VIII. Autista - e a magyar filmes? - visszapillantás a 30. filmszemlére

Felemás képet mutatott a 30. Magyar Filmszemle (is). A nagyszabású, öt napon át tartó mozifiesztán ugyan megtelt a Corvin Budapest Filmpalota, s a többi helyszínen (Toldi-BBS-, Puskin-, Örökmozgó Mozi) szintúgy egymást érték az exkluzívnak, egyedinek, némelykor megismételhetetlennek kikiáltott, gyakran az alkotók jelenlétében zajló premierek, ankétok és szakmai fórumok, mégis - jórészt a gyakran betliző szervezőstábnak köszönhetően - akadtak méltánytalanságok, a szűk szakmai elitet, s a közönséget egyaránt sújtó, az ünnepi hangulathoz nemigen illő pillanatok. S a végére maradt az igazi botrány: a zsűri a legfőbb kategóriákban nem adott ki fődíjakat, így elmaradt a legjobb játékfilm, a legjobb első filmes, továbbá a kísérleti- és kisjátékfilmes kategória jutalmazása. Schlett István politológus, a játékfilmes zsűri elnöke azzal indokolta a testület a filmes szakma által egyöntetűen, de a publikum által is vitatott döntését, hogy a bizottság magasra tette a mércét, és nem kívánt a szűk szakmai elit várakozásainak megfelelni. Csupán esztétikai és etikai szempontokat vett figyelembe, s bár több kiemelkedő alkotás született, mégsem találtak olyat, amely kiérdemelte volna a legjobbnak szánt "trófeát".

Ezzel szemben Jancsó Miklós - aki a szemlén vetített legfrissebb munkája (Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten) révén ugyancsak érdekelt volt a versenyben, mi több, az akkreditált külföldi zsűri Gene Moskowitz díját érdemelte ki! - így érvelt: "A zsűrinek az a dolga, hogy állást foglaljon, és olyan döntést hozzon, amely egyrészt tükrözi az ízlését, másrészt bizonyos tendenciákat támogat. Születhetett volna olyan döntés, amely a magyar vígjáték erősödését jelezte volna, hiszen szerintem a 6:3 például Tímár Péter eddigi legjobb filmje. De a zsűri felvállalhatta volna a valósághű drámákat, a társadalmi kérdéseket boncolgató realista munkákat is. Amilyen Grunwalsky Ferenc mozija, a Visszatérés volt. Más kérdés - tette hozzá epésen, egyszersmind utalva a kelet-, közép-európai filmkészítés mostoha körülményeire -, hogy Emir Kusturica, miután az Undergrounddal elnyerte a Cannes-i Aranypálmát egy évig nem talált forgalmazót új filmjéhez. A díjkiosztó után tehát elvész a díj, a hiszen a formális elismerések ma már egyre kevesebbet érnek."

Kálomista Gábor producer a szemlét záró sajtótájékoztatóról sietve és indulatosan távozott, ám még mielőtt becsapta volna a Corvin Budapest Filmpalota díszes termének ajtaját, kijelentette, hogy a zsűri mostani döntésével súlyos anyagi és erkölcsi kárt okozott. Forgács Péter filmrendező - aki egyébként a kevés díjazott közé tartozik: A dunai exodus című filmjéért a dokumentumfilm-kategória megosztott fődíját kapta - úgy vélte, a fesztivált a jövőben egy profi fesztiváligazgatónak kellene szerveznie. Eperjes Károly, a jelenkori magyar filmkultúra talán legnagyobb egyénisége ugyan megkapta a férfi főszereplőnek járó kitüntetést, mégis elégedetlen volt, s ennek hangot is adott. Megítélése szerint úgy köszöntötték őt, mintha azt mondták volna: "Isten éltessen, gratulálunk. Amúgy baromira rosszul nézel ki..."

Nem tisztem ezeken az oldalakon eldönteni a vitát, mégis tény: a zsűri - melynek élén nem filmes szakember állt! - alighanem elhamarkodottan ítélkezett. Elvégre a 30. Magyar Filmszemle az elmúlt évek talán legsikeresebb szemléje volt. A közönség tolongott, egymás sarkát taposták a vetítéseken az érdeklődők, nem egyszer az újságírók, a színészek, a rendezők is csak a zsöllye melletti lépcsőn találtak maguknak szabad helyet. Érdekes ellentmondás, hogy míg a 1998-as, meglehetősen silány kínálatot látva feltétel nélkül kiosztották a díjakat, addig az évszázad/évezred utolsó seregszemléjén, akkor, amikor több, valóban figyelemre méltó munka, a publikum tetszését joggal elnyerő film született, elmaradt a "díjeső"...

Kihagyhatatlan ziccer: a forgatókönyvbe illő folyosói intrikák, az őszinte, máskor kevésbé hiteles kinyilatkoztatások, "beköpések", egyszóval a beszédes helyi történések felemlegetése. Andrew G. Vajna, a Rambo, a Die Hard-trilógia vagy A miniszter félrelép korábbi producere például - rácáfolva az idegenből jött filmcézárokról kialakított sommás előítéletekre - félrehúzódva, hétköznapi farmer-pulcsi szerelésben foglalt helyet a Corvin Jávor-termének lépcsőjén. Nem úgy a neves hazai sztárügyvéd, aki - "jó" szokását megőrizve - koffernak is beillő aktatáskájával, késve érkezett az aktuális attrakcióra, ám a neki tetsző helyet (a hatodik sor kellős közepén) így is megszerezte, igaz, ehhez az amúgy pontosan érkezők fejét kellett gondosan "megcsapkodnia" cókmókja éles csatjával.

A magyar film esélyeit taglaló szakmai ankéton Koltai Róbert "elsírta": a hetek óta a nézettségi toplisták előkelő helyén álló Ámbár tanár úr egyértelmű sikere ellenére nem jut hozzá az őt illető gázsihoz. Jelezte: véleménye szerint a közönségfilm sem tud magára hagyatva nyereséget termelni. Az állami támogatás mellett érvelt, s megjegyezte: kultúrpolitikánk irányítóinak sürgősen változtatniuk kell hozz állásukon, magatartásukon. De az ünnepelt Tímár is gondterhelten summázta: "a filmes szakma vadállati közönnyel tűri, hogy mind vidéken, mind Budapesten megszűnnek a multiplexekkel versenyezni nem képes, hagyományos, műemlék-jellegű mozik..."

Port Ferenc, a Budapest Film elnöke szerint a magyar filmgyártás nem autista, ellenben infantilis. Állandó mama és papa-komplexusa van, ezért hisztizik mindenki felé, amint problémája, gondja van. Dárday István filmrendező finomabban fogalmazott: "nem a filmesek betegek, hanem az őket körülvevő társadalom. Az alapkérdés tehát nem az: autista-e a magyar filmes, hanem az, milyen a mai humán értelmiség helyzete mifelénk. Az emberségünket, az értelmiségi szerepünket kell kielemeznünk. Jóllehet a struktúra megváltoztatására is szükség lenne. Tűrhetetlen, hogy folyton egy szűk filmes elit viszi el a pénzt!"

Banovich Tamás, rendező-díszlettervező a huszonnegyedik órát emlegette: "eljutottunk ahhoz a ponthoz, amikor a Róna utcai filmgyár maradéka, a hármas és négyes műterem is odaveszhet. Ha ez megtörténik, végleg elveszhet a filmgyár. S abban az országban, ahol ez megtörténhet, alighanem meghal a nemzeti filmgyártás is." Elek Judit, számos dokumentumfilm készítője keserűen konstatálta, hogy pillanatnyilag nincsenek filmes műhelyeink. "Ha ki tudnánk alakítani egy olyan struktúrát - állapította meg -, ahol az egymással kommunikáló emberek kicsiny, 10-15 fős csoportjai, alkotóműhelyei megbecsülést élveznek, előbbre léphetnénk." Szomjas György ehhez kapcsolódóan jegyezte meg: "ideje lenne a producereknek nagyobb teret adni, "felfuttatni" őket!"

Csapó - 1999. február 4-9.