CSAPÓ II.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt mesebeli paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Szemethunyva

Kézdi Kovács Zsolt azon kevesek közé tartozik, akik rendezői munkájuk mellett a filmszakmai közéletben is aktív szerepet vállaltak. Korábban a Mafilm igazgatója. Jelenleg a Városligeti fasor egyik impozáns villájának második emeletén megbúvó Magyar Filmuniónak az elnöke. Napjainkban bevallottan a hazai filmek népszerűsítése a célja, jóllehet, korábban sem volt ez másként. Mégis, mint a filmgyár "feje", naponta szembesült munkájának látszólagos hiábavalóságával, hiszen törekvéseit újra és újra "megtorpedózták". Bevallása szerint mindent megpróbált annak érdekében, hogy a filmszakma belső válsága mielőbb megoldódjon. A valóságban azonban egy hosszú, a vártnál keservesebb folyamatnak lett a részese.

- Elöljáróban muszáj egy picit arról beszélni, hogy végeredményben a hasonló méretű európai stúdiók is átélték ezt a krízist - jegyzi meg már beszélgetésünk elején Kézdi Kovács. Szinte mindenhol, ahol komplett filmek elkészítésére alakultak a vállalatok, előbb-utóbb kialakult a válság. Hogy miért? Elsősorban azért, mert a kisebb apparátussal dolgozó, gyorsabban mozgó, ám részmunkákat végző stúdiócégek olcsóbbak, velük egyszerűen nem tudta tartani a lépést ez a "lomhább gépezet". A sejtesedés tehát időközben a gazdaságos működés alapja lett a filmes szakmában.

- Ön szerint mikortól számítható a jelenlegi válságos időszak?

- Némi túlzással, szerintem azóta, amióta a filmgyár egyáltalán létezik. "A béke szigetének" csak átmenetileg számítottunk, addig, amíg a hatalom számára, így vagy úgy, de fontosak voltunk. Abban a pillanatban, ahogy megszűnt a monopolhelyzet, felszínre kerültek az addig elfedett komoly bajok. Kiderült például, hogy versenyhelyzetben egyszerűen képtelenek vagyunk megélni. Ennek fő oka pedig az volt, hogy a gyár túl sok embert tartott el. Persze mindig mindenki megkapta a státuszáért járó, nem is kicsi fizetést, de azt soha senki sem figyelte, hogy az alkalmazottak ideje, munkaereje mennyire van kihasználva. Jóllehet, általában csak a nyári csúcsidőben dolgozott mindenki, egyébként meg a befizetett ebédjéért járt be a többség. Azokat, akiket igazán jó szakemberekként tartott számon a szakma, konkurenseink svarcban, "feketén" alkalmazták. Jöttek, ha kellettek, de ha nem, az sem volt éppenséggel bántó a számukra. Én pedig mint a haldokló intézmény vezetője, szemet hunytam a dolog felett, hiszen paradox módon éppen abban voltam érdekelt, hogy a munkatársak a telepen kívül is érvényesüljenek, megtalálják a "hátországukat". Az idő tájt ugyanis már világossá vált, hogy ez nem mehet így tovább. Megkezdődött az "erózió"...

Indulatosnak tűnik. Mintegy újra átéli az eseményeket. A kissé lestrapált, többször újrakárpitozott, szürke árnyalatú tv-fotelban láthatóan némileg kényelmetlenül érzi magát. De aztán mégis felvesz egy kedvezőbb pózt, egyik lábát a másikon átveti, olvasószemüvegét egy hosszú madzagra fűzve a "nyakába veszi". Lassacskán - akárcsak a mindennapokban - megbékél helyzetével.

Kapun kívül

Aztán azzal folytatja, hogy a hazai filmek 70-80%-át már néhány esztendővel ezelőtt is a filmgyár kapuin kívül készítették el. A második gazdaságot emlegeti. A svarcmelót. Majd az irreális adórendszert ostorozza. De a társadalombiztosításról is szól néhány "kedveset". Állítja, hogy másképp is mehetnének a dolgok. Úgy érzi, ő és közvetlen munkatársai a jó úton jártak, ám amint megvált igazgatói székétől, ahogy kitette a lábát az épületből, nyomban megváltozott minden. A megindult, egészséges folyamatot a "nagymenők", azaz a szakma krémje "fúrta meg". A többségnek ugyanis csak a saját pecsenyéje volt fontos.
Konkrét neveket kérek tőle. Ő azonban elhárítja a kérést. Mint mondja, nem szívesen emelne ki senkit a névsorból. Meg aztán, mégiscsak a barátairól(?), a kollégáiról van szó, nemde? Tamáskodom, majd tovább kekeckedek, de ő változatlanul állja a sarat. Nem, nem és nem!
Kisvártatva a szakalkalmazottakkal kialakult afférját ecseteli. Tárgyilagosan, "tartaléklángon" folytatja. Nem tűnik sem keserűnek, sem sértettnek. A megváltoztathatatlan helyzet felett régesrégen napirendre tért. A fotelben sem izeg-mozog tovább. Nem érzi magát hibásnak. Amit megtehetett, azt megtette.

- A szakszervezet az utolsó pillanatig a minisztérium segítségében bízott - jegyzi meg. Sajnos, a régi beidegződések ellen azonban én sem tehettem semmit. Többen arra számítottak, hogy előbb-utóbb valaki fentről majd a hónunk alá nyúl. A realitásokat nem sokan vették tudomásul.

A legfájóbb pont

- Témát, színhelyt váltok. Hogyan következett be a Könyves Kálmán körúti filmhíradós objektum elvesztése?

- Ez a legfájóbb pont! - jelenti ki. A dolog tragédiája, hogy a televízióval egyszerűen nem versenyezhetett a filmhíradó. A kollégák mégis felvették a kesztyűt. Jóllehet, néhányan már tíz évvel ezelőtt felhívtuk a figyelmet a helyzet lehetetlenségére. Ha akkor van elég rugalmasság ezekben az emberekben és nem ragaszkodnak filmgyári státuszukhoz, talán elkerülhető lett volna a kettes telep végleges felszámolása. Hidat képezhettek volna az alakulgató, független, maszek filmgyártás és a televízió között. Állítom, hogy ily módon meg tudtak volna maradni, hiszen nagyon jól képzett és nagyon tehetséges emberekről van szó. De - folytatja ismét indulatosan - ők is csak a régi modellben, a miniszter segítségében bíztak.

- Akkor, amikor elvállalta az igazgatói megbízást, mégis mire számított?

- Nem hittem túlzó módon hozzáértésemben, de tisztában voltam azzal, hogy mit vállalok el. Pontosan ismertem a főbb problémákat, tudtam, hogy szerkezetváltásra lenne szükség. Valakinek ezt is fel kellett vállalnia. Én megtettem... Egy gyomorvérzéssel megúsztam a dolgot...

Egy pillanatra elhallgat. Majd erőt vesz magán és egy nagy lélegzetvétel után kendőzetlenül mondja ki, amit gondol. "Buherálunk, csupán kézműves tevékenységet folytatunk!" Nyers és őszinte. Andy Vajnára, a magyar származású amerikai filmproducerre hivatkozik. Elmondása szerint Vajna egyszer azt ajánlotta neki, hogy rombolja le mielőbb a jelenlegi filmgyárat, és építsen helyette egy vadonatújat. Felnevet. Derűsen figyelmeztet: "ez itt nem Amerika!"