CSAPÓ VIII.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk egy percig sem működött tehát az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely ha tetszik, ha nem, a piac részévé, kurrens termékké, valódi áruvá vált az évtizedek során. Egyben a televízió műsorába is beilleszkedett, jóllehet a honi alkotók közötti egyre élesedő versenyben sokáig éppen a tévé jelentőségét vitatták a leginkább, sőt mindmáig a "doboz" művészi hitelét is cáfolták (cáfolják!) a szakma igehirdetői. Egy-egy tv-játék, riport, élő adás a milliós nézettség dacára sem kapta meg soha a valóságtól egyre inkább elszakadó, önmagát a művészi képköltészettel azonosító elit dicséretét, így aligha meglepő, hogy a televíziósok kasztja sokáig élesen különvált, sértve elhatárolódott a büszke játékfilmesek és dokumentaristák parnaszuson parolázó félisteneitől. Utóbbiak a mozi szentségét hirdették, míg az előbbi csoport önálló utat választott.

Ugyan a szekértáborok közötti sárdobálás mára sem szűnt meg, a harcok hevessége érezhetően tompult. Ehhez azonban nagyban hozzájárultak a gazdasági körülmények is. Immár mindenki ott dolgozik, ahol tud, ahol megfizetik. Állástalan filmesek, forgatókönyveiket megvalósítani képtelen alkotók, szakalkalmazottak vállalnak munkát a demarkációs vonal túlsó térfelén jobb lehetőségeket és kenyeret(!) kínáló kereskedelmi-, avagy közszolgálati csatornákon. Akinek sikerül a váltás, megbékél, elássa a csatabárdot. Akinek a tévé nem ad esélyt, még nagyobb elánnal veti bele magát a meddő küzdelmekbe. Jóllehet a túlélés, a megkapaszkodás az igazi cél itt is-ott is, mégsem érzi mindenki úgy, hogy közös a csónak. Ki erre-ki arra lapátol.

Ám a kivételek egyre kevésbé erősítik a szabályt. Sára Sándor az első magyar műholdas csatorna, a Duna Televízió elnökét kinevezéséig például a másik oldal reprezentánsai közé sorolták. Szerepköréből adódóan mára mindkét fél befogadta. Mégis jogosnak tetszik a kérdés: a Sodrásban, a Tízezer nap, a Szinbád operatőre, a Cigányok, a Lefegyverzett ellenséges erők, a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmek-, továbbá A Tüske a köröm alatt, a Vigyázók, A vád című játékfilmek rendezője médiafőnöki minőségében milyennek ítéli meg a jelenkori magyar filmgyártást, egyetért-e azokkal a véleményekkel, melyek a szakma morális szétesésébe keresik a válság okait?

A pusztulás mítosza

- Nincs itt szó krízisről - cáfol Sára Sándor. Akkor amikor Szász János remekművét, a Witman fiúkat mindenfelé elismerik, sőt fesztiváldíjak egész sorát hozza el a film, értelmetlenség lenne temetni a nemzeti mozit. Amúgy a filmgyár összeomlásában, végső pusztulásában sem hiszek. Az egész csupán egy mítosz. A Róna utcai gyártelepnek van jövője! Ráadásul jómagam a szakma morális szétesésétől sem tartok. Azt persze elismerem, hogy a régiek már nem tartanak úgy össze, azt is elfogadom, hogy a baráti ankétok kimentek a divatból, sőt, belátom, hogy a kapcsolatrendszerek bonyolultabbá váltak. Nem vitatom, hogy a baráti szálak - részben a rendszerváltásnak, részben az alkotóműhelyek megszűnésének "köszönhetően" - tovább lazultak, némileg meggyengültek. De mindettől nem érzem úgy, hogy az aktuális problémák megoldhatatlanok, az ellentétek kibékíthetetlenek lennének. Egy azonban biztos: a szakma krémje megöregedett, a többség kevésbé rugalmas, ugyanakkor roppant hiú. Egyre kevésbé fogadjuk el a másik véleményét, gyanakvóbbak és óvatosabbak lettünk.

- Megcsappant barátainak száma?

- Erről azért nincs szó, a helyzet korántsem drámai. Ha elkészülök egy-egy új forgatókönyvvel, mindmáig felkeresem a hozzám közel állókat, a filmpremierjeimre is meghívom őket. A kapcsolat kölcsönös, ám személyes találkozásaink száma lényegesen kevesebb. Attól viszont nem tartok, hogy erkölcsileg a mélypontra sülyednénk. Magam a tülekedésben részt sem veszek. Ha füstbe megy valamelyik tervem, kitalálok mást. Annak idején a dokumentumfilmek készítésébe is úgy vágtam bele, hogy dédelgetett játékfilmtervemet korábban elutasították. Minthogy beláttam, értelmetlen ezen keseregni, inkább kisebb költségvetésű dokumentarista munkákba kezdtem. És lám, ezt követően tíz esztendőn át nem is fogtam másba: leforgattam a Második Magyar Hadseregről szóló igazmesét, bemutattam Bábolna történetét, majd a Gulág - filmmel zártam a sort.

- Ön a filmjeiben általában a múltat kutatja, a jelen gondjairól csak a múlt szemszögéből "beszél". Miért?

- Ilyen alkat vagyok. Egyszerre érdekel a film fikciós és dokumentarista része. Úgy vélem, ahhoz hogy a jelen dzsungelében eligazodjunk, ismernünk kell a múltat, talán tanulhatunk is belőle.

- Visszatérve a mozi és a tévé kutya-macska civódásához, egy korábbi riportban Garas Dezső így fogalmazott: " Alapvető hiba volt, hogy a szakma sokáig nem számolt a televízió létével, térhódításával. A tévés és a filmgyári rendezők külön-külön kasztba tartoztak, békaperspektívából szemlélték a világot..." Egyetért ezzel a véleménnyel?

- Tökéletesen igaz, hogy a szakma nem mérte fel a média hatását. Volt idő, amikor tragédiának számított, ha valakit áthelyeztek a televízióba. Szeretném azonban hinni, hogy a békaperspektívából immár feltápászkodtunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy éveken át a Duna Televízió című filmet forgattam!

Az első magyar műholdas tv-csatorna, a határon innen és túl élő magyarokhoz egyaránt szólni kívánó közszolgálati média, a Duna Televízió, mely indulásakor II. János Pál pápa áldását is megkapta, s immáron nyolc esztendeje működik közpénzekből, vitathatatlanul meghatározó eleme, kiemelt tényezője az ezredvégi magyar kultúrának. Hagyományőrző, értékközvetítő szerepe révén kulcsfontosságú feladatot lát el. Létjogosultságát mégis többen megkérdőjelezik. Legutóbb a rivális Magyar Televízió, az elvben ugyancsak közszolgálati funkciót ellátó "királyi tévé" vezetői vetették fel: nincs szükség az alacsony nézettségű Dunára, gazdaságosabb lenne, ha az MTV-t fejlesztenék úgy, hogy a kisebb közszolgálati adót hozzákapcsolnák, "beolvasztanák" a nagyobb egységet képező médiamammutba. Sára Sándor, a Duna Televízió egykori elnöke derűsen fogadta ezeket a kijelentéseket. Úgy véli, e felmérésekben, a nézettséget vizsgáló számsorokban benne rejlik a tévedés lehetősége, mivel az ezeket készítő cégek megbízásra dolgoznak, így elsősorban a reklámok hatását mérik. A reklámokra fittyet hányó kultúrafogyasztó közönség, a véleményformáló elit szokásaira nemigen kíváncsiak. Márpedig a tévéadó minőségi programjai, kulturális rétegműsorai kapcsán leginkább ehhez a körhöz szól. A másik alapprobléma Sára vélekedése szerint, hogy ezek a vizsgálatok mindig csak határainkon belül folynak, s a határon kívül élő magyarok véleményére senki sem kiváncsi. Márpedig - állítja az elnök - a Duna Televízió nézettsége folytonosan nő. Erdélyben például 800-900 ezren láthatják az adást, és jelenleg a magyarlakta területeken a többség nem is titkolja: a legfontosabb hírforrásnak ezt a csatornát tekintik!

- A Felvidéken azonban más a helyzet. Nemrégiben a Csallóközben járva magam is tapasztaltam, hogy a Duna tévé helyett mind a magyar kisebbség, mind a Komarno és Dunaszerdahely közötti területen élő szlovákok az egy éve működő magántévé, a TV2 adását nézik nagy előszeretettel.

- Ez nem mond ellent az általam felvázoltaknak - állapítja meg Sára Sándor. Igaz, az a térség csakugyan problematikus a mi szempontunkból. A technikai feltételeink ugyanis rosszak. Sajnos, a mi csatornánk vételére alkalmas parabolaantennák felszerelése nagyon drága lenne a felvidéki, nem a legideálisabb körülmények között élő családok többsége számára. Ráadásul a földrajzi távolság sem nagy, így arrafelé még a Magyar Televízió földi sugárzású programja és az említett kereskedelmi adó könnyen, zavarok nélkül fogható. Igaz, amióta híre ment, hogy mi kínáljuk a legtöbb, számukra hasznos információt az anyaországból, egyre többen hajlandóak akár az anyagi áldozatra is.

- Azt azért el kell ismerje, hogy a kereskedelmi adókkal nem konkurálhat a műsor. Jarmusch, Kusturica, Jancsó vagy az Ön filmjei hiába értékesebbek művészi szempontból, a Sunset Beach, az Esmeralda vagy a többi szappanopera, a számos show mégiscsak vonzóbb program a tévé előtt ellazulni kívánó százezrek számára.

- Csakugyan, a kereskedelmi adókkal aligha konkurálhatunk. A versenyhelyzet azonban nekünk is jót tesz. Más kérdés, hogy 5,5 milliárd forintból gazdálkodunk egy évben, míg a reklámbevételből élő társaságok ennek a sokszorosából. A Duna Televízió '92 karácsonyán kezdte meg működését. Az indulásától ott bábáskodtam, így jól emlékszem a kezdeti nehézségekre. Hogy a nyolc évvel ezelőtti állapotokat bemutassam, kénytelen vagyok egy extrém példát felhozni. Kezdetben ugyanis egy olyan repülőgéphez volt hasonlatos ez a televízió, amely ugyan felszállt már, ám a motor mégis bizonytalanul működött, s - menet közben! - még toldozni-foldozni, javítgatni kellett a szárnyakat is. Hosszú ideig egyetlen közvetítőkocsiból sugároztuk az adást, még székházunk sem volt. Ez a mostani épület sem televíziós célra épült, így még a jelenlegi feltételek is elég mostohák. Utódaim sem tudták hosszú ideig például külön választani a híradó-stúdiónkat és a központi stúdiót... A kereskedelmi adóknak az első perctől nincsenek ilyesféle gondjaik. De ez természetes is. A Duna TV profilja, a közszolgálati-jellegből következő feladata, értékrendje eleve más. A fő cél, hogy az eredeti küldetésnek megfelelően egyrészt a kárpát-medencei magyarság, a diaszpóra-magyarság televíziója legyen, másrészt a vidéki Magyarországé. Nem mellékes az sem, hogy a közszolgálati funkciót egyedül itt látják el maradéktalanul. Az MTV ebből a szempontból is elégtelenül működik. Az összevonás terve ennélfogva kivitelezhetetlen. Ráadásul az érvényes, kétharmados médiatörvény sem tenné mindezt lehetővé.

- A régi hierarchia alapján mondhatjuk, hogy Ön a Duna tévé elnökeként bukott embernek számított?

- Nem, ez annál is inkább erős túlzásnak tekinthető, mivel ez a munka felért egy mozi elkészítésével. Még a csapatmunka jellege is hasonló volt.

- Az elnöki székből hogyan, miként tudta segíteni egykori kollégáit, áttételesen az európai kultúrában meghatározó szerepet betöltő magyar filmgyártást?

- Miután a kezdetektől fogva részvénytársasági formában működtünk, az igazgatótanáccsal összefogva hozattam egy határozatot, amelyben fehéren-feketén benne foglaltatik: a csatorna reklámbevételeinek tíz százalékát tv-játékok készítésére, illetve filmgyártásunk fejlesztésére fordítjuk. E mellett a fiatal filmeseket segítendő létrehoztuk a Duna Műhelyt, amely ösztöndíjakat bocsát ki, egyúttal támogatja a szép reményű, de kellő kapcsolati tőkével még nem rendelkező ifjú tehetségek munkáját.

Tévé kontra politika

- A mindenkori politika mennyiben befolyásolta a televízió létét? A közszolgálatiságra hivatkozva beleszólt-e az Ön munkájába a hatalom?

- Szó sincs róla. Az első perctől párt-semlegesek vagyunk. Sem az Antall-kormányhoz, sem a Horn-kormányhoz, sem az Orbán-kabinethez nincs - és nem is lehet! - közünk.

- Államtitkári telefonok, jóakarói gesztusok sem érkeznek?

- Kísérletek mindig akadtak, de ezeket én a leghatározottabb hangon visszautasítottam. Bizakodom, hogy rólam mindig sejtették, tudták: makacs, önfejű ember vagyok.

- Milyennek képzeli a Duna Televíziót 2010-ben?

- Remélem, hogy több pénzünk lesz, s a működés és a műsorkészítés feltételei biztosabbnak látszanak majd. Mint jeleztem, a beruházások tekintetében egyelőre komoly gondjaink vannak. Nincs még készen a híradó stúdiója, felújításra szorul a kamerapark, és volna mit kicserélni az utómunkálati stúdiókban is. Márpedig a televíziók közötti verseny technikai téren is folyik, így nem lehet csodát tenni kőkorszaki technikával. Hiszem, hogy 2010 táján már nem lesznek hasonló gondjaink, ennélfogva sokkal elmélyültebb és sokkal gazdagabb képi kiállítású műsorokat készíthetünk el. Ami a program szellemiségét és irányát érinti, azon nincs változtatni valónk!