Makk Károly: Itt mindenki a cipője mellett jár!

Márai Sándort idézve: "Lucrecius szerint az isteneket a félelem szülte. Most új istenek születnek majd, mert a világ nagyon fél; s ez a félelem már nem tud megbújni a régi istenek palástja alatt. Milyen arca lesz az új istenképzetnek? Nem tudja senki. De a textust már morogják..."
Makk Károly, seregnyi magyar mozilegenda (a teljesség igénye nélkül: Liliomfi, Szerelem, Macskajáték, Egy erkölcsös éjszaka, Egymásra nézve) csupán a félelmet észleli. Véleménye szerint a morgás több szólamú, a textusról még sincs senkinek fogalma.

Makk Károly: A mi filmgyárunk valaha egyike volt a legjelentősebb filmes bázisoknak a közép-európai régióban. Zuglóban, a mai Róna utca vidékén nemcsak magyar alkotások születtek, hanem - különösen a háborút megelőző időkben - jelentős német mozik is. A II. világháború ugyan romba döntötte a hazai filmipart, ám az államosítást követően úgy-ahogy ismét rendbe jöttek a dolgok. Akkortájt ha nem is világszintre, de európai mércével mérve mindenképpen kitűnő állapotba hozták a gyárat, szép számmal akadt munka, de ami még fontosabb: a technikai háttér is megfelelő volt. A hatvanas - hetvenes évekre jellemző fellendülés nem kis részben az infrastruktúrának volt köszönhető. No és annak, hogy a háború előtti szakembereknek - szabóknak, lakatosoknak, kárpitosoknak - még volt módjuk átadni tapasztalataikat, s a tanítványok a későbbiekben remekül vizsgáztak.

A kijátszható politikai tabukról és a műhelymunkáról

Ezen felül jót tett a magyar filmnek, hogy voltak ugyan politikai tabuk, de azokat ki lehetett játszani. A korabeli filmesek belekapaszkodva az emberarcú szocializmus "lobogójába", ügyesen kerülték ki a cenzúra csapdáit. A pénz még nem volt perdöntő szempont. Egy-egy forgatókönyv elbírálásánál politikai és tisztán művészi szempontok domináltak. A műhelymunka nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kiérlelt, sokszor átrágott, igényes művek hagyták el a gyárat.

Úgy vélem, a hatvanas évek lendülete még a nyolcvanas évek első felében is érezhető volt. Az akkortájt feltűnt titánokra - Xantustól Tímárig - jótékonyan hatott az említett korszakban kialakult sokféle, mégis azonos értékek mentén szerveződött stílus, filmnyelv. Sokat tanultak belőle, de számba vették azt is, mit kell másképp csinálni. Jóllehet új utakon jártak, mégse szakadtak el a hagyományoktól. Közben az önállósuló stúdiók szerepe növekedett, a Mafilm pedig egy időre - mint kiszolgáló üzem - háttérbe vonult. Majd ismét fordult a kocka, kemény viták, érdekharcok bontakoztak ki. Ezeknek a súrlódásoknak a fő oka az volt, hogy a Mafilm újra rátelepedett a stúdiókra. Helyesebben: a gyár vezetői hagyták, hogy a négy stúdió önállósuljon, sikeres legyen és hasznot termeljen, majd amikor megérezték, hogy a filmek jelentős bevételt hoznak, azonmód le is csaptak a "visszacsorgó" pénzekre. Ezt mi, alkotók és a műhelymunkáért egyaránt felelős vezetők joggal sérelmeztük. Úgy hittük, hogy a decentralizáció irányába haladunk, ők viszont megpróbáltak minket a visszatéríteni a "jó útra", azaz centrális irányba. Magam ugyan sosem voltam a centrális struktúra ellensége, sőt azt gondolom, vannak bizonyos területek, ahol ma is erre lenne szükség. Ez a megközelítés azonban belőlem is erős indulatokat váltott ki. Elvégre a hasznot mi termeltük meg, míg a Mafilm csak a technikai kellékekért felelt.

A fóti "szükséggyárról"

Az elmúlt évtizedek másik vitatott döntése: Fót megépítése volt. Föld Ottó lényegében egy szükséggyárat hozott létre Pest határában. Egy gyárat, ahol nagy amerikai szuperprodukciók (is) készültek. A vasfüggönyön túli filmesek számára ez egészen addig, amíg a szomszédos országokban jelentősen alá nem ígértek, fillérekbe került. Természetesen mi, magyar játékfilmesek Fótot sohasem szerettük! Számunkra a családi fészek a Kertész Mihály által alapított Pasaréti gyár volt. A bázisnak viszont mindig-mindenkor a Róna utcai gyártelep, Korda Sándor "találmánya" számított.

A magyar mozi kríziséről

A Mafilm-krízis, egyáltalán a magyar mozi mélyrepülése valamikor a rendszerváltás táján indult el. A szakma megosztottsága, a társadalom polarizálódása, az állam kivonulása a művészetből egyaránt negatív hatású volt. De hatalmas pofonnak számított a Magyar Televízió csődje is. Korábban ugyanis nagyrészt az MTV kiszolgálásából, az eszközök, a szakembergárda "áruba bocsátásából", a sugárzási díjakból tartotta el magát a filmgyár. Valaha a Mafilm berkein belül 80 - 100 órányi tv-műsor készült el évente!

A probléma összetettségét jelzi, hogy a mai modern filmgyártásban döntő szerepet kapó produceri szakma mindmáig nem alakult ki, nem honosodott meg nálunk. Élő producerrel öten, ha találkoztunk a komplett rendezői garnitúrából. A hazai "producerek" hetven százaléka volt gyártásvezető, akiben nincs meg az az immaginativ / kreatív adottság, ami egy tengeren túli kollégánál "alapfelszereltség". Mifelénk a többség szakmai rutinból, már meglévő keretösszegből dolgozik. Jóllehet egy valóságos producer az ötlettől a végtermékig átfogja a rendszert, pénzt szerez, s ha kell, a radikális lépésektől sem riad vissza. Együtt sír, együtt nevet a stábbal. És ha kiderül, hogy valami baj van, ő "biciklizik"...

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a jó producer segíti a rendezőt. Ráadásul a nyersen vágott anyag megtekintését követően joga van akár arra is, hogy kimondja: "öregem, ez a jelenet totálisan el lett baszva. Vedd fel újra!" Megjegyzem, azért, hogy Magyarországon nem alakult ki a produceri szemlélet, nagyban felelősek a körülmények is. Hiszen '90 óta ugyan honnan lehet pénzt szerezni? Hová fordulhatunk? Az állami források elapadtak. Illetve, azon alapítványok, szervezetek, televíziók, amelyek segíthetnének, gyakran azzal ártanak, hogy képviselőik egymásban látnak konkurenciát. S ha X adott, Y nem "tejel". Ha pedig Z is beszáll, X és Y egyszerre küldi el a francba a tarhálni kénytelen rendezőt. Az arányokról pedig csak annyit, hogy például a Mafilm volt zenetermében működő TV2 kötelezően a hazai gyártásba "pumpálandó" 3 százalékos pénzkerete az MMKA egész éves költségvetésével van egálban. Jellemző a jelenlegi zavaros állapotokra, az elégtelen feltételekre, hogy néha pusztán a filmvázlat elkészítésére sincs elég pénze az alkotóknak.

Sajátos a forgalmazási rend is Magyarországon. Elvégre nem a gyártó kapja a jegy árát, hanem még mindig a forgalmazó és a mozi. Az állam pedig hallgat. Egyszerűen nem képesek belátni, hogy a filmgyártásnak nem azonnali a hozama, hanem indirekt haszonnal jár. Ha ugyanis egy amerikai stáb nálunk forgat, a szép számú kollektíva tagjai szabad idejükben itt költik el bérük nagy részét. Ennélfogva jelentős hasznot hoznak az államnak is. Bécs például még fizet is azért, hogy őket válasszák a filmesek. 1 millió márkát adnak, cserébe pedig minőségi filmekben szerepel a város.

Az elveszett illúziókról

Ezzel szemben nálunk csak tervek, illúziók születnek. Miközben a technikai értelemben a zérón vagyunk, nagyszabású médiaparkokról álmodozunk. Pénzt ölünk a semmibe, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnánk. Nem tudom, mikor méri már fel valaki a hazai filmpiacot. Nem tudom, mikor látják már be a Mafilm jelenlegi vezetői, hogy a semmibe senki sem vágyik vissza. Miközben Romániában 50 millió dolláros beruházásra készül a Palmer-csoport, addig ránk a kutya sem hederít. Hiszen itt szétszéledt a szakembergárda, és senki nem tudja újra összetrombitálni őket. Kérdem én, hol a technikus? Hol a szabó? Hol a kellékes? Hol az infrastruktúra? És hol a raktár? Felmérte-e már valaki, hogy az előttünk járó, egyben konkurens lengyelek, csehek és románok mit, mennyiért kínálnak? Felmérte-e már valaki, hogy mennyit romlott a forint? Itt mindenki a cipője mellett jár...

Ráadásul eredeti ötletek kidolgozása helyett kész panelek alapján unalmas vígjátékokat csinálunk. Hiányzik a műhelymunka. Az alkotók egyedül gyártják forgatókönyveiket, és folyton azt magyarázzák: ezek a félig kész, átgondolatlan művek az ő saját gyermekeik. Ilyenkor azt mondom: O.K., akkor szoptassátok is ti! Van tejetek? Kórusban jön a válasz: ja, az nincs...

Azt hiszem, lekéstünk valamiről. És a hátrányunk aligha behozható. Négyévenként megszülető vadonatúj koncepciók, meddő viták, a napi sérelmeken túllépni képtelen alkotói magatartás helyett itt lenne az ideje annak, hogy végre összefogjunk. Ehhez önvizsgálatot kellene tartanunk. És be kellene látni, hogy a magyar filmgyártás nem tudja eltartani a Mafilmet!