CSAPÓ V.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt mesebeli paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását "Zaciláz" címen, sőt, Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk tehát egy percig sem működött az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amelynek - mondjon bárki bármit - meghatározó szereplői a hátteret kutató, a modern társadalom visszáságait szókimondóan a pellengérre állító, de a múlt örömeit-bánatait is rendre feltárni igyekvő dokumentumfilmesek. Igaz, utóbbiak dacára a nemzetközi sikereknek és elismeréseknek, mindig is csak afféle mostohagyereknek számítottak a szakmán belül. A dicstelenül kimúlt kettes telep, vagyis a filmgyár Könyves Kálmán körúti leányvállalata a fénykor idejében sem számított elit helynek. Arrafelé "csupán" a híradósok, illetve a megalkudni nem képes, saját ösvényt taposó filmesek jártak. Dárdaitól Dobray-ig, Ember Judittól Magyar Józsefig, Vitézy-től Varasdy-ig, Tímár Istvántól Szalai Györgyiig.

Derékig a filmszalagban

Természetesen a Böszörményi - Gyarmathy házaspár is előfordult arrafelé, jóllehet ez a duó némiképp sajátos helyzetben volt és van. Hiszen ők egyik klikkbe sem sorolhatóak be, minthogy az évek során dokumentumfilmesekként, de játékfilmesekként is egyaránt rangot szereztek maguknak. Amúgy ezt a mifelénk különösnek tartott helyzetet jól illusztrálja az a tény is, hogy Gyarmathy Lívia gyakran saját korábbi dokumentum-témáiból merítve forgatta-forgatja le későbbi mozimeséit.

Nem véletlen tehát, hogy számára a kettes telep megszüntetése, brutális szétzúzása a mai napig fájó emlék. Ugyan ritkán fordult ott meg, hiszen mint hajdani Herskó-tanítvány már idejekorán bevette a Róna utcai "rezidenciát", azért alkotótársai, illetve a hőn tisztelt helyi filmtörténelem előtt maga is kalapot emel(t). Felháborodva emlegeti, milyen barbár pusztítást végeztek néhány éve a kettes telep lebontásakor.

- Már egy rohadt fűszál sem él meg ott! - állítja Gyarmathy Lívia most is indulatosan. Ott, ahol felbecsülhetetlenül értékes celluloid-tekercsek bújtak meg a raktárak mélyén, ott, ahol már a húszas években létezett a filmipar, ott, ahol valójában e századi históriánkkal szembesülhettünk, ma gusztustalan, tucatbenzinkút pompázik. Elkótyavetyélték az eszközöket is, a kamerákat potom áron passzolták el. Sírnivaló az egész. Én ott voltam, amikor darabokra zúztak mindent, a saját szememmel láttam, ahogy a munkások derékig jártak a filmszalagokban! Azóta is bánom, hogy legalább a magam eszközeivel nem tettem ez ellen a kulturális rémtett ellen. Máig szemrehányást teszek magamnak, hogy akkortájt nem vettem filmre ezt az ocsmányságot. Kitűnő korrajz lett volna.

- Mások sem rögzítették az eseményeket. De vajon miért nem érdekelte a filmeseket a filmgyár kálváriája?

- Nem értem én sem. Habár gyanakszom, sokan azért nem léptek fel a filmgyár hajdani vezetése ellen, mert vigyáztak magukra, féltették azt a keveset, amijük még megvolt. Ugyanakkor attól tartok, a nagy halakat meg egyáltalán nem érdekelte a dolog. Ők inkább saját pecsenyéjük sütögetésével foglalatoskodtak. Bacsó például biztosra veszem, hogy magasról leszarta a kérdést.

- Mégis, ön szerint kinek vagy kiknek állt érdekében a ferencvárosi filmtelep lerombolása?

- Fogalmam sincs. Azt sem értem, hogy a hajdani vezetőket ki jogosította fel erre a lépésre. Csak azt tudom, egy megszálló hadsereg sem tudott volna ekkora pusztítást végezni.

- Sejtése sincs?

- Nézze, a szakmának két csoportja van. Az egyik klikk naprakészen, hihetetlen találékonysággal és felkészültséggel követi az eseményeket, de sokan vagyunk olyanok is, akik nem látunk bele a pakliba. Mi inkább csak érezzük, megérezzük a bajt. Apró jelekből, a minket ért méltánytalanságokból. Csak egy példa: nincs egyetlen fogas, ahová letehetnénk a kabátjainkat, miközben sorra alakulnak itt a fényűző, amerikai külcsínt követő irodák. Káefték, béték, foglalják el a folyosók nyolcvan százalékát. Legtöbbjükről én, mint filmes azonban azt sem tudom, mivel foglalkozik. Kötve hiszem, hogy helyben ennyi papírmunka akadna.

Volt egyszer egy szakma...

- A szakmai összefogás Ön szerint csupán ócska álom, mesebeli illúzió?

- Meglehet. Azt hiszem, az Ön könyvének akár ez is lehetne a címe: Volt egyszer egy szakma... De némi iróniával a talán szócskát is odabiggyeszthetnénk, mivel bizonyos mértékig kétségbe vonom azt, amit ma egyesek, a múlt mindent megszépítő távolságából mondogatnak. Szerintem talán volt itt egy szakma, ami valaha úgy-ahogy működött, úgy-ahogy összetartott. Ámde ez a szakma sohasem működött kifogástalanul. Más kérdés, hogy napjainkban van a legmélyebb gödörben. Elvégre a jelenlegi helyzet már-már kilátástalannak tűnik.

- Szükség van egyáltalán erre az intézményre?

- A mai filmgyár nem vonzó, nincs szükség rá! A telepnek semmi perspektívája. Egyetlen elemet, fontos momentumot, érvet nem tudnék előhívni, amiért megváltoztatnám a véleményemet. Pusztán a helyi hangosztályt tisztelem szent tehénként, mivel ott valóban színvonalas munka folyik, s voltaképpen nekik köszönhető, hogy a hazai játékfilmek hangminősége meggyőző. Minden és mindenki más pótolható. Vidéken a fejlett technika olcsóbb, az ember egyébként sincs röghöz kötve, jómagam szinte teljes egészében a konyhában(!) készítem el filmjeimet.

- Az Ön családja a filmezésből él. Férje éppúgy, mint leánya, Böszörményi Zsuzsa. A jelenkori viszonyokat ismerve kérdezem: nem tettek rossz lóra?

- Erről szó sincs. Úgy vélem, nem szabad az anyagi javak béklyójában élni. Mi legalább a nehézségek ellenére olyasmit csinálunk, amit fontosnak tartunk, ami szellemi értelemben maximálisan kielégít bennünket. Persze nem a Rózsadombon lakunk, de nem is baj. Az Üllői úton jobban szórakozik az ember...