CSAPÓ IX.

Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...

Mifelénk tehát egy percig sem létezett az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely sohasem volt mentes a humortól, az (ön)iróniától, amelyre mindig is jellemző volt egy-egy téma szarkasztikus megközelítése, szatírikus ábrázolása. Elég csak A Tanú rendszerparódiájára, Keleti Márton rendezéseire, Banovich "filmtörténeti tüsszentésére", Gózonra, Kabosra, Latyira, a Falfúróra, a Legényanyára vagy Tímár Péter crazy-mozijaira emlékeznünk.

Dacára annak, hogy a hazai szaksajtó, a filmművészetről komolyan, avagy komolykodva szóló elit általában ódzkodva fogadta e művek többségét, azt hangsúlyozván, hogy a klasszikus magyar film hagyományaihoz nem a mosolyfakasztás, hanem a valóság hol realisztikus, hol szimbólumokba burkolt értelmezése, drámai kifejezése passzol, azért rendre képbe, képre került a humor. Igaz, az értékhierarchia furcsa torzulása odáig vezetett, hogy a nyolcvanas évektől kezdve már-már snassznak tűnt, ha egy filmes a közönségnek címezte alkotását, mindmáig úgy tűnt, a szakma a "csak" igényesen szórakoztatni kívánó mozimókákat lebecsüli, a fércmunkák kategóriájába sorolja és kizárólag a "nemesen" megkomponált, alacsony nézettségű, visszhangtalanul kimúló, mélylélektani humbugokat díjazza.

A Csinibaba bájai

A magyar társadalomban sokáig tartotta magát a hiedelem: a siker gyanús, a sztárkultusz az autonóm kultúra feladását, a művészet sárba tiprását eredményezi. A televízió térhódítása, a piacgazdaság sajátosan keleti modelljének "felvázolása", a kemény piaci törvények megtapasztalása, az állami kultúrafinanszírozási rendszer részleges megbénulása alapjaiban rengette meg az esztétizáló filmkészítés gyakorlatát. Az ortodox filmszerzetesek száma megcsappant. A Hollywoodban is bemutatott Koltai - film, a Sose halunk meg!, az Andy Vajna által támogatott szuperprodukció, A miniszter félrelép, de legfőképpen Tímár Péter: Csinibaba című szatírája új utat nyitott: a produceri filmgyártás, az üzleti érdekekkel komolyan számoló magyar moziipar alapjait rakta le.

Tímár Péter a Csinibaba sikere(1996) és a Zimmer Feri (1997) mérsékelt fogadtatása után nemrégiben a magyar história lapjain - kis túlzással - a legnagyobb magyar hadisikerekkel, így a török veszedelmet elhárító, Nándorfehérvári diadallal is vetekedő Wembley-béli angol-magyar fociszeánszról, a Puskás-csapat tündökléséről; a dicsőséges 6:3 és a dicstelen ötvenes évek különös szimbiózisáról forgatott afféle édes-bús történelmi mozitablót. Vagy ahogy mostanság nevezni szokás: közönségfilmet.
Tímár tehát bevallottan szórakoztatni akar, ám megítélése szerint korántsem csak az ünneplés, az újabb babérok mielőbbi learatása és a pénzcsörgés vonzza. Új utakat keres, régi öntőformák alapján, Griffith szellemében kíván érvelni a kisember, de legfőképpen a magyar filmgyártás életképessége mellett. Tímár Péter véleménye szerint a szakma, amelyet évtizedeken át dédelgetett a hivatalos kulturpolitika, mára elveszítette kényelmes pozícióját, kiemelt státuszát. Úgy érzi, a hazai filmesek, és átvitt értelemben a közönség, most az újjászületés, az evolúció ellentmondásokkal teli, ámde termékeny pillanatait élhetik át. Megítélése alapján, a filmgyártást létrehozó ósdi struktúra hamarosan úgy omolhat össze, mint egy kártyavár, bár a jelenlegi kultúrpolitika nem segíti a kedvező folyamatokat.

- Itt az ideje - állapítja meg Tímár -, hogy az Orbán-kormány színt valljon! Az állami támogatásra ugyanis szüksége lenne a magyar filmeseknek. A szemlélet azonban odafent nem változott sokat. Így azután a klasszikus filmlobby csak-csak utat tör magának, ám a minőségi közönségfilmekben hívő alkotók, a progresszív képkreátorok változatlanul "őrzik" másodlagos, megtűrt pozíciójukat. Pedig illene immár a társadalmi szükségletek alapján elbírálni ezt a kérdést. Elvégre a nézők többsége a szórakoztató mozit részesíti, részesítené előnyben. Csakhát ehhez a hanghoz nem akad fül! A puszta szavak pedig már hiteltelenek, semmit sem érnek. Unalmas, hogy a filmforgatókönyvek, a leendő produkciók elbírálásakor mindig a Magyar Mozgókép Alapítvány mondja ki a döntő szót. Felelőtlenség folyton ugyanarra a kuratóriumra testálni a fajsúlyos döntéseket. Nem látom a segítő szándékot, a probléma méltó kezelését. Csak abban bízom, hogy a szakma nagyobbik része magába néz és lassan belátja: a közelmúlt eredményei részsikerek voltak, a továbblépéshez az egyéni érdekek visszaszorítására, alázatra van szükség.

- Vállalkoznál a filmszakmai közéletben döntnöki, netán kurátori feladatra?

- Vállalnék ilyesféle feladatot, nota bene, még a döntéseimért is vállalnám a felelősséget. De nem nyomulok. Jóllehet nagyon irritál, hogy a hazai filmszakma belterjes, s a falak még mindig állnak, s akadnak olyanok, akik megpróbálnak újabbakat húzni. A nagyközönség figyelmét viszont jó lenne megtartani, mivel a publikum szimpátiája nélkül visszazuhanhatunk a néhány évvel ezelőtti posványba.

- Egy korábbi, meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült filmed, a Csapd le csacsi!-t (1990) követő "szélcsend"; a kényszerű váltás, amely éveken át a reklámfilm-iparhoz fűzött, mennyiben változtatta meg alkotói elképzeléseidet?

- Utólag el kell ismernem, ez jó lecke volt. Akkortájt, amikor nem kapkodtak utánam mint játékfilm-rendező után sikerült kényszerből kitaposnom egy másik ösvényt, sőt, sikerült egzisztenciálisan is talpra állnom. Ideális irányba menekültem, a megrendelő igényeit figyelembe véve megváltozott a hozzáállásom, a stílusom, némileg az értékrendem is. Ma sokkal bátrabb vagyok, hiszen egy olyan műfajból tértem vissza, ahol húsz másodperc alatt kellett elbeszélnem a történetet.

- A 6:3 főszereplője: Eperjes Károly. Őt többen áldozati bárányként tartják számon, hiszen dacára annak, hogy mind a közönség, mind az ítészek elismerik képességeit, szinte istenítik, a rendezők a kilencvenes évek második felében rendre elfelejtkeztek róla. Te is - míg korábban előszeretettel dolgoztál vele - visszatérésed követően látványosan hanyagoltad: sem a Csinibabában, sem a Zimmer Feriben nem osztottál rá szerepet. Lehetséges, hogy a mostani választást a régen bevált öntőformákhoz, a bevált karakterekhez való visszatérés igénye magyarázza?

- Érdekes felvetés. Azt hiszem, van is benne igazság. Eperjes tényleg briliáns színész, az ösztönei fantasztikusak. Ezt a szerepet kifejezetten ráírtam. Ha nem vállalta volna el, bele sem fogok a filmbe. Kirobbanó energiái remekül ellensúlyozzák az én konzervatív színészvezetésemet. Szamócával (ez Eperjes, a jelenkori magyar filmkultúra talán legnagyobb sztárjának beceneve) együtt most én is újraépítem magam, erős túlzással: újrakezdem a pályát!

- Lehetséges, hogy ez a változás a Zimmer Ferit ért kritikáknak köszönhető?

- Egy biztos: a visszafelé forgatott technika már nem vonz, azt is elismerem, hogy a Zimmer Feri-t ért durva kritikákat hallva, elgondolkodtam. Vállalom, hogy azt a filmet -ellentétben a 6:3 -mal - elkapkodtam! Ma már tudom, a forgatókönyv több figyelmet, időt érdemelt volna. Rosszul mértem fel az erőmet, s bár a Megafilm és Kálomista Gábor producer feltétlen bizalmát élveztem, a határidő szűkösnek bizonyult. Nem tudtam tartani a lépést.

- Míg a 6:3 nem volt vonzó elképzelés az állam szemében, s ennélfogva az "központi kalapból" erre a célra egyetlen peták sem jutott, addig az egyik kereskedelmi televízió örömmel bevállalta a produkció finanszírozását. Hogyan csábítottad el, mivel győzted meg őket?

- A kereskedelmi tévék Janus-arcúak; nem kevés szemetet visznek a képernyőre, bár az értékekre, a nemzeti mozgóképgyártásra is oda-odakacsintanak. A kvalitás, a minőségi munka az ott dolgozókat is ösztönzi. Természetesen a pénz, a lehetséges siker szintén döntő tényező. Egyensúlyoznak. A RTL Klub éppúgy, mint a többiek. Előbb-utóbb azonban egy önszabályozó mechanizmus helyre teszi ezt a dolgot is. E téren nem rosszak az esélyeink. Láthatóak, tapinthatóak a változás "díszletei", hiszen friss, vérprofi szakembergárda formálódik, egyre inkább hangsúlyos szerepet kap a produceri munka, az üzleti szellem.

- Idézem egy korábbi nyilatkozatod: "Koltai, Kern és jómagam is bebizonyítottuk: a magyar filmgyártás megéri a pénzét! Ha a mozisiker, a magas nézettség, a visszhang jóformán garantált, ha a cél egyes egyedül a közönségsiker, a szponzorok még mifelénk is érdeklődéssel, tőkével fordulnak majd felénk..." Milyen a viszonyod most a hirtelen megerősödött konkurenciával, a magukat a közönségfilmes-kaszthoz soroló alkotókkal?

- Barátok vagyunk és versenytársak. A tendencia erősítése, a sikerszéria folytatása mindannyiunk célja. Bár lehetséges, hogy egyszer még veszem a kalapomat, s ha látom, hogy a fiatalok átveszik a stafétabotot, félreállok. Egyébként szívesen készítenék alanyi hangvételű, szerzői filmeket, de tudom: jelenleg más a feladatom. Be szeretném bizonyítani, hogy a dráma és a vígjáték hasonló elbírálást érdemel, s hogy mindkettő érdemes a tőke figyelmére!

Bábjáték

- A mecénások szerepéről sok szó esett. De szemérmesen hallgatsz az állam és a magyar film jövendőbeli viszonyáról. El tudnád képzelni állami segélyek nélkül is filmgyártásunkat?

- Természetesen nem, bár a jelenlegi arányok felülvizsgálatát mindenképpen szorgalmazom. Ehhez reményeim szerint hozzá is járulok a magam eszközeivel.

- Gyakran hangoztatod, hogy a művészfilmeknek nincs kultusza, nincs akkora piaca Magyarországon, mint amekkora támogatást élveznek. De vajon nem azért látod-e így a helyzetet, mert eleve másban "utazol" s mert kizárólag a saját érdekeidet tartod szem előtt?

- Tévedés, én szívesen készítenék alanyi hangvételű, szerzői filmeket, csak belátom, hogy ez idő tájt más a feladatom. Mifelénk még nem alakult ki az az egészséges és tisztességes támogatási rendszer, amely a világon él és virul. Nálunk a fejesek azt képzelik, hogy a dráma megérdemli a pénzt, a vígjáték nem. Utóbbi éljen meg, ahogy tud. Őrület! Elegem van ebből az élősdi szemléletből, elegem van a filmgyár ósdi szerkezetéből. Ideje, hogy ledőljenek a bábok!

In memoriam Csinibaba
"1962. Nyugaton dübörög a Rock 'n' Roll, tombol az ifjúság, pezseg a Coca Cola. Itthon lötyög a szalonzene, poshad a Bambi, és kontroll alatt a jónép. Dúl a hidegháború, és vigyázó szemek lesik az esetleges eltévelyedőket... A Csinibaba nem vegytiszta vígjáték, de legalább annyira ironikus korrajz és burleszk is. A különböző műfajok elemei nem csupán egymás mellett, de egymást támogatva és kiegészítve adják meg a film sajátos arculatát és hangulatát. Jól megfér egymás mellett a klasszikus geg, a félreértésen alapuló humor vagy a karikírozott mozgás, s mindezt megfejelik a szereplőkről-szereplőkkel mesélő korabeli slágerek feldolgozásai."

Merliner kritikai és publicisztikai folyóirat (Csinibaba; 1997./2.)