CSAPÓ X.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk egy percig sem működött tehát az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely vegyes, sikerekkel és kudarcokkal tarkított évet zárt 1997-ben (is). Ám ha az eredetiség, az ötletesség nimbuszának fetisizálása helyett pusztán a tényekre, a forgalmazói adatokra támaszkodunk, akár az említett, a kimutatások szerint fordulópontnak számító esztendőt alapul véve csendes bizakodással is szemrevételezhetjük a jövőt jelképező kristálygömböt. '97-ben ugyanis a korábbi évekhez viszonyítva sűrűbben talált egymásra a nagyközönség és a filmkészítő elit. Elvégre a multiplex-mozgóképpaloták terjedésével ekkor nőtt egyenes arányban a pénztári jegybevétel, így amíg 1996-ban évi 3 milliárdot csengetett ki a publikum, addig 1997-ban már 4,7 milliárd "keményforint" ficánkolt a kasszában. A 29. Magyar Filmszemléhez "csatolt" statisztikai tanulmányokból mindamellett az is kiderül, hogy a hazai piaci versenyben megméretetett munkák duplájára növelték a nézőszámot, azaz a korábbi esztendőkhöz viszonyítva komoly előrelépésről, üzleti részsikerekről(!) emlékezhetünk meg.

Sose halunk meg

E sikerek, az újmódi közönségfilmek kovácsa: Koltai Róbert. Koltai, aki anno a Sose halunk meg című romantikus meséjével hódította meg rendezői minőségében először a honi publikumot. Közhelyes, de korántsem együgyű kérdésre keresve választ, azt vizsgálta, mit tehet az új Maciste, a modern Herkules, akinek nem adott a sors izmokat, mit tehet Don Quijote egy olyan világban, amelyben központilag betiltották az álmokat? Király Jenőt idézve: "...míg Kabos Gyula még az idealizált, régi módon lovagias hőstípus mellett játszotta a komikus mellékfigura szerepét, Koltay Róbert filmje központi hőssé teszi Kabos megújított sztereotípiáját, a selymát. E tréfacsináló hőstípus nem bír rendkívüli erőkkel, nem áll mások fölött, életreceptje arra a kérdésre válaszol, hogyan lehet felhasználni a meglévő, közös, általános erőket. A dezilluzionált aktivizmus és prakticizmus a torz, hivatalos optimizmus tagadása, s egyúttal az optimizmus magántulajdonba vétele, reprivatizációja."

De a film az üzleti világ visszásságait, a kisemberek kitaszítottságát is érzékletesen, egyúttal ironikusan ábrázolja; múlt időbe "csomagolva" tehát a jelenhez szól. A későbbi Koltai-munkák nehezebben definiálhatóak. A Patika című tv-sorozat a szappanoperák felszínességét örökíti át, a következő moziópusz, a Szamba pedig elbeszél mellettünk.
(Az Ámbár tanár urat jobb elhallgatni...)
Egy biztos: Koltai filmjeiben szó sincs mélyfilozófiai "tézistuszkolásról", többsíkú sokkolásról. A sztori minden esetben logikusan lineáris, azonnal befogadható.

A miniszter félrelép

Illés György, a szakma doyenjének korábbi értékelése alapján, Gyuszi bácsi "színrelépésével" új időszámítás kezdődött. Megfogalmazása szerint: immár "azon az úton kell haladni, amelyen a Sztracsatellával Kern András és a Sose halunk meg édesbús történetével Koltai Róbert indult el." A szálak azóta összefutottak.
Az említettek - amerikai tőkével! - közös mozimesét forgattak, s A miniszter félrelép immár a valaha volt legsikeresebb produkciók toplistáján is előkelő helyett foglal el. Kérdés persze, hogy a pozitív fogadtatás önmagában mindent megmagyaráz-e, avagy Erdélyi János "aranyköpésében" keresendő az igazság, miszerint "esztétikai kérdésekben a köz véleménye nem határoz..."

Koltai Róbert inkább az első variánssal szimpatizál. Úgy véli, hatszázezer fizető néző véleményének semmibevétele arcátlanság volna. Éppen ezért indulatosan ecseteli a hazai filmkritikusok többségének negatív, már-már rosszindulatú hozzáállását. Illés György szavait ugyanakkor hízelgőnek tartja, bár a saját szerepét - elmondása szerint - nem becsüli túl.

- Én filmeket csinálok, de nem bonyolódok esztétikai okfejtésekbe - állítja Koltai. Nem becsülöm föl képességeimet, egyetlen célom a színvonalas szórakoztatás. Azzal is tisztában vagyok, hogy hályogkovácsként álltam a kamera túloldalára. Szerencsém volt. A Sose halunk meg történelmi pillanatban született, akkor, amikor a publikum már ráunt a mélylélektani-szimbolista történetszövésre és ismét a klasszikus mesemondást igényelte. Egyébként a film ötlete nyolc évvel korábban megfogant bennem, ami bizonyítja: nem az aktuális trend szolgai követése volt a célom, s a közönség septiben történő kielégítéséről sem álmodoztam. Csupán elmeséltem Gyuszi bácsi történetét. Emberekről, érzésekről szóltam, olyasvalakit állítva a középpontba, aki ismerős mindenkinek, hiszen jóformán minden családban akad egy hasonló figura, egy hozzá hasonlatos, a hétköznapokkal dacoló öntörvényű hős. Ennek köszönhetően ma is szeretik ezt a filmet az emberek, mi több, azonosulni tudnak a szereplőkkel. Mindmáig sokan kérik tőlem, ne pusztán a nevemet rójam az autogramkérő fecnikre, hanem biggyesszem oda azt is: Gyuszi bácsi...

- Érdekes tendencia: a sikerfilmeket gyakran a hajdani filmszínészek jegyzik. Mi ennek az oka a te olvasatodban?

- Azt hiszem, mi ismerjük igazán a "dörgést", hiszen a színpadon állva a saját bőrünkön teszteljük a poénokat, napi kontaktust tartunk a közönséggel. Jómagam a bohóc szerepkörében érzem jól magamat, és ez úgy tűnik, vonzó a publikum számára is. A kritikusok véleménye azonban nem sokat nyom a latba. Vannak persze kivételek, egyedi fórumok, amelyekre érdemes odafigyelni, de a puszta rosszindulat, a gőg, a sértett egzisztenciákra jellemző öncélúság, a "Settenkedő(s)- stílus" szellemtelenségre, kulturálatlanságra vall. A magyar filmkritikusok többsége minden bizonnyal Fellinit is elmarasztalta volna, ha ide születik. Jóllehet kötve hiszem, hogy az Amarcordon ne lehetne őszintén nevetni. A legkönnyebb leugatni valamit...

- Most a kérdésre felelsz, vagy mindez inkább üzenetféle?

- A kérdésre feleltem. Az elmondottak jelzik, őszintén hiszek abban, hogy ezt a beteg világot csak a humor mentheti meg. Sírni és nevetni pedig egyszerre kell! Én aszerint mesélek filmjeimben, ahogy máskor is szoktam. Hasonlóan adom-veszem a poénokat, a történeteket, ahogy a színházi büfékben, vagy anno, az osztályteremben tettem. Ez az én stílusom. Lehet vitatni, lehet szapulni, de működőképes, minthogy ebből élek. Az emberek megérintésére, elgondolkodtatására, megnyugtatására és felvidítására törekszem. Röviden ennyi. Ez a szakmám.

Az önző konkurencia

- Beszélgetésünk kiindulópontja: a filmgyár. A filmgyár, amely eddigi pályád, életed meghatározó térsége volt, s amelyről korábban, éppen jelenlegi munkaadód, Andy J. Vajna húzta le a keresztvizet. Kézdi-Kovács Zsolt vallomása szerint Vajna egy ízben azt ajánlotta neki, hogy rombolja le az elavult Róna utcai gyártelepet és építsen a helyére egy vadonatújat. Valóban ez lenne a megoldás?

- Semmiképpen sem. Nekem fáj a rombolás, fáj, ahogy odaveszett a kettes telep, bánt, hogy a Latinovits kávézó már csak emlék, és az is bánt, hogy a színészek immár csak a helyi szinkronstúdióban fordulnak meg. A dolog lényegi részéhez viszont nemigen tudok hozzászólni, mivel sohasem voltam döntnöki pozícióban. Nem akarok blöffölni. Csak az érzéseimet oszthatom meg az olvasóval. Reménykedem. Nem kergetek illúziókat, de szerintem a mostani sikerek a filmgyár túlélését is elősegítik. Előbb-utóbb a szakma ugyanis majd visszatér a bázisára, és talán újjáépül a most halódó struktúra.

- A vetélytársakkal milyen a kapcsolatod?

- Örülünk egymás sikereinek. Habár ennek a fő oka nem annyira a testvéri szeretet, mint inkább az önzés. Elvégre, ha Tímár filmje révbe ér, az szerencsésen hat az én mozimra is. A miniszternek például kimondottan jót tett a Csinibaba, de a Csinibaba elfogadtatásához is nagyban hozzájárult a Sose halunk meg, vagy akár a Csapd le csacsi! Nem titkolom tovább: egymástól tanulunk a legtöbbet!