V. Szigorúan objektív!

Föld Ottó: "A Róna utca alkalmatlan volt és ma is alkalmatlan a fejlesztésre."

Föld Ottó, a Mafilm egykori igazgatója, a Korda Sándor Filmproduceri Alapítvány jelenlegi elnöke szívesen emlékezik a múltra. A szebb időkre, amikor a magyar filmgyártás még a sikerektől volt hangos. De véleménye van napjaink magyar mozijáról, védőháló-nélküli filmgyártásunk jelenéről és a válságból való kilábalás mikéntjéről is. Az alábbiakban gondolatainak monológszerűen szerkesztett változatát közlöm.

Föld Ottó: 1948 szeptemberében léptem be a Magyar Filmgyártó Vállalathoz, mégpedig - miután abban az időben is nehéz dolog volt státuszhoz jutni - anyagkönyvelő-gyakornokként. Az akkori igazgató Révai Dezső sajátosan invitált, azt mondta: "fiatalember, művész annyi van itt, mint a fene, filmet meg alig gyártunk, így magának és nekem is az lesz a legjobb, ha ezt az állást elfogadja." Elfogadtam. Úgy gondoltam, ez az első lépés ahhoz, hogy majdan megvalósítsam forgatókönyvírói álmaimat. Kitanultam a szakmát. De minél többet tudtam meg erről a világról, annál inkább rájöttem: a forgatókönyvírás nem fekszik nekem. Mi több, a rendezésben sem láttam perspektívát. A gyártásvezetői munka volt az a terület, amelyik mindinkább vonzott, érdekelt. Szerencsémre kitűnő, a háború előtti filmiparban "edződött" szakemberek sora állt mellém. Volt kiktől tanulni. Nemcsak szakmai értelemben, hanem emberi tartásuk okán is. Hogy az utóbbira érzékletes példát mondjak, annak idején, amikor a németek, majd az oroszok kirabolták az országot, az említett szakalkalmazottak ahelyett, hogy magukat mentették volna, az értékeket, a gyár gépparkját óvták, őrizték. Ugyanez a kilencvenes években, amikor a piacgazdaság frissen felkent hívei a Könyves Kálmán körúti gyártelepet verték szét, nem történt meg. Az egyéni érdekek kaptak hangsúlyt, ezért a buldózerek szabadon rombolhattak.

A régmúltról

Visszatérve a múlthoz: azáltal, hogy akkor az értékek többsége megmaradt, a konszolidáció idején volt mire építkezni. Az én sorom is jól alakult: segéd-felvételvezető lettem. Szerencsém volt ismét, hiszen olyan rendezők mellett láttam munkához, mint Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán. A Dandin György és a Körhinta stábjában már aktív szerepet vállaltam. Tulajdonképpen 1957-ben az ő javaslatukra léphettem ismét feljebb, mint gyártásvezető. Aztán '62-ben elhatározták, hogy a magyar filmgyártás új, a keleti blokk országaiban egyedi struktúra szerint működik tovább. Az alkotóműhelyek ettől kezdve nagyobb befolyást kaptak, kiépült a viszonylag önálló stúdiórendszer. Eljött az én időm. Megbíztak a gyártási főosztály vezetésével: a gyár és a stúdiók közötti pontos munkarendet, a helyi hierarchiát én alakíthattam ki.

Egy évvel később visszamentem gyártásvezetőnek. De ettől fogva már egész életemet az a csapat mozgatta, amelynek magam is alakítója lettem. Olyannyira elfogadtak, hogy amikor Újhelyi Szilárd vezetésével beindult az I. stúdió, Makk Károly kifejezett kérésére - Bacsó Péter fődramaturg mellett -, főgyártásvezetőként dolgozhattam tovább. Ez volt pályám talán legszebb időszaka. Szenzációs csapat voltunk, olyan filmeket produkáltunk, mint a Szinbád, a Szerelem, A Tanú vagy a Pacsirta.

Hallatlanul szigorú, magunkkal szemben is könyörtelen tempót diktáltunk. Egyetlen filmet harminc nap alatt gyártottunk le. Közben azért, hogy az alkotók érdekeit még hatékonyabban érvényesíthessem, a Filmművész Szövetség elnökségi tagjává választottak. És e tisztségből következően - Ranódy Lászlóval közösen - felkértek az első pécsi filmszemle megszervezésére.

A magyar film védettségéről, a tabukról és az "idegcsatákról"

Pécsett, - Aczél "választókörzetében" - fantasztikus, valóban nemzetközi fesztivált sikerült tető alá hozni. A szervezési stádiumban persze azt bizonygattuk a felsőbb vezetésnek, csak a szocialista országok képviselői lesznek jelen. Aztán maga Aczél György is csak a helyszínre érkezésekor szembesült vele, hogy kijátszottuk. Jelen volt az egész világsajtó. Rá két hétre pedig minden jelentős nyugati orgánum arról zengett, hogy itt valami új, művészileg értékes dolog született. A meghívott kritikusoknak, tudósítóknak köszönhetően a magyar film védett állapotba került. A hazai politikusok is belátták, jobb, ha teret engednek át nekünk. Nem lettünk teljesen szabadok, de a többi művészeti ág képviselőihez képest vitathatatlanul előnyösebb pozícióba kerültünk.

Tabuk így is akadtak szép számmal. Egy-egy filmért bizony meg kellett harcolnunk, s voltak, akiket felemésztett ez a folytonos idegcsata, gondolok itt az idejekorán elment alkotókra, Ranódyra, Rényire. Ugyanakkor a közös cél összekovácsolt bennünket, így még a vetélytársak, az egymást a civil életben nehezen elviselő kollegák is - mint Fábri és Keleti - képesek voltak félretenni személyes sérelmeiket, ha éppen arra volt szükség. Kifelé egységesnek tűntünk.

A tévés kalandról

1972-ben újabb fordulat következett pályámon. Megszűnt az addigi stúdiórendszer, két külön álló gyártó vállalatot hoztak létre és engem - hogy a rendezőket megnyugtassam - a Mafilmon belül megbíztak a Játékfilm főosztály vezetésével. Ettől fogva a művészek hozzám tartoztak és az lett a fő feladatom, hogy a gyáron belül a játékfilm érdekét képviseljem. Létrehoztuk a színészi- és operatőri szekciót. E két szakmai szervezet révén azután elindíthattuk a pályán az ifjakat: Koltai Lajost, Kendét, Zsombolyait, Ragályit. Amikor a gyár vezetése már egyre kevésbé vette tudomásul a játékfilmes érdekeket, lemondtam erről a funkcióról. Szinetár Miklós invitálására a Magyar Televízióhoz igazoltam. Az Irodalmi- és Drámai főosztályon, helyettes vezetői minőségben végzett munka maximálisan kielégített, hiszen abban az időben 30 tv-játékot-, 20 tv-filmet és 12 Nyitott Könyvet gyártottunk egyetlen esztendő alatt. És ehhez még ötezer percnyi "versfilm" és 45(!) élő színházi közvetítés is járult.

Aczélról, Pozsgayról és a korabeli kinevezési gyakorlatról

Közben a filmfőigazgatás új vezetőt kapott - egy fiatal irodalmárt, Szabó B. Istvánt. A rendezők ekkor azt kérték: kerüljek mellé filmfőigazgató-helyettesnek, hogy így a szakszerűség is biztosított legyen. Miután én a televízióban jól éreztem magam, ugyanakkor filmes barátaimhoz sem lehettem hűtlen, azt ajánlottam: döntsék el a felsőbb szervek hol van rám nagyobb szükség. Végül összesen három évre elvállaltam a helyettes filmfőigazgatói funkciót, és amint ez az idő lejárt, a rendezők arra kértek, legyek a gyár igazgatója. Elterjedt azonban, hogy erről Aczél hallani sem akar. Váratlanul egy szombat reggel mégis csörgött a telefon: az akkori miniszterelnök-helyettes arra kért azonnal menjek be a parlamentbe. Mondanom sem kell, azt hittem, nagy letolás vár rám. Ehhez képest személyesen az ingujjra vetkőzött Aczél főzött nekem kávét. Majd ezt mondta: "...nézze, az egész rendezői kar azt akarja, hogy maga legyen a Mafilm igazgatója. Ennek személy szerint én nem örülök, mert tudom, maga a rendezők embere. De hétfő reggel kezdődik az idei Pécsi Filmszemle és nem akarom azt, hogy ott számon kérjék rajtam, miért nem neveztem ki magát...."

Voltak kikötéseim. Jeleztem, hogy nem kívánok névleg ott dolgozni. Jeleztem, hogy önálló gyártó-igazgatóként kell rám számítania. Ő erre valami olyasmit mormogott, hogy "szépen bevásároltam magával, de most már mit tehetek." És néhány nappal később bejelentette: én vagyok a választottja. Nem mellékes, hogy Pozsgay Imre, aki akkor kultuszminiszter volt, szintén kiállt mellettem. Vele mindvégig jó kapcsolatban voltam, így mindenben segített.

A "Magyar Hollywoodról"

Serényen, nagy lelkesedéssel láttam munkához. A minisztériumtól kaptam száz millió forintot, amit jórészt a Róna utcai bázis mellett Pasarét és a dokumentumfilmgyár renoválásra költöttem el. És ebből a pénzből indítottam el Fótot. Párhuzamosan ismét beindult a stúdiórendszer, ugyanazokkal a vezetőkkel, akik korábban voltak. A gyár működését a stúdiók alá rendeltem. Majd bevontam az Magyar Televíziót a közös munkába. A Szabadság tériek ettől kezdve hosszú évekig stabilan elláttak minket feladatokkal.

Fótra külön is büszke vagyok! Ahhoz, hogy devizához jussunk, nagy bérmunkákat kellett szereznünk. Bejártam a világot és a külhoni tapasztalatokra támaszkodva - a Pinewood mintájára - elkezdtük fejleszteni Fótot. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a modern filmgyárak csak egy-két műtermet tartanak fenn a filmek korabeli díszletei részére, míg a többi helyiséget átalakítják tv-stúdiókká. Csupán egyetlen hatalmas csarnok az, amely a grandiózus filmforgatásokra van fenntartva, de az minden igényt kielégít, akár még arra is alkalmas, hogy félig beássák a díszletet. A lényeg - fogalmaztam meg magamnak a külföldi tapasztalatokból kiindulva -, hogy legyen egy nagy terület, ahol biztonsággal építhetőek és alakíthatóak át a díszletek és legyen egy háttérudvar, amely minden másra (filmbéli utcák, külső helyszínek, illúziók) megteremtésére alkalmas.

Fót előre gyártott elemekből készült el. Két csarnokot tartalmazott az akkori telep - ezek máig is megvannak -, plusz a környéket alkalmassá tettük ún. összejátszó-díszletek létrehozására is. Fót összköltsége 25 millió forint volt. Ha akkor ezt én maszekként, valahol másutt csinálom meg, most valószínűleg dollármilliomos vagyok. Akkoriban azzal frocliztak, hogy a "Magyar Hollywood" megteremtésén fáradozom. Túlzás, hogy utáltak, de tény: szereztem ellenségeket. Pedig a Róna utca alkalmatlan volt és ma is alkalmatlan a fejlesztésre. Most, 2000-ben is azt vallom: a magyar filmgyártás jövőbeli sorsa Fót további sorsával jelentősen összefügg.

A jelenkorról

Kiváltképpen, mert 1991 óta hasonló elbírálásban részesülünk, mint az osztrákok, esetleg a svájciak. Vagy a csehek, a lengyelek. És lám ők előbbre tudtak lépni, hasonló fejlesztésekkel.

Igaz, a jelenlegi kusza támogatási rendszer alapvető korrekcióra szorul. Nem odázható el a filmtörvény megszövegezése sem. De a legfontosabb, hogy ne legyünk kishitűek, hiszen vannak tehetségeink, és meggyőződésem, hogy ma is igénye van ránk a világnak. Csak éppen nem kellene szolgai módon másolni a kinti sémát. Nem krimiket, szexfilmeket várnak tőlünk, hanem ízig-vérig mai produkciókat. Olyan filmeket, amelyek a mi hagyományainkról szólnak. Ha Wajdának, Kusturicának és a többieknek ez sikerül(t), nekünk miért ne menne?

A baj az, hogy az igazán tehetséges filmesek labdába sem rúghatnak. Nincsenek olyan kezdeményezések, amelyek őket támogatnák. Megjegyzem, én annak idején Bódy Gáborral például állandó kapcsolatban voltam. Sőt, a Mafilmon belül megalapítottuk a "K" csoportot, évi 5 millió forint keretet tudtam biztosítani a videó-kísérletekhez. A csoport tartalmi munkáját ő irányította. Az akkori ellenzék sok tagja vett illegálisan részt e kísérletekben. Azt hiszem, a videófelszerelés más célokra is jól jött nekik...

A szakma mai válságának legfőbb oka, hogy megszűnt a korábbi védőháló. Magukra maradtak az alkotók. Nincs 3000 mozink, mint régen, de van több, amerikai filmeket játszó multiplexünk. Nincs infrastruktúránk, csak kósza ígéreteink. Nincs pénz, de az a kevéske ami rendelkezésre áll, össze-vissza, parttalanul folyik el. Márai Sándorra kell hivatkozzak: "mint a kőszobrok, úgy maradtak az emberek itt helyükön. S úgy néznek, hideg és üres szemmel."