VII. Volt egyszer egy filmgyár...

interjúfüzér

CSAPÓ I.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt mesebeli paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk egy percig sem működött tehát az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film! Az alkotókat - Fábri, Herskó, Jancsó, Kovács, Makk, Ranódy, Radványi, Sándor, Szabó, Gothár, Szász, Szőke, Monory M., - mind a mai napig elismeréssel emlegetik. A Valahol Európában, a Szegénylegények és a Mephisto szerte a világon fogalom. De a hazai dokumentumfilmesek is az elitbe tartoznak. Illetve tartoztak. Minthogy ma már szinte csak az emlékük él. A filmhíradó, mint önálló műfaj ugyanis idehaza végérvényesen megszűnt, hiszen a televízióval való lépéstartás illúziónak, teljes képtelenségnek bizonyult. A dokumentumfilm-gyártók "Mekkája", a Könyves Kálmán körúti telep fenntartása ennélfogva néhány esztendeje feleslegessé(?) vált. "Vár állott, most kőhalom" - idézhetnénk frappánsan Kölcseyt. A különbség csupán annyi, hogy a kőhalom helyén manapság hideg-rideg neonfényben pompázó, csicsás benzinkút található. A piacgazdaság emlékműve...

Mindenki másképp csinálja

Maradt tehát a Róna / Gyarmat utcai gyártelep. Már amennyi megmaradt belőle, hiszen napjainkban itt is csak kisebb-nagyobb cégek élnek-éldegélnek. Esetleg vegetálnak. Míg néhány esztendővel ezelőtt egy időben, egymástól pár száz méterre, négy-öt stáb is lázasan tevékenykedett, sürgött-forgott a filmgyár udvarán, s a stúdiókban is zajlott az élet, addigra ma már csak néhány csellengő díszletmunkás és kedvetlenül sétálgató műszaki fogadja az idelátogatót. Egyes-egyedül a büfé zártnak tűnő világa utal arra, hogy errefelé azért néhanapján még munka is akad(na). A kőszendvicsért egyaránt sorba állnak a megnemértett entelektüelek, a hajdanvolt szépreményűek, a bizakodóak, a bizalmatlanok, a keserédesek, a keservesek, a fondorlatosak, a törődöttek és a mindezek ellenére is bátran lázadók.
Zsombolyai Jánosról nehéz eldönteni, melyik csoportba (skatulyába?) sorolható. Az embernek az az érzése, hogy valójában egyikbe sem. Jóllehet arcára van vésve az elmúlt évek összes nyűge, keserűsége, mégsem lehet igazán oka a panaszra. A sikeresek közé tartozik. Ellentétben néhány kollégájával, munkája van, filmezik. Mégis, amikor erre a beszélgetésre felkértem, azonnal igent mondott. Számára a filmgyár még ma is ugyanaz, életének meghatározó térsége.

Az utolsó akadály

A már emlegetett büfében futunk össze. Kis műanyagpohárban szervírozott kávét és némi elemózsiát veszünk magunkhoz. A telep túlsó végén található irodáját vesszük célba. Útközben hörpintünk egyet-egyet, meg-megállunk, hogy ne loccsanjon a földre az imént vételezett "koffeinbomba". Irodájába invitál. Mielőtt birtokba vesszük a hivatali egyenfaasztalt, ő egy nagyon határozott, láthatóan begyakorolt, már-már tökélyre fejlesztett mozdulattal söpri le a hegyekben álló papírtörmeléket. Elhárítva az utolsó akadály is...

A "zuhanórepülés" kezdetei

- Múltidézésre kérem fel. A filmgyár kálváriájáról faggatom. Vajon hogyan, mikor indult ez a mindmáig tartó "zuhanórepülés?

- Igazán az évre már nem emlékszem, de valamikor a nyolcvanas évek közepén kerültem, az időközben igazgatóvá avanzsált Kézdi-Kovács Zsolt helyére, a Mafilm alkotói irodájának vezetői székébe - kezdi az emlékidézést Zsombolyai, miközben egy doboz cigarettát bont ki, roppant akkurátusan, a fólia viszonylagos egybemaradására is ügyelve. Feladatom szerint - folytatja az első slukk után - össze kellett fogjam az alkotóművészeket, így az operatőröket, a rendezőket, valamint az akkortájt még filmgyári státuszban lévő színészeket. De részben a főiskolán frissen végzett, itt rendezőasszisztensként elhelyezkedő gyerekek segítése, valamifajta patronálása is az én feladatom volt.
Hamar komoly konfliktushelyzetbe kerültem, hiszen a Mafilm ekkor került csődhelyzetbe, így az emberek állása is mind bizonytalanabbá vált. Én ugyan megpróbáltam az alkotók mellett a szakalkalmazottak mellett is kiállni, ez utóbbi azonban nem sikerült. Viszont - karöltve a stúdióvállalatokkal - létrehoztam az Alkotói Egyesülést.

- A szakalkalmazottakkal miért nem sikerült ugyanez?

- Ők a sorsuk irányítását lényegében maguk vették a kezükbe, ám az évtizedek alatt kialakult bizalmatlanság miatt nem tudtak igazából egyezségre jutni. Úgy érezték, hogy itt valami olyasmi történik, amely elsősorban nem az ő érdeküket szolgálja. Jóllehet egyáltalán nem így volt. A dolog abszolút jó szándékúan indult, de egy-két hangadó miatt, akik folytonosan szították a tüzet, bizony vakvágányra jutottunk.

- Tehát csak az alkotói szervezet volt hatékony?

- Egyedül az Alkotói Egyesülés tudott létrejönni valamikor a rendszerváltás idején. Ekkortájt azonban megindult a stúdióvállalatok átalakulási folyamata, többségük az ÁPV Rt. tulajdonába került. Bár elkezdődött, de mindmáig nem fejeződött be a privatizációjuk. Ennélfogva időközben komoly gonddá érett a filmjogok kérdése is. Az 1987 előtt gyártott filmekről, - melyek nagy része korábban a Mafilm tulajdonában voltak - ma szinte alig-alig lehet megmondani, hogy hová, kihez keveredtek. Óriási a káosz!

De visszatérve az Alkotó Egyesülés működéséhez, '91 táján vált valóban drámaivá a helyzet. Nyílt titok volt, hogy az addigra apró cégekre felaprózódott filmgyárban nincs szükség ennyi alkalmazottra. Tömeges elbocsátásokra volt kilátás. A kritikus helyzetet a Mozgókép Alapítvány segítségével azonban ha meg nem is oldottuk, de valamelyest sikerült elhúznunk, enyhítenünk. Amikor a stúdióvállalatok kiléptek az egyesülésből, megüresedett helyüket - átmenetileg - az alapítvány vette át. Felvállalták a "puha" átmenetet, azaz a kollégák számára még két évig a létminimum közeli fizetéseket biztosították. Ez persze semmi másra nem volt elegendő, minthogy az alkotók valamelyest felkészülhessenek a törvényszerűen bekövetkező válságra. Némi létbiztonságot teremtettünk a nehéz időkben számukra, hogy azután viszonylag zökkenőmentesen sikerüljön a váltás.

- És zökkenőmentesre sikerült?

- Azt nem mondanám. Egy biztos: voltak olyanok, akik ezt a két évet kihasználták és új egzisztenciát teremtettek maguknak. De sokan voltak azok is, akik nem tudtak továbblépni. A végén egyébiránt még én kerültem nehéz helyzetbe, mivel - annak ellenére, hogy rengeteget harcoltam a munkatársakért - a felmondóleveleket nekem kellett aláírnom!

A búsképű lovag

- Sok barátot veszített?

Arca némileg komorra vált a kérdés hallatán, de legalább ilyen hamar megenyhül. Mélyet szippant a cigarettából. Kiderül: se nem győztese, se nem vesztese a filmgyári kálváriának. Úgy tűnik, ő maga a "búsképű lovag".

- Tulajdonképpen én egy szélmalomharcot vívtam - jegyzi meg kisvártatva. De hát ezt mindenki pontosan tudta, ennélfogva nem váltam a támadások, az indulatok céltáblájává sem. Akinek lehetett, annak személyesen próbáltam segíteni. Azokkal, akik nyugdíjközeli korban voltak, már négy évvel azelőtt köttettem egy nyugdíjbiztosítást, amely azért valamiféle biztonságot jelent a jövőjüket illetően. Hangsúlyozom, a többség megértette a helyzetemet, s az igaz barátok sorra mellém álltak.

- A forgatások során, mint "másodállású" filmrendező, mit tapasztalt?

- A korábban megszokott filmgyári hangulat, a kellemes légkör vitathatatlanul elveszett. A képzett, hozzáértő szakapparátus másfelé kezdte el sütögetni a pecsenyéjét, így azután többször is, némileg szedett-vedett társasággal vágtam bele a filmkészítésbe. A feltételek vitathatatlanul megnehezedtek. Sajnos azonban szembe kellett néznünk azzal, hogy napjainkban a kultúra bármely területére is tekintünk, a helyzet nagyjából hasonló.

Az elmondottakat fáradt, beletörődött mosollyal nyugtázza. Nagyot sóhajt, majd ismét mélyet szippant a füstszűrős mételyből. A látszólag simára smirglizett asztalból egy apró szálkát tép ki, amellyel önkéntelenül is eljátszik egy darabig. Egy pillanatra elbizonytalanodik. Halkan, mintegy beletörődötten teszi hozzá:

- Nem illik igazából panaszkodnom, hiszen a többség azonos cipőben jár velem...

- Hogyan tovább? - fogom faggatóra.

- Mindenképpen muszáj lesz változtatni az idehaza jellemző szemléleten és általában a kultúrafinanszírozás rendszerén. Olcsó kifogásnak tartom azt, amikor arra hivatkozva utasítják, hessentik el a magyar filmeseket, hogy ugyan miért adnának valami olyanra pénzt, ami csupán pár ezer embert érdekel. Nem vitatom viszont, hogy a szakmának mielőbb meg kell újulnia, s a nézőket végre vissza kell csábítanunk a moziba.

- Milyen személyes lehetőségei vannak arra, hogy megváltozzon a helyzet?

- Nemrégiben az Alkotói Egyesülést teljesen átalakítottam. Most, cégérünkön a Media Center elnevezés áll. Egyelőre csak az én lelkesedésem viszi előre a gépezetet, mivel nemigen támogatnak bennünket. Pedig kifejezetten az európai uniós médiaprogrammal való hatékony együttműködés megteremtése a célom. Amennyiben terveim szerint alakulnak a dolgok, a legmodernebb digitális technika idecsábítása sem lenne lehetetlen elvárás.

Kivételesen elégedettnek tűnik. Hangja bizakodó. Hevesen gesztikulál, kicsit megfeledkezik magáról, s a székén hintázik, majd némileg rendezve elkalandozó tagjait újra a jelenkor "filmcsinálói" gondjaiba avat be.

Az eredeti gondolat

- Azt hiszem manapság a fő gond a közönség érdeklődési, tetszési körébe illő, eredeti gondolat megtalálása. Ebben a rohanó világban bizony nehéz rátalálni arra a témára, amely még a film elkészülte után is aktuálisnak, közérdeklődésre számot tartónak mondható. Szó se róla, nehezen állunk talpra. De reménykedek, mivel úgy érzem, a szakma alighanem a jó, a helyes irányba indult el.

- Megítélése alapján, a filmgyár intézménye végleg kimúltnak tekinthető?

- Szembesülnünk kell azzal, hogy az a filmgyári bázis, ami itt működött az elmúlt évtizedekben, a piacgazdaság törvényei szerint már nem tartható fenn. Ugyanakkor jó esély van rá, hogy egy korszerű médiaudvart hozzunk létre, ahonnan a megfelelő technika bérlésére, kikölcsönzésére lesz (lehet) majd módja a hazai filmeseknek.

- Vagyis van még némi remény?

- Meggyőződésem, hogy igen. Épp csak a társak hiányoznak a folytatáshoz...