben nem? Én azt hiszem, hogy a politikai viszonyoknak meg az alkotói képességeknek is a leegyszerűsítése lenne, ha azt mondanám, hogy ez a kérdés a bátorság és gyávaság Szküllája és Kharübdisze között helyezkedik el: jó filmet csinál, aki bátor, de az nem érvényesülhet; rossz filmet csinál, aki gyáva, az viszont nem érvényesül, és így tovább. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy véleményem szerint nem szükséges az ellentét az alkotó és a befogadó, jelen esetben a magyar filmalkotók és a közönség között...

Az 1980-as filmszemléről (tágabban a szemle-jelenségről és a szakma/filmgyártás általános morális állapotáról) öntörvényű, mondhatni outsider filmesünk, a hazai underground - kultúra úttörőinek egyike: Szirtes András rövidke, ám sokat mondó mozit kreált.

Szirtes András: Az átkos szocializmusban Magyarországon a filmszemle lényegét az jelentette, hogy az éppen szalonképes filmrendezők egy héten keresztül a kulturpolitikusok kegyeit keresték, hogy filmstúdiójuk - adott esetben a többi rovására - minél több pénzhez jusson a következő évre. Volt szerencsém egy ilyen filmszemlét két kezdetleges kamerával végigkockázni. Így készült el Filmnaplómba az 1980-ban Pécsett (Aczél elvtárs szülővárosában) rendezett 14. Magyar Játékfilmszemle... Az akkori elit árulkodó némafilmes gesztusait sikerült Gujdár József barátom szemfüles operatőri segítségével lencsevégre kapnom. Ennek a három és fél perces, vidám ragtime zene és pezsgőspalack-pukkanás hangjaival fűszerezett kis etűdnek ma már archív értéke van, és pontosan érzékelteti a filmszemlékről alkotott véleményemet. Sajnos, hiába ajánlottam, hogy ezt a munkámat mintegy előzetesként, önmagukkal szembenézve, saját magukon nevetve, megtekinthessék a későbbi filmszemlék résztvevői...

A nyolcvanas évek első felében sok minden megváltozott, régi modellek, kardinálisnak megjelölt kérdések veszítettek jelentőségükből. A hivatalos kultúrpolitika egyre görcsösebben próbálta védeni a status quót, a mundért, majd lassacskán - részleges - visszavonulót fújt. Filmművészetünkben Jancsó tovább járta - bár korántsem a régi, revelatív hatással - a maga külön útját, Szabó István rátalált az igényesen sikeres közép-európai világfilm típusára (Mephisto, Redl ezredes); az új rendezőnemzedék legjobbjai világosan kifejezték a politikával való tárgyalás- vagy alkuképtelenségüket (Jeles András: A kis Valentino, Tarr Béla: Családi tűzfészek, Bódy Gábor: A kutya éji dala, Gothár Péter: Megáll az idő).

A reformfilmek hagyományaival Jeles András Álombrigád című mozija számolt le a legdrasztikusabban. Az 1983-ban készült filmet éppen ezért '89-ig dobozba zárták, cenzúrázták. Tény, hogy keserű és kegyetlen, kihívóan frivol film volt ez, amely a munkásosztály kulturális felemelkedésének illúzióját oszlatta szét. A szégyenletesen siralmas, akkorvolt(?) munkáséletet azokkal az egykori dicső reményekkel és ígéretekkel szembesítette, amelyekkel a hatalom kecsegtette alattvalóit. A film erénye, hogy ezen felül a modern szórakoztató ipar kábító hatásáról is elmarasztaló ítéletet mondott.

Ettől fogva aztán a magyar film vagy közérzetet, életformát, magánvalóságot ábrázol(t), vagy a populáris film hagyományos műfajait vette célba, részben a régi "hadállások" védelmében, részben új ötleteket is bevetve. András Ferenc mindjárt két sikeres közönségfilmmel is előrukkolt: a Dögkeselyű című kemény krimivel és a Nagy generációval, amely a hatvanas években indult, a nyolcvanas években (be)érkezett, egyben ki is égett nemzedékről fest ironikus, kesernyés képet.

1984. Orwell pokolinak megjövendölt évében az átalakulás díszletei már éppúgy megjelentek a hazai "pódiumon", bár még tartották magukat a totális diktatúrából visszamaradt kényszerképzetek, félelmek, a hatalmi "érvek" is. Ezt a "se hús, se hal"-szituációt jól tükrözi, hogy Mészáros Márta a Napló gyermekeimnek című műve a 16.Magyar Játékfilmszemlén rendezői díjban részesülhetett, az Oscar-díjért folyó versengésbe mégsem szállhatott be. Ugyanakkor a hatalom Janus-arcúságát jól bizonyította, hogy Kőhalmi Ferenc filmfőigazgatóként a szakma élére kerülhetett. Kőhalmi a reformok szellemében látott munkához. Kiszabadította az addig dobozba zárt, cenzúrázott alkotásokat: Mészáros filmje mellett a Bástyasétányt, de megpróbálta Jeles Álombrigádját is.

Mészáros Márta: ... A Jelesét nem tudta, mert a film szabálytalan formája annyira dühítette Aczélékat, annyira irritálta őket, hogy gusztustalan cirkuszt csináltak körülötte. A Naplónál főleg az oroszok miatt féltek, s az Oscar-nominálást is visszavonták. Az orosz Washingtoni Nagykövetség telefonált a Magyar Követségre, hogy a film oroszellenes. Hát szóval ilyen szinten... Röhej volt: egy vacak kis filmecske és a nagybirodalom...

Ma azt se nagyon értékelik, ami jó. Sok filmrendező anyagilag is nagyon rossz állapotban van, a jogdíjaink olyanok voltak, hogy minden pénzt az állam vágott zsebre. Úgyhogy akarjuk, nem akarjuk, kénytelenek vagyunk dolgozni. Mondjuk én még szeretek is...

1985-től, Gorbacsov hatalomra kerülésétől kezdve a magyar művészértelmiség egyre nagyobb hányada ismerte fel a szocialista rendszer menthetetlen végelgyöngülését. Nem tartotta tiszteletben többé a hatvanas években kikötött tabukat; forradalomnak nevezték - legalábbis külföldön - 1956-ot, nyíltan tüntettek az erdélyi magyarság mellett..., a formálódó és erősödő demokratikus ellenzék vállalta, sőt olykor kihívta a konfrontációt a hatalommal.