CSAPÓ VI.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk tehát egy percig sem létezett az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amelynek legfontosabb alkotóelemei természetesen mindig is a színészek voltak (lesznek?). Azok, akik arcukkal, gesztusaikkal, egyéni hanghordozásukkal testet adnak egy-egy figurának, azok, akik nem ritkán elviszik a balhét a rendező, az operatőr helyett is, azok, akik tehetségesen improvizálnak, akik nélkül nincs mozgó kép, nincs valódi vászonmese. Ők azok, akik életet adnak a forgatókönyveknek. És persze azok, akik némelykor kiállhatatlanok, hisztisek, túlpörgöttek, vagy dekoncentráltak, kritikán felül, vagy aluliak. Sztárok. Már ha létezik egyáltalán mifelénk ez a kategória.

Ők azok tehát, akiket a közönség vállra emel, máskor példaértékű totemszobrokként tisztel, méltán avagy méltatlanul elfeled, elhajít, elhasznál.
Többségük persze nem nő az egekig, sokan hiába álmodoznak Cannes-ról Berlinről, Velencéről, Hollywoodról. Legtöbbjük még a hazai fesztiválokra sem kap meghívót. Fotójukat nem közlik a lapok, a televízióban jó, ha alámondásra felkérik őket, a rádióban pedig marad a joghurtreklám. Ám a jéghegy csúcsán ott ülnek, trónolnak a hazai film kis és nagy hercegei, hercegnői. A közönség, jó esetben a szakma moguljai is megbecsülik őket. Ám pontosan tudják, érzik, mennyire behatárolja tehetségüket ez a piciny mozipiac. Ahol éppúgy Van Damme-ért és Sophie Marceau-ért, Stallone-ért és Sophie Marceau-ért, Banderas-ért vagy Salma Hayek-ért őrjöng és (be-, fel-) izgul a jónép, mint a világ más tájain. Velük nem versenyezhetnek. Mint ahogy a nagy elődökkel, Karády-val, Kabossal, Jávorral és Uray-val sem. Ők egy más korban, más viszonyok között, más társadalmi közegben válhattak divatdiktáló, valóban sztárolt sztárokká.

Napjainkban alighanem rögösebb út vissza a csúcsra. Igaz, a jéghegy sokat olvadt az esztendők során, így a kilátás erről a csúcsról már korántsem olyan, mint valaha volt. Mégis, az elmúlt évtizedekben, a gyakorta szapult "átkosban" is rendre feltűnt egy-egy színész, egy-egy karakter, akire bemozdult a publikum. Akinek a neve mindig, mindenkor garanciát jelentett a sikerre. Csak néhány név: Básti Lajos és Juli, Bodrogi Gyula, Eperjes Károly, Eszenyi Enikő, Gábor Miklós, Kern András, Latinovits Zoltán, Márkus László, Ruttkai Éva, Sinkovits Imre, Töröcsik Mari, Udvaros Dorottya. És Garas Dezső.

Garas, aki 1957-ben diplomázott, azaz immár negyven esztendeje áll a reflektorfényben, a kamerák fürkésző, látni és láttatni képes "üvegszeme" előtt. Szinte felsorolhatatlan hány és hány filmben volt eddig jelen. Steiner munkaszolgálatosként, Soványként, Minarikként, Stock Edeként egyaránt jegyzi őt a szakma és a közönség. Hosszú ideig valódi otthonra lelt a filmgyárban, kezdetben a megszűnt kettes telepen is dolgozott, így a Könyves Kálmán körúthoz éppúgy kötődik, mint a Róna utcai Mafilm-bázishoz.

- Tekintve, hogy első szárnypróbálgatásaim, első színészi teendőim nem a színházhoz, hanem a filmhez kötődtek, aligha meglepő, hogy a filmgyár pusztulását felidézve elsősorban az érzelmeim uralnak - vallja meg Garas Dezső. Ezer szállal kötődöm a helyi díszletraktárakhoz, a vágószobákhoz, a kopottas jelmezekhez, és nem egy kollégához. Amikor a kettes telep elvesztéséről beszélek, bizony forrong bennem az indulat. Úgy gondolom ugyanis, hogy ezért a gyalázatért nem csak a filmes szakma felelős, hanem a kormány, az állam is!

- A hajdani döntnökök érvelése szerint, ezt a lépést meg kellett tenni, hiszen az épületegyüttes állapota olyannyira leromlott, a gyártelep annyira korszerűtlenné vált, hogy megtartásával, rekonstrukciójával nagyobb kár érte volna a filmeseket, mint így.

- Megáll az eszem. A Könyves Kálmán körúti telep nemzeti kultúrkincsnek, mellesleg ipari műemléknek számított. Miféle barbár észjárás ez? Hasznosság ide, piacgazdaság oda itt egy szakma önbecsüléséről, egy nemzet kultúrájáról van (volt) szó. Ebből a nézőpontból tehát majdhogynem lényegtelenek tetszik, ki(k) mennyit tesznek zsebre, hoz-e bőséges profitot az a tetszhalottnak ítélt, ám valójában működőképes intézmény.

Békaperspektívából

- Megítélése alapján a szakma erkölcsi válsága mennyiben járult hozzá a filmgyár szétzúzásához?

- Nagyban. A szűken vett filmes szakmát a széthúzás jellemzi. Nincs egy összefogó erő, amely inspirálna, "összerántana" bennünket. Mifelénk kihaltak a guruk. Hol van már Keleti Márton vagy Fábri Zoltán? Azok, akik bármire vállalkoztak a magyar film érdekében. Keleti például a legfelsőbb pártszervekhez sem volt rest elmenni egy-egy általa szentnek tartott ügy kapcsán, sőt rendre kikaparta a többiek helyett is a gesztenyét. Azok helyett, akik nem tudtak, nem akartak időt szakítani az ilyesmire. Mindamellett alapvető hiba volt, hogy a szakma sokáig nem számolt a televízió létével, térhódításával. A tévés és a filmgyári rendezők külön-külön kasztba tartoztak, békaperspektívából szemlélték a világot. Volt idő, amikor azt sem vették észre, hogy a lövészárkok már máshol húzódnak. Itt lövöldöztek, miközben rég amott kellett volna bőszen tüzelniük.

- Ezek szerint a szakma moguljai csak késve kapcsoltak...

- Így igaz. Ráadásul ügyetlen dilettánsokként rendesen belenyúltak a darázsfészekbe. Létrehoztak egy felesleges, majdhogynem használhatatlan filmtelepet Fóton akkor, amikor a Róna utcai bázis darabjaira hullott. Ugyan ki érti ezt? Néhány ügyeskedőn kívül kinek érte meg ez a beruházás? Azon túl, hogy a bérmunkákat gyorsan átszipkázták, miféle hasznot hozott Fót a szakmának? A bérmunka így sem lett olcsóbb!

A klánok harca

- Érdekes, hogy éppen a fóti filmcentrumot említi negatív példaként. Meglep, hogy egyáltalán szóba hozta a kérdést. A filmesek ugyanis éppen erről a beruházásról hallgatnak előszeretettel, mi több, kultúrpolitikánk "ászai" is szeretik a partvonalon túlra tenni, jegelni ezt a különben meghatározónak tetsző problémát.

- Hát ez az! Valami nagyon nincs itt rendjén, hiszen nem létezőnek tekintik ezt az amúgy nagyon is létező, költséges beruházást. Úgy is fogalmazhatok, a szándék nemes volt, az eredmény viszont tragikus. Jóllehet, én nem ismerem a belső csatákat, a tárgyalások konkrétumait, de gyanítom, hogy a háttérben a klánok harca, a kultúrmaffia háborúja áll. Ezek az ellentétes érdekű csoportok egy rozzant, ócska szemétdombon osztozkodnak, ám ennyi is elegendő a teremtő energiák eltiprásához.

- Kik a keresztapák?

- Minthogy magam is a piacról élek, ha tudnám, én is a seggüket nyalnám. De nem tudom. Csupán feltételezéseim, sejtéseim vannak. Úgy hiszem, már jó ideje nem a szakmán belül kell keresni őket, hanem azon felül.

No future

- Ha hirtelenjében korunk "hősei" közül valaki tágasra nyitná a pénztárcáját és megbízná önt egy minőségi sikerfilm elkészítésével, milyen témát választana?

- Nehéz kérdés. Ötleteim vannak, de a biztos sikerre nem mernék áldomást inni. Én ugyan a magyar filmgyártás aranykorát végigéltem, ám ennek ellenére sem lennék biztos a dolgomban, nem bíznék tapasztalataimban. Fogalmam sincs, mi lehet az a nyerő téma, amely nekünk is sokat mond, de külföldön is eladható. Sajnos, határainkon túl már nem vagyunk érdekesek, egzotikusak. A figyelem fókuszában ez idő tájt Prága áll. Mi a perifériára szorultunk. Ennélfogva a fiatal művészek helyzete kilátástalannak tűnik. Hiába tehetségesek, csak a mellékcsatornákon "közlekedhetnek".

- Ezek szerint az anarchisták ősrégi jelmondatával, a No future! - pesszimista gondolatával (szlogenjével) ért leginkább egyet?

- Ha a nemzeti filmgyártás pátoszára gondolok, akkor feltétlenül. Nem látom ugyanis az újrakezdés csíráit. Mindenki próbálkozik valamivel, de a rendezők többsége régen belefáradt a szélmalomharcba.

- Azért érez még motivációt egy filmszerephez?

- Igen, mivel szerelmes vagyok a kamerába. Ugyanakkor belátom, a modern információs társadalomban inkább a színháznak van jövője. A színház jelenidejűsége vonzóbb a mai polgár számára, hiszen az élőszó érdekesebb és lebilincselőbb.