CSAPÓ III.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt mesebeli paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk egy percig sem működött tehát az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely különösen a vasfüggöny zárt, Orwelli világában szinte a legfontosabb (kulturális) importárunak számított. Az alkotók ugyanis sajátosan egyedi formanyelvet dolgoztak ki, jóformán szimbólumokba menekültek. És a népek tódultak a mozikba. Mind idehaza, mind külföldön.

Az ötödik pecsét

Mert a magyar film esztendőkön át fajsúlyosan is könnyed, szórakoztató formában is elgondolkodtató, mélyre ásva is bölcs (és nem bölcselkedő!) tudott maradni. A kamera pedig, miközben a lényeget kutatta, a részletekre is ügyelt. Egy sereg film bizonyítja ezt. Olyanok, amelyeket napjainkban már az egyetemes filmtörténet részeként, urambocsá' önálló fejezeteiként tartunk számon. Csak emlékeztetőül: Valahol Európában, A tizedes meg a többiek, Körhinta, Szegénylegények, Tízezer nap, Álmodozások kora, Színdbád, Árvácska, Mephisto, Tüske a köröm alatt, Uramisten. Avagy tovább folytatva ezt a bizonyosan foghíjas listát: Ház a sziklák alatt, Karambol, Húsz óra, Isten hozta, Őrnagy úr!, Pendragon - legenda, Az ötödik pecsét. Bár az utóbbi "hatost" nemcsak a mindenkori filmlexikonokban elfoglalt tutibiztos helyük miatt illik kiemelni. Minthogy divatos szlogennel élve, az említett celluloid-történetek nem jöttek volna létre, ha nincs...

...Illés Gyuri bácsi. A népszerű kameraman, aki - mintegy "mellesleg" - immáron 1949 óta tanítja-okítja a főiskolásokat. És aki változatlanul a filmgyárban tölti napjai nagy részét. Aki a Róna (volt Lumumba) utcai gyártól csak néhány lépésnyire lakik, véletlenül(?) ugyancsak Zuglóban. Hogy pontosan hol? Hát persze, hogy a Róna utcában. Számára tehát kiemelten fontos, mi történik ezen a tájon. Élete a filmcsinálásról szól(t). Hű társa volt Fábrynak, Makknak. Tanítványai közé tartozik Zsigmond Vilmos éppúgy, mint Kende János.

Sztracsatella

A filmgyár válságát ugyancsak testközelből vészelte át: nem tévedés, ő már múlt időt használ, amikor a válságról beszél. Úgy érzi ugyanis, hogy fordulóponthoz érkezett a filmes szakma. Megítélése alapján, már látható az alagút vége. Új időszámítás kezdődött el, amit jelez az is, hogy egyre több alkotó ismét a közönség igényeire ügyel. Szerinte azon az úton kell haladni, amelyen a Sztracsatellával Kern András és a Sose halunk meg édesbús történetével Koltai Róbert indult el.

- Csakis népszerű, közérthető, mégis igényes filmekkel lehet visszahódítani a közönséget - erősíti meg Illés György, miközben apró filmgyári irodájának lestrapált ülőalkalmatosságában a számára legkényelmesebb pozitúrát keresi szakadatlanul. Kicsit előre dől, a beszűrődő, a téllel dacoló napfény oltalmát keresi, majd elfordul az ablaktól, tekintetével jegyzettömbömet fürkészi. A szaporodó hieroglifáim megfejtésére tett sikertelen kísérletet követően újabb pózt talál, némileg hátrébb helyezi súlypontját, állát feljebb szegi. Az önmegvalósítás nemes gondolatát emlegeti. Arról mesél, milyen fontos az együttes alkotómunkában a személyiség szerepe, de egyúttal óva int: a személyes ambíciókat nem szabad a néző igényei fölé helyezni! Szerinte a forgalmazók idehaza sokáig nem elemezték ki, hogyan kapcsolható az alkotói folyamatba a közönség. A rendszerváltás idejétől számítható filmgyári válság valószínűsíthetően ezért is szedett annyi áldozatot, meg talán azért is, mert sokakban nem tudatosult, a korábbi gyakorlatnak, az állami monopóliumnak vége, immár a piac diktál.

- A többség tehát a kényelmesebb megoldást, a struccpolitikát választotta?

- Pontosan. A hetvenes évektől elegánsan, finoman zuhantunk a mélybe, 1990 táján pedig már a szakadék szélére jutottunk. Ahonnan elrugaszkodni, kitörni ez idő tájt is hihetetlenül kemény vállalkozásnak tűnik, mivel ma, amikor az amerikai szleng és pazar technikai trükkök a divatosak, egyre inkább behatárol minket az anyanyelv. Sajnos, az emberek igencsak elkényelmesedtek, szeretik az előre gyártott, könnyedén megemészthető termékeket. Mindez a mozira is vonatkozik. Ennélfogva a nézők nagyobb hányada nemigen ad sanszot nekünk. A filmkészítés némileg elveszítette műhelymunka jellegét, művészi báját, napjainkban ez is csak egy sikeres iparág, ahol a pénz diktál. És nekünk - ha tetszik, ha nem - be kell látnunk ezt. Merész, kifogástalanul profi, ugyanakkor hagyományos értékeinket és a humort nem nélkülöző filmeket kell forgatnunk.

- Mindehhez stabil háttér szükséges...

- Elismerem. A sikeres munka alapfeltétele a pénz és a hozzáértő szakembergárda. Előbbiből jóformán sosincs elég, bár az utóbbi feltételnek sem könnyű megfelelni. Jóllehet, látszólag irigylésre méltó a helyzet. A hosszú-hosszú évek alatt hallatlanul magas színvonalú gárda jött létre a filmgyárban. És nem csupán a művészeket értem ez alatt, itt a különös effektusokat létrehozó csapat, a díszletmunkások köre egyaránt a világ élvonalába tartozott. A szakembergárda azonban ezer részre szakadt. Mindenki másfelé kereste (keresi) a boldogulását. Ezért aztán egy-egy produkció idejére úgy kell összetrombitálni őket. Ami maradéktalanul sose sikerül. Ráadásul az értékrendek ugyancsak megváltoztak. Egy játékfilm elkészítése például gyakran kevésbé vonzó vállalkozás, mint egy aprócska reklámfilm leforgatása. Utóbbi bizony jobban fizet.

- A pénz határtalannak tűnő uralmával ezek szerint lehetetlen felvenni a versenyt. De vajon az érték semmit sem nyom a latba?

- Ezt nem állítom. Csak hát, a hazai mecénások többsége azonnali eredményt vár, jobbára a siker, a bevétel egy-egy produkció fokmérője. Ilyen helyzetben viszont az értékes alkotások, az egyedi munkák is mind nehezebben születnek meg. Ugyanakkor arról szó sincs, hogy ne születnének kitűnő ötletek, figyelemreméltó művek. Mint ahogy az sem igaz, hogy a hollywoodi modell önmagában tökéletes.

A sztárkultusz jegyében

Zsigmond Vilmos operatőr kollégám, jópár tengerentúli szuperprodukció leforgatása után például elhűlve mesélte nekem, hogy a sztárkultusz jegyében milyen őrült összegeket költenek el az amerikai producerek. Minthogy számukra a befutott sztárok szerepeltetése garancia a sikerre, ezért általában már előre, a forgatás megkezdése előtt vagy hatvan millió dollárt elköltenek a nagymenők szerződtetésére. Ám arra nem gondolnak, hogy néha új arcokra is vágyna a publikum. Lehet, hogy nagyobb lenne a rizikó, de az eredmény talán visszaigazolná őket. Mégsem változik a szemlélet, mivel odaát a producer, azaz a pénz kizárólagos úr. Mifelénk ez másként működik. Alig-alig akadnak mecénások, a produceri szakmát csak mostanság tanuljuk.

- Lehet a mai magyar filmre egyáltalán komoly összeget szerezni?

- Meggyőződésem, hogy igen. Vannak olyan cégek és magánszemélyek, akiknek szívügye a mozi. Nem mondom, hogy sokan vannak ilyenek, de azért a Mozgókép Alapítványon kívül is akad néhány forrás.

Egy csónakban

- Kérdés, hogy a hazai szponzorok a befeccölt összegért mit kérnek cserébe. Bujtor István Rejtő-adaptációjában, a Három testőr Afrikában című harmatgyenge filmben például meglehetősen ízléstelen példáját láthattuk annak, hogyan silányul egy elvileg független művészi produkció ízléstelen reklámfilmmé.

- Elismerem, akadnak aránytévesztések, de azért bízom az alkotók és a mecénások belátásában. Nem hiszem, hogy egy-egy rossz példa alapján kellene megítélnünk a helyzetet. Én bizakodó vagyok. Úgy érzem, a magyar filmtörténet új korszaka kezdődött el. Meggyőződésem, hogy innen már csakis felfelé vezet az út. A tehetség megvan hozzá. Talán a tőke sem kerül el bennünket. Egy azonban biztos: a filmgyár nem halt meg, csak mára némiképp átalakult. Sok apró cég és iroda, így a vezetésem alatt működő operatőri szekció működik itt, a korábbi perpatvarok után immáron békében, egymást segítve. Mindannyian beláttuk, a cél közös, hiszen egy csónakban evezünk.