CSAPÓ VII.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk tehát egy percig sem működött az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely ugyan ez idő tájt komoly, elhúzódó válságát éli, ám azért rendre alkalmat ad az ünneplésre. Hol egy megtisztelő külhoni díj esik be, hol magunk találunk okot a dáridóra. Évente egyszer például, az aktuális filmszemle idején. Olyankor, amikor folyik a pezsgő, amikor elhangzanak a szép szavak a jövőbe vetett hitről, a munka dicsőségéről, meg arról, hogyan, milyen stratégiával vesszük be hirtelenjében a külhoni mozipiacot. Ilyenkor persze nincs helye az ünneprontásnak. A díjazottak réveteg tekintettel, széles mosollyal az arcukon menetelnek egy előre megkonstruált, gondosan lepróbált, improvizációktól garantáltan mentes filmfiesta diszpintyeiként. Ám az örömkönnyek sohasem tartósak. A mindennapok sivársága az aktív, alkotó kedvvel megáldott-megvert filmeseket cselekvésre készteti. Helyesebben: késztetné. A magyar filmgyártás "trónjáért" folyó kiskirályi adok-kapokban viszont mintha elsikkadna a lényeg. Szakmai fórumok, szókimondó viták helyett csak iszappakolás, sárdobálás zajlik.

Bár mint utaltam rá, álhollywoodi filmünnepeinken még egy jóízű káromkodásra sem futja. Ilyenkor a kötelező bájvigyor, az urambátyámkodós haverkodás a követendő példa, az etikett szabályai még az illemhelyre is érvényesek. Az esetleges ünneprontók hamar megkapják a magyar film (köz)ellensége titulust, így szaporodnak az ünneplés perceiben azonmód indexre tett kordokumentumok is. Az 1997-ben életműdíjat kapott operatőr, Vancsa Lajos sem vállalhatta fel ott és akkor véleményét. Az őt ünneplő, "Oszkárosat játszó" vendégsereg előtt úgy érezte, lehetetlen helyzetbe került, hiszen tervezett beszédének elmondásával nem érne el kellő hatást, minden bizonnyal úgy járt volna, mint az a bizonyos, gyakran (meg)emlegetett porcelánbolti elefánt.

S.O.S. - üzenet

Mindazonáltal véleményét fenntartja. A honi természetfilm - első sorban Kollányi Ágoston oldalán dolgozó - "nagykövete", akit egyébként Cannes-ban, Bergamóban, Montrealban, Rómában és Karlovi Vary-ban is díjazott a nemzetközi zsűri, átadta és közléséhez hozzájárult azt az eredetileg foszlott írólapra rótt S.O.S.-üzenetet, amelyet a filmszemle emelkedett óráiban végül "elnyomott" az állófogadásra érkezettek zsivalya. Íme:

"Meghatott örömmel köszönöm e megtisztelő díjat, amely úgy érzem személyemen keresztül a magyar rövidfilm elismerését és megbecsülését is jelenti. Azét a műfajét, amely iskolát teremtett, és évtizedeken keresztül a nemzetközi rövidfilmek élvonalában volt. Örömömbe azonban üröm is vegyült. Nemrégiben barbár kezek ismeretlen célok érdekében, 48 óra alatt lerombolták és a puszta földdel tették egyenlővé azt a műhelyt, ahol ezek a művek születtek. Azok a művek, amelyek évtizedeken keresztül, a nemzetközi fesztiválokon megmérettek, és fesztivál díjak és elismerések hosszú sorát hozták hazánknak és ennek a műfajnak. Dicsérni akarom a műfajt, nem temetni. De egyedüli reményem abban a néhány nagyon tehetséges és lelkes fiatalban van, akik régi műhelyükből kiűzetvén, szétszórva, nagyon mostoha körülmények között kísérlik meg életben tartani és megújítani ezt a jobb sorsra érdemes műfajt. A stafétabot immár az ő kezükben van. Ehhez a munkához szeretném társadalmi munkában felajánlani, amennyiben erre fogadókézség van, mindazt a tudást, ismeretet, gyakorlatot, amelyet öt évtized alatt több mint 300 rövidfilmmel a hátam mögött megszereztem. Kívánok nekik kitartást és sok szerencsét!"

Pincefilmek

Keserű, egyúttal bizakodó szavak. De vajon meddig él a remény? Alapozhat-e egy tetszhalott szakma pusztán a kitartásra, az ifjak lelkierejére? Vancsa Lajos szerint nincs más alternatíva, kizárólag a fanatikusok, a szent őrültek csakazértis - mentalitása tarthatja életben a magyar filmet. Másképp a Róna utcai gyártelep sorsa is végleg megpecsételődhet.

- Filmgyártásunk ma lényegében ott tart, ahol a felszabadulás idején - véli az idős mester, aki hajdan még a keleti frontról, mint légifényképész került a filmgyárba. Akkortájt valóban a semmiből indultunk, és íme, majdhogynem ugyanott tartunk. Borúsan látom a jövőt, hiszen igény sincs a megújulásra, a megtisztulásra. Még szerencse, hogy a kultúrpolitikát sohasem érdekelte az a terület, ahol én dolgoztam. A természetfilm ugyebár kevesek érdekét sértette. Így azután néhányunk lelkesedésén múlt minden, még akkor is, amikor szétverték a Könyves Kálmán körúti telepet. Amikor a munkások széthordták, eltaposták a raktárban porosodó celluloidtekercseket, mi szó szerint a saját kezünkbe vettük sorsunkat, a filmjeinket konzerváló szalagokat egy, a telepen kevesek által ismert búvóhelyre vittük, stílszerűen - a háborús viszonyokhoz igazodva - a gyár előkertjében lévő volt légoltalmi pincébe rejtettük el azokat. Ennek az akciónak köszönhető, hogy a természetfilmek többsége megmaradt, a Filmintézet tulajdonába kerültek. Más kérdés, hogy a szalagok minősége rohamosan romlik, így mielőbb szükséges lenne videokazettákra menteni, átírni a régi alkotásokat. Csak hát az értékek megóvása manapság kinek üzlet?

A huszonnegyedik óra

- Ha a mai kaotikus állapotok ismeretében újrakezdhetné, más szakmát választana, vagy az emlegetett fanatizmussal ismét kamerát ragadna?

- Azt hiszem, az élet egyéb területein próbálkoznék. Nem hiszem, hogy ebben a megváltozott légkörben megtalálnám a helyem. Nekem hiányzik, újrakezdőként pedig kiváltképpen hiányozna az a családias hangulat, amely valaha jellemzett, összefogott egy-egy stábot. Nekem hiányzik ebből a légkörből az emberség, az alkotói tettvágy. Furcsállom, hogy lassacskán csak a pénz az egyetlen fok- és értékmérő. Nehezen igazodok ki egy olyan világban, ahol nem számítanak a múlt emlékképei, ahol a korábbi műveknek alig-alig van értéke, ahol zokszó és felelősségre vonás nélkül máglyára kerülhetnek kultúrkincseink. Ám hangsúlyozom ismét, a fiatalok helytállásában mégis hiszek. A filmgyár az ő kezükben talán újjáépülhet. Bizakodom, hogy a huszonnegyedik órában még életet lehelnek majd a magyar filmgyártásba...