Utószó helyett...

Eláraszt mindent a szellemi nyomor?!

- Szubjektív látlelet 2000. -

Az idiotizmus időszakát éljük. A műanyag exhibicionizmus hódít körös-körül. Tarolnak a szürke eminenciások, az operencián (tengeren?) túli marketing szempontokra hivatkozó hivalkodóan botor álszakértők, az alacsony átlagot is alulmúlni képes médiamamelukok. Divatja van a koóstolóknak, a dáridóknak, az agyromboló minimalizmusnak.

Szinte hallom, ahogy suttogják a megbocsátást hirdető finom lelkek: ez csak egy átmeneti korszak, így nem szabad messzemenő következtetéseket levonni belőle. Mégsem hiszem, hogy a hittel telített humbugok, az oda se neki - jellegű (le)nyugtató szócirádák bizakodásra adhatnának okot. Sajnos, napjainkban alkotni, eredetinek lenni, új ötletekkel előállva a jövendő felé nyitni, nem kifizetődő dolog.

A középszert is alulmúló, a világot békasegg-perspektívából szemlélő dilettánsok száma egyre szaporodik. Fura alakok állják körül az ünnepi partiasztalokat, orrukat túrva, nem sejtve, mi fán terem a kultúra, mire való a kés és a villa. Tudom, tudom, most megbuktam, mint firkász, hiszen nem tűnők sem objektívnak, sem megértőnek; mi több, joggal ér a vád: az elit mezébe bújva teregetem az ezredvégi szennyest. A szennyest, amely persze lehetne sokkalta büdösebb is.

Ahol a félszemű a király...

Én mégis úgy vélem, ideje lenne magasabbra tenni a mércét. Jelenleg ugyanis a honi kulturális köz(tes)élet engem a Monthy Python társulat egykori legendás jelenetére, az idióták versenyére emlékeztet. A mai "magasugrók" rendre olyan rudat próbálnak meg átugrani, amelyik fel sincs függesztve, csupán snasszul a földre hajították. Úgyhogy az, aki csak átlép rajta, máris nyertesnek, vagy legalább helyezettnek érezheti magát az idióták olimpiáján. Ahol ugye, a vakok közt a félszemű a király. (Esetleg a Zámbó Jimmy...)

Nincsenek tétek, nem ismeretes a kötelező minimum fogalma. A marginális törekvések, a szubkulturák a legritkább esetekben kapnak visszhangot, publicitást. Kísérletezni, a megszokott ösvények helyett újakat kitaposni szinte fölösleges. Vannak persze, akik megpróbálják csakazértis-alapon, de a jelenkori viszonyokat ismerve rendre nagyot buknak. Sőt, nem ritkán ők tűnnek idiótáknak, vagy jobb esetben: naiv álom/illúzióhajhászoknak. Ma már ott tartunk, hogy a korszellem alapján mind többen, mind nyíltabban teszik fel büszkén, netán pöffeszkedve a kérdést: szükség van-e egyáltalán kultúrára? Avagy: szükség van-e olyan kulturális kezdeményezésekre, amelyek önmagukra hagyatva képtelenek létezni/túlélni. Lám, a milliárdot nyerő vagy csak azt elhitetni igyekvő lottónyertes is azt üzente a világhálón, hogy néhány szerencsétlenen szívesen segít, ad pénzt kenyérre, tejre, útra, vajra (félreértés ne essék: elismerem, hogy ezek csakugyan no. 1 - pozícióba sorolandó dolgok!), ám a kultúráért koldulók kerüljék el őt jó messzire...
Napjainkban, amikor "a képernyőt betöltő szeméremajkaknak", a színpompás magazinokba préselt álhíreknek, az öncélú üzengetéseknek, a felszínes kinyilatkoztatásoknak, a szaftos szodómiának, a naturalizmusba csomagolt ízléstelenségeknek, a potyalesésnek és a jóképvágásnak jött el az ideje, bizony nehéz helyzetbe kerülni tiszta, őszinte szóval, magyar, de nem magyarkodó, kulturált, de nem hivalkodóan elitista hozzállással.

Napjainkban a marginális törekvéseket, a szubkulturális ténykedéseket, az újat alkotni/szülni vágyó szellemi szabadjátékot a hülyék, az élhetetlenek játékaként szokták definiálni. Legalábbis rendre így tesznek az odafent trónolók. Már ha elfogadjuk, hogy van még fenn és lenn. Szellemi értelemben aligha. Pénzügyi szempontból alighanem. A "lé" bizony meghatározza/megtépázza a tudatot. Lapátra kerül a szépet, a jót és az igazat csokorba fogó, valaha volt naiv képzelgés, uram bocsá' alapelv. Mellesleg mindenkit megnyugtathatok, hiszem a jobb-bal, bal-jobb összevetés változatlanul megállja a helyét...)

Kultúra nélküli kor

Egyet kell értsek Szigethy Andrással, aki anno a Merliner hasábjain így fogalmazott: "Az új világ kereteit gyakran változó törvények - lásd például adó -, a jogállamiságba vetett billegő hit és az integráló erkölcsi struktúra mindenhol fel-felfeslő szövete adják. A kultúra nélküliség korát éljük...Mennyivel könnyebb volt válaszokban és viszontválaszokban vitatkozni a kultúráról, mint megélni és megérteni, hogy valójában szörnyű, kaotikus és lehangoló egy olyan korszakban létezni, ahol már és még nincs meg az a burok, amely integrálja a magatartás- és viselkedési formákat, identitástudattal ruház fel bennünket, egyáltalán lehetővé teszi számunkra a biológiai levésen túl az életet."

Miközben a civil szerveződések fontosságát hirdető szózatok, a fiatalok kezdeményezéseit segíteni igyekvő vállveregetések, a baráti puszik és gratulációk, a pusztába kiáltott elismerő szóvirágok száma egyre csak gyarapodik, a szar megtölti a (Kárpát-)medencét. Ha nem is lassan, ám annál biztosabban. "Rémületes álom, élő horror, ahogy eláraszt itt mindent a szellemi nyomor..."- énekli egy hazai punkbanda. Ebből azonban aligha lehet össznépi sláger, hiszen egy magára valamit is adó, az összhangzattanért felelős kultúr(h)aközvetitő marketing-stáb többnyire inkább az ilyesmire vevő: "...mozdulj rá, rázd a tested, a fiúk, a lányok egymásnak esnek / Mindegy hogyan és kivel, itt mindent csinálhatsz bárkivel / Még jöhet árvíz, járvány, tífusz / Mindegy mi jön, elbújni nem tudsz / ... Megjósolta Nostradamus." No comment.

2000 küszöbén

Sajnos, az iparosok számára az iparművészet csak úri huncutság. A közöny kifizetődőbb. Egyre megy, hogy a mezei tollforgató, a hittel teli gyakornok, a humanista ötlethajhász, a bizakodó filosz mire gondol, mit cselekedne. Arra sincs módjuk, hogy huzamosabb ideig hallassák szavukat. Gyakorta a különböző kuratóriumok tisztségviselői mondják ki az áment, s nem a valóságos hittéritők. A kultúra ma olyan áru, amivel jobbára azok sáfárkodnak, akik még bele sem szagoltak. Nálunk a nagy szavak változatlanul és egyre inkább kis tetteket takarnak. A színes papírba burkolt gagyi viszont tuti befutó.

Ellentétben a pártpropagandával, a kormányzati szószba tunkolt külpol.-dumákkal, a hiedelmekkel és a laikus nézetekkel, így 2000 küszöbén ebben a piciny, jobb sorsra érdemes országban (jogállamban?) meglehetősen kicsi a mozgástér. Látszólag és persze orálisan ugyan megszűntek a tól-ig határok, a valóságban azonban újabb, bankókból, korrupcióból épült akadályok sorakoznak. A kultúrpolitika ma is fogást keres az alkotókon, diktálni kíván, igaz, a díszletek egyelőre láthatatlanok. A 3T helyett ma a 4P-re, a divatos píár/marketinges szlogenre hivatkozik boldog-boldogtalan. Nesze nekünk Amerika.

Nem titkolom, aggódva "kattintok" az új évezred ablakára. Látva, hallva, megtapasztalva a szellemi nihilt, a közönyt, mely az egyetemes kultúrával és a jelen újító szellemű vadhajtásaival szemben egyaránt érzékelhető, József Attila egy sokszor dölyfösen elutasított, már-már idejétmúltnak hitt strófája ugrik be: "Magyarország, duhaj legények falva, / Ó, itt nem is vár senki levelet, / Nem tud olvasni senki itt igét, / Csak néhány ember nem írástudatlan..."

- Szolgálati közlemény: A szerző fenti zárszaváért a Magyar Újságírók Országos Szövetségének FLEKK 2000 Díját vehette át. -