Néma filmemlékek

Az elismert német sebész, Dr. Johannes Zeilinger immár húsz esztendeje lakik Berlini Schöneberg negyedében. Ott is abban a házban, ahol egykor, még a 20-as években, apartmant bérelt a mára szinte teljesen elfeledett némafilm-díva, Amalia (Lya) Putti. A doktor különös(?), egyúttal tiszteletre méltó hobbinak hódol: a magyar(!) származású színésznő, a valahavolt megasztár minden holmiját, a róla szóló összes irományt, okmányt, a fellelhető papirosok sokaságát, hajdani képeslapokat, továbbá számos dokumentumot, így eredeti UFA-szerződéseket, korabeli kritikai szemléket, megsárgult újságokat, cigarettareklámokat, plakátokat gyűjtöget. Vagyis olyasmire vállalkozik, amelyre rajta kívül senki. Putti ugyanis hiába ért el a maga korában komoly mozisikereket, hiába lett része a magyar filmtörténetnek, mifelénk csak kevesen ismerik nevét. Zeilinger doktor tehát helyettünk/értünk (is) gyűjti rendületlenül a tárgyi emlékeket és ápolja Putti emlékét. Szerencsére, az egyedülálló gyűjtemény megtekintésére a hazai közönségnek is van lehetősége. Szeptember 29-től egy hónapon át ugyanis - Königer Miklós és a berlini Magyar Ház jóvoltából - a Goethe Intézet Andrássy úti épületében végre láthatóak e kivételes életút relikviái, s talán egy képzeletbeli időutazásra is benevezhetünk.

Sz. Z. A.

Magyar képzőművészet Linzben

Az Európai Kulturális Hónap keretében mostanság nyílt meg a Magyarország - Avantgárd a XX. században elnevezésű képzőművészeti tárlat, melynek anyagát az intézmény igazgatója Peter Baum válogatta. A 38 alkotó 200 festményét, grafikáját és fotográfiáját bemutató 400 oldalas katalógussal "kísért" kiállítást szinte a megnyitó napjától elismerik, nagyra értékelik mind az ítészek, mind a látogatók.

Strip-tease

A képregényrõl, errõl a hazánkban sokat csepült, mi több, üldözött mûfajról már jelent meg írás a Merliner lapjain. Szóltunk a képes történetek itthoni megítélésérõl, arról a vesszõfutásról, ami itthon már-már kötelezõen osztályrésze a comics-nak. Úgy látszik azonban, vannak még keményfejû emberek a néhány megszállott alkotón kívül. Merthogy igenis vannak, akik olvassák a képkockákba szorított szereplõk kalandjait, mi több, vannak, akik gyûjtik is az odakint filléres, idehaza gyakran méregdrága füzeteket.

No, persze, a gyûjtést nem úgy kell érteni, ahogyan azt például a tengerentúlon, ahol ez igen komoly tevékenység, ami üzleti befektetésnek sem utolsó. Hiszen odaát a mára már antiknak számító kiadványok ritka példányai akár több tízmillió forintnak megfelelõ áron cserélnek gazdát. Nálunk a gyûjtés "csak" passzió, azoknak az embereknek a hobbyja, akiknek nem sikerült a fejébe tölteni a képregényrõl általában elhangzó, gyakran jogos, és legalább annyiszor alaptalan triádát. Szóval van, aki gyûjt, sõt, mint Ábrai Barnabás és Jákói Dávid példája mutatja, ki is állít. Az említett két úriember nyilván sem a képregények gyûjtésében, sem pedig gyûjteményük közszemlére tételében nem lát semmi kivetni való, egyébként nem rendeztek volna be kiállítás a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézetben.

A kiállítás nem egyszerûen azért örvendetes, mert kézzelfogható bizonyítéka a remélhetõleg nem utolsó mohikánok létének, de a Francia Intézetben anno rendezett tárlat után ezúttal a mûfaj más irányzataiba, az amerikai és a japán képregények világába enged bepillantást. A párosítás éppúgy tekinthetõ magától értetõdõnek, mint különösnek, hiszen a keleti és nyugati comics hasonlóságairól és különbözõségeirõl több oldalas értekezés is írható. A klasszikusnak tekinthetõ amerikai szuperhõs képregények, illetve a manga világa több helyen mutat átfedést, miközben mindkettõ saját evolúcióval rendelkezik, és saját, gyakran az alkotó/alkotók nevével fémjelzett irányzatra tagolható. Mindez azonban másodrendû, legalábbis jelen esetben.

Igen, lehet, hogy az egyik oldalon inkább emberfelettiek a hõsök, lehet, hogy keleten inkább individualista, magányos mûfaj a képregény, lehet, hogy az egyik helyen a színek tobzódása, a másikon pedig a fekete-fehér kontraszt a népszerûbb, lehet hogy az eszményszerû emberábrázolás és a nemi jellegek hangsúlytalansága kontrasztnak tûnik, és a hozzá nem értõk számára okulást jelent egymás mellett látni az amerikai és japán fantazmagóriákat. Ám ez a kiállítás mégis inkább a mûfajról, és nem irányzatokról szól. Arról, hogy a képregény él, és a szivárvány megannyi színében pompázva hirdeti általános igéjét: a mindennapi szürkeségbõl való, néhány perces kiszakadás az életnek nem megrontója, de megszínesítõje. Nem tönkreteszi elménket, csupán rövidke, szusszanatnyi pihenõt biztosít számára. Az pedig reményeim szerint felesleges bizonygatni, hogy a fantázia használata, esetleg trenírozása nem azonos a gondolkodás hiányával. Vagy van aki ezt állítja?

(A kiállítás augusztus 2-ig tekinthetõ meg. Helye: Kortárs Mûvészeti Intézet - Dunaújváros)

wolfchild

Sisi emlékkiállítás

Wittelsbach Erzsébet - ez a név az emberek többsége számára nem igazán mond sokat. Ha viszont Erzsébet királyné, vagy pláne Sisi kerül szóba, lényegesen többen tudják, hol is kell emlékezetükben és a magyar történelemben kutakodni. Vannak, akikben a legendás szépségû császárné, vannak, akiben a magyarság iránt megkülönböztetett szimpátiát mutató uralkodó, és vannak, akikben a tragikus sorsú asszony képe merül fel elõször, ha nevét hallják.

Hogy miért e sokszínû kép? Talán mert Erzsébet királyné esetében nem egy markáns tulajdonság okolható azért, hogy még életében valóságos legendává vált. Híres szépsége, a politikától a mûvészetekig mindent átfogó érdeklõdése, az udvari etikettel szembeni nyílt ellenérzése és - talán nem erõs a kifejezés - lázongása, a magyarellenes udvarban kialakuló magyarok iránti rokonszenve, és szerelemben született, ámde a magánélet és közélet elválaszthatatlansága miatt konfliktusoktól tarkított házassága - mindezek együtt járultak hozzá annak a képnek a kialakulásához, amelyet az utókor õriz róla.

Az fiatalon trónra került császár- és királynéról, mint elõkellõ nemesi család sarjáról, mint korának elismert szépségérõl és mindenek elõtt, mint a Habsburg uralkodói ház tagjáról, megannyi képmás készült. A híres, koronás fõknek kötelezõen kijáró olajfestmények mellett persze szép számmal akad olyan kép, amelye a szó jó értelmében vett szerényebb eszközzel készült. Ráadásul a kiváló grafikusok munkái remek "alapanyagai" voltak a kor sokszorosítási, litográfiai eljárásainak. A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyûjteményébõl éppen ilyen mûvek - litográfiák, olajnyomatok, kõnyomatok, réz-és acélmetszetek, rézkarcok - kerültek kiállításra a Kempiski Galériában.

Az Erzsébet királynét megörökítõ grafikák gyûjteménye nem csak mint mûalkotások, de mint kordokumentumok is felettébb érdekesek. Nem pusztán azért, mert átfogó képet adnak a magyar történelem egyik legendás nõalakjáról, de azért is, mert a királyné alakjának ábrázolásán, pontosabban annak változásán jól nyomon követhetõ a XIX. század nõideáljának és nõalak ábrázolásának változása. Ahogyan a bajor erdõk féktelen leánya lassan érett nõvé, és egyúttal aranykalitba zárt madárrá válik, úgy tûnik el a biedermeier szolid és visszafogott nõalakja a vászonról és papírról, átadva helyét a misztikus és elérhetetlen nõfigurának. A szimbolizmus térnyerése és fejlõdése különös párhuzamot mutat a possenhofeni kislány császárnévá, és egyúttal szimbólummá válásával.

A birodalom elsõ asszonyának nem csupán tettei, de halál is szimbolikus. Gyilkosa nem kifejezetten Erzsébet, hanem egyszerûen egy monarcha ellen kívánt merényletet elkövetni, általában a koronás fõkkel szembeni ellenérzés kifejezéseként. A jelenlegi kiállítás éppen a tragikus esett ötvenedik évfordulója alkalmából került megrendezésre, és augusztus 31-ig tekinthetõ meg.

Zsolnay kiállítás

Porcelánszivárvány szeptember 27-ig

A pécsi zsolnay kerámia hazánk méltán világhíres produktuma. A Zsolnay Vilmos által 1865-ben alapított üzeme nemzetközi hírnevét egyrészt olyan újításoknak köszönheti, mint a porcelán fayence, vagy a fagyálló épületkerámia, illetve a folyamatos kísérletezések során kifejlesztett különleges mázak, melyek közül talán a Wartha Vince nevéhez fûzõdõ eozin vált a legismertebbé. Azonban túlzás lenne pusztán az újszerû anyagoknak betudni az elismerést és világhírt. A gyár tervezõi és mesterei a XVIII. sz. végén, XIX. sz. elején megdöbbentõ virtuozitással és követhetetlen sokszínûséggel ontották a szecesszió és art deco szellemében készült munkákat. Az öntudatos, és az "ostorcsapás" kifinomultságára érzékeny polgárság ízlésének kiszolgálása, ha úgy tetszik, a progresszióra való készség szintén hozzájárult a zsolnay kerámia elõkellõ pozíciójának kivívásához.

A kor iparmûvészetében vezetõ helyen álló, több nemzetközi kiállításon is sikert arató gyár munkáiból most 300 dísztárgy tekinthetõ meg az Iparmûvészeti Múzeum Dísztermében. A múzeum szecessziós gyûjteménye magángyûjtemények darabjaival kiegészülve az art noveu valóságos szín és formaorgiáját vonultatja fel, ízelítõt nyújtva nem csupán az új mûvészet dinamikájából, de a porcelánt borító mázak hihetetlen sokszínûségébõl is. A sokszínûség ezúttal akár szó szerint is érthetõ és értendõ, hiszen a kiégetés során mindig különbözõ fény és színjátékot nyerõ mázak az esetenként azonos vagy hasonló formáknak is hihetetlen variabilitást kölcsönöznek, az önismétlésnek eleve lehetetlenné téve.

A kiállításnak helyet adó Iparmûvészeti Múzeum több szempontból is ideális helynek nevezhetõ a századforduló dísztárgyainak bemutatására. Nem egyszerûen arról van szó, hogy az épületet 1896-os felavatása egybeesik a zsolnay gyár felvirágzásával, és nem is csupán arról, hogy külsõ burkolata, tetõdíszei és az elõcsarnok belsõ burkolata a zsolnay kerámia építészeti felhasználásának remek és élõ példáját nyújtja. Mindezeken túl a szecessziót bemutató, a kerámiák szomszédságában megtekinthetõ kiállítás lehetõséget nyújt arra, hogy a kerámiákon túl a kor uralkodó irányzatának használati tárgyait, bútorait, grafikáit is megtekintse az érdeklõdõ, komplex képet kapva századfordulón a világot meghódító irányzatról.