Gerő Péter: " Rothadó paradicsomot árulunk a nemzetközi moziipar primőr piacán..."

Gerő Péter, az újjáalakult Mafilm jelenlegi Produkciós és PR igazgatója kérésemre, a rendszerváltást követő Mafilm-krízis legfontosabb összetevőiről beszélt. Az alábbiakban gondolatainak monológszerűen szerkesztett változatát közlöm.

Gerő Péter: "A rendszerváltás táján mi is tele voltunk reményekkel. Abban bíztunk, hogy a filmgyártásban is egy demokratikusabb, őszintébb közeg alakulhat ki. Ezen felül hittük, hogy az összeg, amelyet az állam ezután a hazai filmgyártásba "pumpál" egyfelől értékmegőrző, majd üzletileg növelhető lesz. Naivak voltunk. Ráadásul nem számoltunk a televíziós megrendelések drasztikus csökkenésével sem. A legnagyobb csalódás a médiatörvény megszületésével ért bennünket. Aligha tudom elképzelni, hogy csak egyszerű botorság volt az, hogy a kereskedelmi televíziókról szóló passzusból tisztelt döntnökeink kifelejtették a lényeget: mennyi legyen a magyar gyártású új fikciós műsor? Pontosan, precízen meg kellett volna határozniuk ezt, hiszen a tévés filmgyártás megszűnésével a Mafilm elesik komoly megrendelésektől, lehetőségektől.

A politikáról és a "csókosokról"...

A látszat ellenére megjegyzem, a mindenkori hatalom sosem felejt el bennünket! A gyakorlat ugyanis az, hogy a minisztériumba belátogatókat meghallgatják, akik persze teljesen eltérő véleményekkel, megoldási javaslatokkal állnak elő. Ez azután zavart szül, s éppen az érdekellentétekre hivatkozva, később el lehet napolni fontos döntéseket. Sajnos megtörtént a hajótörés. Kormányaink ki tudja már mióta, nem veszik komolyan a filmeseket, a kultúra teljes vertikumának finanszírozásáról újra és újra elfeledkeznek. Más lapra(?) tartozik, hogy mindig akadnak "csókosok", olyanok, akik az éppen hatalmon lévőkkel ápolnak jó kapcsolatokat, így előttük egyenes az út. Elég egy jubileum, egy évszám, egy név és máris kinyílik a buksza...

A tévékről...

A televíziók totális antimegrendelők. Gesztusokat gyakorolnak, de döntően új filmek támogatása helyett - a médiatörvény betartása mellett! - a régieket vásárolják fel. Érthetőek a szempontjaik: ha a törvény csak arra kötelezi őket, hogy legyen repertoárjukon magyar mozi, lesz; éppen csak húsz évvel ezelőtti filmek, töredékáron.

A filmgyár tizenhárom éve csak szolgáltatott. Indítványomra, 1998-ban a Visszatérés című Grünwalsky - film volt az első, amelyet a Mafilm Aktív Stúdió vállalt fel, úgy is, mint gyártó. Ez volt az első ilyen eset 1986 óta, amióta leváltak a Mafilmról a különböző stúdiók!

Megjegyzem, a támogatásokat a műhelyek és a producerek kapják. A kulturális kormányzatok késedelme és egy jó filmtörvény hiánya miatt az üzleti tőke alkalomszerűen, véletlenszerűen jelenik meg filmgyártásunkban. Átlagosan 14 - 24 százalék között mozog - a támogatásokon felül - a filmekben megjelenő magántőke. (Ez lehet hitel, saját befektetés vagy szponzoráció.)

Az írekről és a magyar formáról...

A miheztartás végett egy megfontolandó példa: 1992-ben Írországban négy film készült egy évben. '94-ben hatvankettő. Hogyan vált lehetségessé mindez? Úgy, hogy az ír állam ráébredt arra, hogy befektetési kedvezményekkel serkenteni lehet a folyamatokat. Ezzel szemben mi nálunk a helyzet? Még a mindenhol máshol tutibiztos bevétellel kecsegtető Forma-1-es futam is 400 milliós támogatás mellett, tizennégy év után bírt hasznot hozni. És magyar versenyző, magyar "istálló" mégcsak nincs is. Ugyanakkor magyar filmesek még vannak...

Meggyőződésem, ha az állam végre gyorsan visszatérülő befektetéssel (5 milliárdra lenne szükségünk...) mozgásba/helyzetbe hozná a szakmát, elindulhatnánk felfelé. És ha születnének valamirevaló filmek, jól járhatna a kellékes, a világosító és az operatőr is. No és jól járna maga az állam. Ugyanis, ha van/lenne bőségesen munka, az a személyi jövedelemadókból öt éven belül visszaszivárogna az államkasszába. Ilyen egyszerű az egész. Ha nincs film, nem lehet filmszakembereket nevelni, sem megbízni.

Az áfáról...

Nem beszélve arról, hogy kis hazánkban még az áfát sem lehet visszakapni időben. A külföldi filmes dacára annak, hogy Budapestnél fotogénebb város aligha van, messzire elkerül minket. Hogy miért? Egyszerű a válasz: itt várhat minimum fél évet arra, hogy visszakapja a pénzét. Akkor már inkább Prágát választja. Az is szép város, ráadásul arrafelé nemcsak szavakban támogatják a filmipart, hanem '92 környékén felépítették és korszerűsítették a barandovi gyárat.

Ostoba, stupid helyzetben vagyunk. És addig innen el sem mozdulhatunk, amíg a szubjektív vélemények szajkózása, a szakszerűtlen javaslatok kapnak teret. Tudomásul kell venni, hogy ez a szakma infrastruktúrából és magából a filmből áll, nemcsak a művészetet foglalja magába, hanem a (köz)gazdaságot is. S ha e két terület nem illeszkedik megfelelően, akkor baj van.

Fótról...

Fontos lenne végre belátni, hogy az előrelépés feltétele az alapos önvizsgálat és az áldozatkész hozzáállás. A legtöbb filmes saját filmjén, napi megélhetésén képtelen túltekinteni. Pedig nem kétséges, itt - cseh példára - mielőbb fel kellene építeni egy nemzetközi színvonalú filmcentrumot. Ugyanis ha valaki vesz egy mégoly "szuperszonikus" szoftvert, megfelelő hardver nélkül semmire sem megy vele.

Jómagam Fót-párti vagyok. Mélységesen tisztelem Föld Ottót, aki egyes-egyedül belátta: ha van nemzetközi film, akkor van magyar film is. A Mafilm vezérigazgatójaként beruházás-stop idején vágott bele a fóti építkezésbe úgy, hogy kijátszotta a hatóságokat. S közben az összes magyar filmcsináló fújt rá és utálta őt ezért. Többségük talán ma sem revidiálta álláspontját. Nálunk eretnekség az, ami máshol racionalitás.

Füstbe ment tervekről...

Amúgy szilárd meggyőződésem, hogy 1986-ban elhibázott döntés volt a Róna utcai komplexumon belüli stúdiók és a MOVI önállósulása. Volt egy elképzelésem: azt ajánlottam, hogy hozzunk létre a stúdiók mentén több, ún. filmes házat. Ezekben a filmes házakban folyt volna a Mokép és a Hungarofilm tevékenysége és az országos mozihálózat is felosztásra került volna közöttük. Azt szerettem volna, ha az említett filmes házakban összeolvadtak volna az említett szervezetek, ha a filmstúdiók, az import-export tevékenység és a forgalmazói kör egybeforr. És ezáltal, ahogy a harmincas években, összefüggésbe lehetett volna hozni az import filmek és a gyártott filmek számát. Így kimondhattuk volna, hogy húsz amerikai import-mozi behozatala csak akkor lehetséges, ha ezek forgalmazási eredményeiből magyar játékfilm is készül. Nem beszélve arról, hogy e szisztéma alapján az egyenletes terítés is biztosítható lett volna. És így minden filmes kiadás megtérült volna - a moziból. Egy körön belülre került volna a pénz. Senki nem is mondta, hogy ez hülyeség. Hallgattak. Egyrészt azért, mert minden el volt döntve, másrészt, mert mindenki fejében megfordult, hogy ez a szervezeti átalakulás nem személyek mentén szerveződött volna. És ugyebár így mi lett volna a Mokép, a Hungarofilm vezetőivel.

'87 tájékán egyébként Dr. Szekeres László és Marx József szintén felkavarták az állóvizet. Bevezettek a Mafilmnél egy teljesen új, nagyon komoly számításokon alapuló árrendszert, amely egyben a bukásukhoz, a gyár éléről történő kiebrudalásukhoz vezetett. Ez a teljesen új elszámolási rendszer hirtelen megnövelte a filmek árait, javította az átláthatóságot, és tükrözte az önköltségeket. De magam is azok közé tartoztam, akik azt mondták: le vele! Bár elfogadtam Szekeresék igazságát, mégis utópisztikusnak tartottam - és tartom máig - a dolgot. Hiszen innen a filmgyárból nem lehetett megváltoztatni sem a dotációt adó minisztérium szándékait, sem a költségvetést. Ezek a számítások tehát hiába voltak közgazdasági szempontból indokoltak, egyik pillanatról a másikra nem adoptálhatta a szocialista rendszer.

Az egyetlen ember, aki valahogy túllépett saját árnyékán, az a Kézdi-Kovács volt. Ő a privatizáció idején komolyan tárgyalt Berlusconival és a franciákkal. Ha így utólag belegondolok, volt értelme annak, amit elkezdett. Hiszen ma valószínűsíthetően előbb járnánk, ha az a terv megvalósul. A privatizáció még a gyakorta leszólt románoknak, Bukarestben is sikerült!

A filmtörvényről...

Most, 2000-ben radikális változásokra lenne szükség. Csak radikális, merész, pozitív változásokat hozó filmtörvénnyel lehetünk elégedettek. Ebben benne foglaltatik a magánszemélyek és társaságok számára biztosított adókedvezmény, a külföldieket idevonzó, áfa-problémákkal megbirkózó rendelkezés, amelynek eredményeképpen a nemzeti filmgyártás önfenntartó ereje és újrateremtő képessége növelhető. Meg kell oldani a szakmai utánpótlás-nevelést, és be kell állni megfelelő mennyiségű, szerintem évi 20 - 30 közötti magyar játékfilmtermelésre. Ehhez viszonylag jelentős összegű egyszeri beruházás nélkülözhetetlen a filmszakmában, ami egy színházfelújítás nagyságrendjének felel meg. Le kell cserélni végre a hatvanas, hetvenes évek technikáját, a 10-es években épült "csarnokok" helyett korszerű, piacképes műtermekre van szükség. Mindezek eredménye lehet egy olyan filmipar, amelyből a piac sok szereplője profitálhat, és természetesen velük együtt az idegenforgalom, a vendéglátás, a bankok, de mindenekelőtt tovább javulhat az ország megítélése, jó híre a nagyvilágban.

Portékáinkról...

Nem látok a jövőbe, nem tudom mit tartogat számunkra a XXI. század. Egy biztos: olyan filmgyárra lenne szükség, ahol a megrendelő igényei az elsődlegesek. Ma azonban rothadó paradicsomot árulunk a nemzetközi moziipar primőr piacán. Nem véletlen, hogy senkinek sem kellünk. Eladható portékáink alig-alig vannak. De jelzem újfent, hamar megtérülő állami beruházás nélkül nem is juthatunk jobb pozícióba. Ha a szándék sincs meg, ugyan, hogyan lehetne itt előre lépni?"