CSAPÓ IV.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt mesebeli paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását "Zaciláz" címen, sőt, Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk tehát egy percig sem működött az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely a többi, volt szocialista országgal ellentétben még mindig részesül az állami dotációból. Ennélfogva - bár a látszat más - egyedülállóan sok film készül napjainkban is. Persze arról már hosszú esztétikai vitákat folytathatunk, hogy az ezredvég/századelő alkotásaira miért nem kíváncsi igazán a hazai publikum. Mint mindenkor, ez esetben is találhatunk kibúvókat. Elemezgethetjük a megváltozott nézői szokásokat, a modern technika művészetre káros vívmányait, a jenki filmipar térhódítását.

Versenyben

De talán az sem haszontalan, ha legelőször a saját portánkon söprögetünk. Annál is inkább, mert a Művelődési és Közoktatási Minisztérium mozgóképosztályának 1997-'98-as adatai alapján - a Magyar Mozgókép Alapítvány, a Nemzeti Kulturális (k)Alap és a Magyar Történeti Film Alapítvány bevonásával - 1991 és 1996 között az adófizetők pénzéből évi egymilliárd forint támogatást osztottak ki. Ezt az összeget az európai koprodukciós partnerek, a külhoni producerek évente további 3-400 millió forinttal fejelték meg. Akikhez viszont időről időre csatlakozott még a "királyi tévé", a Duna Televízió, valamint több honi magáncég is.

Egyszóval, ha Hollywooddal nem is, a keleti régió filmeseivel mindmáig versenyben van a hazai szakma. Az esélyek - noha a panaszáradat sok esetben jogosnak tűnik - alapvetően nem rosszak. Nem is jók. De a tovább-lépéshez, a vadkapitalizmus sikeres "kibekkeléséhez" többé-kevésbé minden adott. Más kérdés, a lehetőségekkel hogyan, miként élnek az alkotók. Illés György operatőr megítélése szerint a filmkészítés némileg elveszítette műhelymunka jellegét, művészi báját, napjainkban ez is csak egy sikeres iparág, ahol a pénz diktál. És nekünk - ha tetszik, ha nem - be kell látnunk ezt. Merész, kifogástalanul profi, ugyanakkor hagyományos értékeinket és a humort nem nélkülöző filmeket kell forgatnunk..."

Illés, de több alkotótársa is egyértelműen elutasítja a magyar filmekre gyakran jellemző öncélú művészkedést, a lila ködöt. Ezt a gondolatot részben alátámasztja a közönség ízlése is. Az elszállásra csak az elitkultúrát megfejtő értelmiségiek szűk rétege vágyik. A nagyobb hazai kasszasikerek(?) magas nézőszáma mégsem számít mérvadó adatnak. Elvégre kevés az igényesen elkészített tömegfilm. Alighanem e hiányból fakad nem egy arcpirítóan silány, de mégiscsak szórakoztató céllal forgatott produkció sikere.

Az isteni szikra

Bizony arról, hogy milyen szakmai színvonalú alkotások készülnek az említett állami pénzekből, sem a kuratóriumok, sem a filmes szervezetek nem alkotnak véleményt. Arról meg még kevésbé esik szó, hogy a felélt százmilliók visszaigazolják-e némileg az elvárásokat. Xantus János filmrendezőt (Eszkimó asszony fázik, Rock-térítő, Szoba kiáltással) a Balázs Béla Stúdió volt vezetőségi tagját, a Fiatal Filmesek Társaságának alapítóját, több megvalósításra váró, ez idő tájt az íróasztalban heverő forgatókönyv szerzőjét az elosztási rendszer hibáiról. a tékozlás "művészetéről" kérdeztem. No meg arról, hogy a lobbi-harcok, az alapítványi bundák és visszaélések mennyiben járultak hozzá a filmgyár különös kálváriájához?

- Attól tartok, az érdekellentétek, a baráti összefonódások az élet minden területén a meghatározó tényezők közé tartoznak - állapítja meg Xantus János. A filmgyárban sincs ez másképp. Ott is csak emberek dolgoznak. Mindazonáltal elismerem, hogy a cég már alapítása idején sem a protestáns erkölcsi értékek mentén szerveződött. Az övön aluli csatározások mindig is jellemzőek voltak a Róna utca környékére. A filmes szakmában a kérdések többségét rendre a pillanatnyi erőviszonyok döntik el. Egy-egy forgatókönyv sorsáról, gyakran az alkotó pályaívéről is csinos nők és más gyanús elemek mondják ki a végítéletet. Jobbára velük kell dűlőre jutnunk. Jómagam ugyan nem vagyok elég dörzsölt, így a dörgölőzés még ma sem megy elég simán, de azért fejlődök. Én is beálltam a sorba, mivel beláttam, az erkölcsi győztes jutalma: az éhhalál. Tőlem tehát ne várja senki, hogy az árral szemben evezzek. Én nem játszom meg magam, könnyen belátom, hogy lehetetlen egyszerre baszni és szűznek maradni...

- Sose voltak árvalányhajas illúzióid?

- Menet közben feléltem őket.

- És az isteni szikra?

- Na, azt erősen hiányolom. A profizmus eszményképébe nemigen fér bele az eredetiség, a kíméletlen őszinteség, a nyers művészi indulat. A kreativitás ma korántsem kelendő árucikk. A producerek nem kockáztatnak. A kasszagép egyre zajosabban csörög.

- Vagyis a jövő még inkább a visszatérő sablonoknak kedvez?

- Pontosan. Bár az amerikai független filmesek rám cáfolhatnak.

- És az európaiak? Néhány éve Robert Jan Westdijk rendezésében, Hugicám címmel például egy olyan őszinte és valóban taburomboló alkotás született Hollandiában, amelyre az egész világ felfigyelt. Jóllehet, a film pusztán egy ósdi szuper 8-as kamera szemszögéből láttatta az eseményeket...

- Nos, ez a mozi is azt bizonyítja, hogy az áttörő tehetség némelykor utat tör magának. Ám egyetlen fecske még nem csinál nyarat. Az európai filmnek most nem valami jók az esélyei. Ráadásul ma nemigen születnek olyan alkotások, amelyek átformálnák az életünket.

Füst a fürdővíz felett

- Legutoljára mi hatott Rád így?

- Nehéz kérdés. Nem volt ilyen. Talán a Füst okozott nem várt, kellemes meglepetést, és a Hartley - filmekre indulok be rendre. De gyökeresen ezek a művek sem változtatták meg az életvitelemet, szemléletemet.

- A Róna utcától milyen útravalót kaptál?

- Hadd legyek egy kicsit savanyú akkor, amikor a filmgyári műhelymunkáról beszélek. Nem sírom vissza az ottani hangulatot. Jóformán csak a büfére emlékszem szívesen. Ott - néhány kávé mellett - valóban együtt volt a szakma. Mára viszont ez is megváltozott. A többség úgy járja a saját útját, hogy fel sem néz, sokan már a premiereken sincsenek jelen. Sajnos úgy tűnik, a magyar mozgókép ugyan páratlan értéke a világ filmművészetének, de napjainkban már nem tölt be kulcspozíciót. Ennél fogva a hagyományos filmgyár léte vagy nemléte sem kulcsfontosságú kérdés. Az a gyanúm, ki kéne öntenünk a fürdővízzel együtt a gyereket is. Nehezen mondom ezt ki, de úgy érzem, nem ártana már, ha üres lenne az a bizonyos lavór. Akkor talán újjászületne ez a szakma...