Média 2000. - Szubjektív látlelet

Hangsúlyozom: néha! Gyakoribb, hogy az elvtelen mameluk, a puhatestű "pr-pióca", a gagyigombolyító bértollnok, netán a skizoid kókler kerül színre. S ha akadnak pénzzel bélelt bajtársak, hasonlóan erőszakos, hiú, ámde reménytelenül tehetségtelen csapattagok, akikből a szakmai tudás, a sémáktól mentes gondolatébresztő eredetiség, a kemény gerinc és a politikai függetlenség egyaránt dührohamot vált ki, akkor annak sincs akadálya, hogy a delikvens a "fűzd meg, bartellezd le, vedd át, csapd le, csald ki, nyald ki" - játékmezőkön átlépdelve végre elnyerje e nagy társasjáték fődíját. A szellemi lakájképző sikeres elvégzését bizonyító "oklevelet". A kornyadt közhelyekre feljogosító diliflepnit. Esetleg a fődíjat: az ökörköri trófeát.

Bár minden tiszteletem a susztereké, azoké a becsületes mesterembereké, akik hűségesek a kaptafához, napjainkban a médiában "mutyizóktól", a pecsenyesütögető, barázda(b)illegető okostojásoktól aligha várható el az említett munkaeszköz megbecsülése. Mifelénk bárki, aki valahol másutt gyengélkedett, unta a banánt, vajat kent a füle mögé, vagy szellemi értelemben alulmaradt, sokra viheti a média tájékára trappolva. Nálunk az újságíró, a szerkesztő aligha irányíthat legjobb meggyőződése szerint, csakis súlyos viták, "egy oldalú kompromisszumok" árán formálhat, alakítgathat lapot.

Nem az a baj, hogy a tulajé a végső szó. Tudomásul kell venni, hogy ez máshol sincs másképp. Az ugyanis, aki a pénzét a médiaruletten játssza el, időnként teljes joggal ellenőrzi a krupiét (értsd: a lapigazgatót). Ha azonban az illető csak rövid távra tervez, kaszálni, majd kiszállni akar, más megvilágításba kerül tevékenysége. Elvégre ilyen hozzáállás mellett szó sem eshet műhelymunkáról, jobbító szándékról, lapkreátori profizmusról, szakértelemről. Panamáról, bartellről, szerkesztőségi üléseken a munkatársakat ledorongoló hegyi beszédekről annál inkább. Tagja voltam egy kollektívának, ahol szitokszó volt a diploma, ahol önteltnek bélyegezték azt, aki szakmai szempontokra, helyesírási szabályzatra hivatkozott. No igen, ebben a "kísértetkastélyban" egy darukezelőként(!) alighanem maradandót alkotó főtulaj és két udvaronca, a nemrégiben még üzemi lapba firkáló, erkölcsi- és szellemi tompultságában dagonyázó lapigazgató asszonyság és egy tökéletesen tébláb családtag (ügyvez. ig.) alkotott "szupercsapatot".

Szánalmas volt látni sajátos kíntornájukat. Ahogy a művelt Európa alfelébe oly görcsösen kapaszkodva, többnek, jobbnak látszani igyekeztek. Rémes volt érezni azt a balkáni terrort, amelyet cégen belül és az ellenük fordulókkal szemben alkalmaztak. Ahogy nem tudtak -zöldellő bankbiléták lengetése nélkül - gesztusokat tenni, ahogy képtelenek voltak kommunikálni, ahogy egymás háta mögött fanyalogva a másikat kémlelték, kritizálták, majd csaptak újból az üzlettárs tenyerébe. Elgondoltató, hogy kis hazánkban akadnak médiabárók, akik a kaptafáról elfeledkezve, mindenféle képzettség, akár egyetlen szépirodalmi kötet elolvasása nélkül szállnak be a magyarosch médiacirkuszba. S válnak (fejlődnek?) idomárokká, porondmesterekké.

Tehetik, amíg találnak a zavarosban előszeretettel halászó patrónusokat, megkenhető hivatalnokokat, (köz)alapítványi jótevőket. Övék a zsíros haszon. S miközben néhány mindenre elszánt semmittudó büszkén parolázik az I. oszt. vendéglők (hitel)kártyaasztalainál, addig kiváló íródeákok és jóravaló mestereik sokszor fogukat szíva József Attilát idézik: "élj Párizsban vagy Szatymazon, - / mire béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon…"

Újra rágom: napjainkban a Nyugat és a Kelet Népe egykori lelőhelyén, Mikszáth, Ignotus, Móricz, Gyulai Pál vagy Bálint György országában gyakorta sírásók, bábszínészek, pártkatonák és pénzbehajtók (mindegyikre találhatunk élő példát!) döntenek lapstratégiáról, bérről, koncról, "hadisarcról". És a pojácák, a lélekgyógyász-kuruzslók, a néhány esztendeje még a sarki restiben sikeres kabarékibicek immár joggal követelnek helyet maguknak a sajtóbálok ünnepi (bonc)asztalainál. (Hajrá, Szatymaz!)

A rendszerváltás után tíz évvel tovatűntek a szépséges illúziók. Szétpukkadt a mandarinzselészínben pompázó médialufi. Szétcincált léggömbcafatokat szedegetünk. És kerüljük az érdemi vitákat. Hallgatunk. Számunkra előnytelen munkaszerződéseket, jelenléti íveket, dögcédulákat látunk el kézjegyünkkel. S közben álvitákban bizonygatjuk a magunk igazát. Ki - ki ízlése zserint köpköd jobbra, balra. Fontoskodva óvjuk fiatal demokráciánkat, nemzeti értékeinket, anyanyelvünket. Ragaszkodunk a bevált formákhoz és formulákhoz, nehogy má' saját kútfőnkből kelljen valami újat (progresszívet) elővarázsolni. Eretnek módon egy hazai popcsapat slágerszösszenetével illusztrálom a fentieket: "Mindenki mindenki ellen, / mindegy, csak dolgozni ne kelljen."

Közeleg a titokzatosnak remélt, de teljesen szimplára sikeredett 2000. év vége. Ahogy tavaly ilyenkor kiállított látleletemben, úgy most is nyugtázom: a marginális törekvéseket, a szubkulturális ténykedéseket, az újat alkotni/szülni vágyó szellemi szabadjátékot változatlanul a hülyék, az élhetetlenek játékaként definiálják uraink, isteneink. Egyre szűkül a mozgástér. Látszólag és persze orálisan ugyan megszűntek a -tól -ig határok, a valóságban azonban újabb, bankókból, korrupcióból épült akadályok sorakoznak. A politika fogást keres az alkotókon. Új babylon épült. Ahol a többség érthetetlen halandzsa nyelven, teli szájjal darálja a divatos píár/marketinges bölcseleteket, hivatkozik a 3T helyett a 4 P-re.

Egyik napilapunkban Dessewffy Tibor írta le az ide vágó passzust: "nem kétséges, hogy van nekünk piacgazdaságunk és mindenféle aranyos jogi mütyürrel ellátott demokratikus politikai intézményrendszerünk is, de ha valamiben konszenzus van ebben az országban, akkor az az, hogy nincs senki, aki tíz évvel ezelőtt egy ilyen világot képzelt volna el." Én mégis - csakazértis! - bizakodom. Egy kínai bölcselet szerint ugyanis "amit össze akarnak nyomni, az kiterjed. Amit gyengíteni akarnak az megerősödik. Amit el akarnak pusztítani, az kivirágzik. Amit el akarnak venni, azt végül odaadják. A lágy mindig legyőzi a keményet. A gyenge mindig legyőzi az erőset. De a halnak nem ajánlatos elhagyni a neki megfelelő mélységű vizeket."

B.Ú.É.K.!

- Szabó Zoltán Attila -

Ha napjainkban a szélesnek mondott televíziós kínálatot kívánja feltérképezni egy normál paraméterekkel rendelkező (értsd: normális), ámde felettébb gyanútlan tv-néző, bizony könnyen elkedvetlenedik, magába fordul, súlyosabb esetekben tenmaga, esetleg az őt szédíteni igyekvő tévéstáb ellen forral keserédes bosszút. S ha a vendetta rendre el is marad, mivel a T. Néző! a magyar médiaplaccon messze nem a legfontosabb tényező; az aktuális médiabárók szerint csak afféle hivatkozási alapként számba jövő, az irdatlan szellemi környezetszennyezés ellen fellépni képtelen, naponta porig alázható biorobot, azért a lelki/szellemi "testtájakra" mért irdatlan elefántpuszik mind jobban fájnak, sajognak.

Sajnos, ma még nincs gyógyír az olyan ömlengős, agypusztító, "bérelt vonalas" produkciók ellen, amelyeket főleg a túlélésre szakosodott kábeltévék kénytelenek műsorukba iktatni. Csak egy példa: az egyik csatornán (ez már tényleg kanális!) hetente többször is felléphet egy úriember, aki makogva, bájgúnáros modorban, ámde teli bukszával kérdezgetheti jobb sorsra érdemes közéleti személyiségeinket, sztárnak kikiáltott slágeriparosainkat. És - nyilván kompenzálva a kompenzálandót - szebbnél szebb lányokkal, a szépségkirálynő-választó parádékon teljes joggal "befutó" hölgyekkel ülteti magát (és vendégeit) körös-körül. Ámde még ez a vadító hölgykoszorú sem tudja feledtetni a kornyadt közhelyeket, a botor nyelvi bakikat, a kínos csendekbe fulladó érdektelen eszme(?)cseréket. Önmagát "futtató" hősünk szánalmas - védőháló nélküli - attrakciója a honi televíziózás totális csődjéről (és a fél pénzért magának műsoridőt vásárló "elitről") állít ki szegénységi bizonyítványt, vizuális diliflepnit.

- saboteur -

Néhány esztendeje "van szerencsém" vezetni egy fővárosi intézményt (Új Színház) és egy nem "államosodott" összművészeti fesztivált (Művészetek Völgye).

Ezen időszak alatt finanszírozási kérdésekben - bő tapasztalatokra tehettem szert, amelyre a "vegetálás- kiszolgáltatottság - létbizonytalanság - megalázottság - fából vaskarika - békasegge" kifejezések enyhe lírai betétnek tűnnek.

A mai Magyarországon egy esőerdei misszionárius istenesen karitatív személyisége sem lendítene sokat egy nyári fesztivál lebonyolításán vagy egy művész-színház életben tartásakor. A művelődési otthonokról már ne is essék szó. Az életével játszik az ebbe a körbe behatoló gyanútlan térítő.

A bizonytalan állami apanázsból (lásd: költségvetési anomáliák és átpolitizált elosztási szempontok) és az eladott jegyekből (lásd: égetően hiányzó vagyonos polgárság és az ő szemlélete) lehetetlen fenn - és eltartani bármit is. A támogatói pénzek (szponzorálás, mecenatúra, barter) megszerzéséhez vezető koldus-sztrádák kapuinál várakozó és közvetítő pr-marketing hiénák pedig - tisztelet a kivételnek! - vicsorító röhögésekkel veszik le a sápot (lásd: utólag bizonyíthatatlan korrupció).

A pályázatok túlbiztosított ellenőrzési és számonkérési rendszere (lásd: bürokrácia csipetnyi korrupcióval és személyi összefonódásokkal) szó szerint az elmegyógyintézet egy pici szegletébe kergeti az önhibáján kívül pályázni kényszerülő kulturális halandót.

És még valami...

Rohamos léptekkel közeleg az ún. utófinanszírozási halálkasza. Ennek kiterjesztése például a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázataira a szó szoros értelmében, mi több, csírájában gyilkolja le a szerencsétlen kultúrlélek utolsó illúzióját is. Elvégre se tőke, se bankhitel, se értékesíthető ingatlan. Költségeket fizetni - viszont kell. Általában azonnal.

Azaz immár mindegy, hogy intézményesültek vagy függetlenek vagyunk-e...

- Merliner News -

A blues fehér ága az ötvenes évek végétől alakult ki. Ekkoriban kezdtek el fehér zenészek először hivatásszerűen afro-amerikai muzsikát játszani. A műfaj lényegében párhuzamosan indult fejlődésnek Amerikában és Brit-szigeteken. Tekintettel azonban arra, hogy a hatvanas évek elején a szórakoztató zene Londonból kapta meg azokat a meghatározó impulzusokat, amelyek a mai napig is éreztetik hatásukat, a vezető szerep a brit muzsikusok kezébe került.

Anglia a második világháború alatt találkozott először az afro-amerikai zenével. Az amerikai hadsereggel jelentős számban érkeztek néger katonák a szigetországba. A háború befejezodése után újraéledő kereskedelmi hajózás fellendítette az amerikai lemezek behozatalát. Az első fekete korongokat a tengerészek hozták magukkal az Újvilágból. Később a nagyobb amerikai hanglemeztársaságok (Chess Records stb.) önálló postai kereskedelmi hálózatot alakítottak ki. A szigetország zenei élete a hatvanas évekig meglehetősen jellegtelen volt. Ez részben a háborús károk miatti nehéz gazdasági helyzet miatt alakult így, másrészt Anglia híján volt olyan kizárólag rá jellemző szórakoztató zenei irányzatnak, mint a francia sanzon, az olasz dal vagy az osztrák magyar operett. Az ötvenes években jobb híján megpróbálkoztak az amerikai rock and roll sztárok mintájára néhány saját csillagot (Cliff Richard, Tommy Steele stb.) kreálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Leadbelly volt az első valódi fekete blues zenész, aki Európában járt. Ő 1947-ben Párizsban vendégszerepelt, Angliába azonban nem jutott el. Négy évvel később Big Bill Broonzy már megállt Londonban, igaz meglehetősen kis létszámú, szűk körű közönség előtt lépett fel. 1958-ban követte őt a Sonny Terry Brownie McGhee duó, majd ugyanebben az évben Muddy Waters. A Chicago blues királyának turnéja hozta meg a műfaj angliai áttörését. A brit publikum ekkor hallott először élőben elektromos erősítésű nagyvárosi bluest. A siker nyomán szervezte meg a Lippman-Rau koncertiroda az American Folk Blues Festival elnevezésű turnésorozatot, melynek keretében 1962-től évente a műfaj legnagyobb előadói (Sonny Boy Williamson, Memphis Slim, Muddy Waters, Howlin' Wolf, Lighnin' Hopkins, J. B. Lenoir, Little Walter, Son House, Jimmy Reed, Willie Dixon, Otis Spann, T-Bone Walker, John Lee Hooker, Bukka White, Big Joe Williams, Skip James, Otis Rush stb.) léptek színpadra. A néger művészek saját fellépéseik mellett arra is szakítottak időt, hogy helyi fiatal zenészekkel felvételeket készítsenek, alkalmi közös koncerteket adjanak.

1963-tól a Beatles berobbanásával új időszámítás kezdődött a szórakoztató zene történetében. A gombafejűek minden babért learattak, mellettük azonban fokozatosan felnőtt egy olyan muzsikusnemzedék, amely az amerikai néger blues előadók munkásságából merítette pályafutása meghatározó zenei élményeit. Az évtized közepére ezek a fiatal együttesek szinte ellepték a brit zenei intézményeket. A várható sikeres üzleti kilátások miatt a rendszer gyorsan reagált. A meglévő mamutcégek (Decca, Columbia stb.) mellett sorra alakultak a blueszene terjesztésével foglalkozó új kiadók (Blue Horizon, Spark stb.). Új lapok, folyóiratok jelentek meg, kis klubok, koncerttermek nyíltak országszerte. A sajtó a találó "blues boom" (blues robbanás) elnevezéssel illette a jelenséget. A brit blues népszerűsítésében négy muzsikus játszott úttörő szerepet. Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall érdemei elvitathatatlanok a műfaj szigetországi meghonosításában. Zenekaraikban számtalan tehetséges fiatal muzsikus kapott helyet, akik később önálló együtteseikkel vitték tovább a tőlük kapott örökséget. 1963-65 között kialakult az első brit blues generáció. Ennek vezető csoportja a Rolling Stones volt, mellette elsősorban a Manfred Mann, a The Artwoods, a The Animals, a Spencer Davis Group, a The Pretty Things, a Zoot Money's Big Roll Band, a The Yardbirds és az ír Them említhetők.

A blues hullám 1967-68 folyamán tetőzött. Az afro-amerikai muzsika lett a brit szórakoztató zenei élet hajtómotorja. A műfajon belül több irányzat alakult ki. Az autentikusabb megszólalású csoportok (Savoy Brown, Fleetwood Mac, Chicken Shack, Groundhogs, John Dummer Blues Band stb.) pályafutásuk kezdeti szakaszában következetesen ragaszkodtak a tengerentúli néger példaképekhez. Néhány nagy gitáros egyéniség (Eric Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher, Paul Kossoff, Dave Clempson stb.) szívesen használt tipikusan rockzenei elemeket. Együtteseik (Cream, Taste, Free, Ten Years After, Bakerloo stb.) kemény, improvizatív blues-rockot játszottak, előkészítve az utat a hetvenes évek hard és heavy metal klasszikusai előtt. Más zenekarok (Keef Hartley Band, Colosseum, Climax Blues Band, Blodwyn Pig stb.) Alexis Korner és Graham Bond nyomdokain haladva a tradicionális blues hangzást jazz elemekkel színesítették, sajátos, egyedi stílusvilágot alakítva ki. 1968-ban pedig az elektromos erősítésű csoportok mellett berobbantak a folk- és country blues akusztikus képviselői. Mike Cooper, Ian A. Anderson, Duster Bennett, a Kelly testvérek és társaik a blues legősibb, archaikus hagyományait vállalták fel.

Az egyes stíluskategóriák határai természetesen nem voltak merevek, egyes előadók, együttesek oda-vissza akár több alkalommal is át- meg átjárták azokat, nem is beszélve olyan, semmiféle skatulyába nem sorolható művészekről, mint John Mayall vagy Alexis Korner. A blues robbanás közben elérte Európát is. A kontinensen a brit minta nyomán a nyelvi korlátok ellenére is sorra alakultak a zenekarok. Foként Hollandiában csapott magasra a blues láz. A Cuby + Blizzards és a Livin' Blues személyében Németalföld rövidesen két nemzetközileg is elismert csoporttal büszkélkedhetett.

A hetvenes évek elején azonban jelentősen megváltoztak a zenei trendek. A blues hullám alább hanyatlott, új irányzatok jazz-rock, art-rock, heavy metal kezdtek tért hódítani. A legtöbb korábbi sikeres blues csoport megpróbált lépést tartani a változásokkal. Többen (Fleetwood Mac, Climax Blues Band, Eric Clapton stb.) a kommersz amerikai rock főcsapására léptek, mások (Jeff Beck, Keef Hartley Band, Groundhogs stb.) valamelyik új stílus felé fordultak. Azok a többségében kis csapatok, amelyek nem voltak képesek a váltásra, előbb a perifériára szorultak, majd feloszlottak. Csak néhány karizmatikus személyiség (Korner, Mayall, Kim Simmonds, Stan Webb) tudta átvészelni ezt a nehéz időszakot. Új és új társakkal az oldalukon olykor kisebb kitérők után megmaradtak a blues mellett. A hetvenes évek második fele azonban az alkotói mélypontot jelentette csaknem valamennyi korábbi sikeres fehér blues előadó számára. Ekkor készített lemezeik túlnyomó többsége a "mihamarabb elfelejteni" című kategóriába tartozik.

A következő évtized közepétől újjáéledő blues hullám váratlanul kedvező lehetőséget kínált az addigra csaknem elfelejtett fehér bluesmanek számára. Újjáalakulva színre lépett a John Mayall's Bluesbreakers, a Savoy Brown, a Chicken Shack, a Blodwyn Pig, a Climax Blues Band, a Colosseum, a Ten Years After, a Groundhogs. Lemezeket készítettek, koncerteket adtak. A tíz-tizenöt évvel korábbi "pályaelhagyók" közül is többen visszatértek fiatalkori hangjukhoz. Néhány kifejezetten emlékezetes album From The Cradle (Eric Clapton), Sense Of Place (John Mayall), Slow Train (Savoy Brown) stb. is napvilágot látott.

Amerikában jóval nehézkesebben alakult ki a fehér blues, mint a brit szigeteken. Az Újvilágban Angliával ellentétben meg kellett küzdeni a faji előítéletekkel is, s nemcsak a fehér, hanem a néger közösségnek is. (Jellemző módon leginkább maguk a zenészek voltak mentesek ezektől mind a két oldalon.) A hatvanas évek első felében létrejött néhány jellemző zenei központ, ahol az új törekvések csoportosultak.

Az egyik hely New York volt. A város híres művész negyede, Greenwich Village kis füstös bárjaiban alakult ki az a zenész társaság, amelyben az akusztikus folk előadókon (Joan Baez, Judy Collins, Tom Paxton, Eric Von Schmidt stb.) kívül megtalálható volt egy country- és folk blues inspirációjú csoport is. Ide tartozott Dave Van Ronk, Ramblin' Jack Elliott, Geoff Muldaur, sot a pályakezdő Bob Dylan is, akinek első albuma valójában egy akusztikus blues lemez volt. Ebből a közegből indult útjára az ifjabb John Hammond és a Blues Project.

A másik meghatározó jelentőségű csoportosulás a chicagóiak köre volt. Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Nick Gravenites, Barry Goldberg, Elvin Bishop, Steve Miller, Charlie Musselwhite, Corky Siegel, Jim Schwall az évtized közepétől meghatározó jelentőségű együtteseik élén tettek hitet a műfaj iránti elkötelezettségükről.

A két említett csoporton kívül is akadt néhány nagyformátumú előadó és zenekar. A Winter testvérek Texasból, Janis Joplin, a Canned Heat, a Hot Tuna, Rod Piazza és a Ford fivérek Kaliforniából, az Allman Brothers Band pedig Floridából tört be az élvonalba. A műfaj fejlődésére azonban nem gyakoroltak akkora hatást, mint a felsorolt New York-i, illetve chicagói pályatársak. A hatvanas években feltunt amerikai fehér bluesmanek pályája nagyban hasonlított a brit zenészek sorsára. A törés legtöbbjüknél szintén a következő évtized közepén állt be. Néhányuknak (Johnny Winter, John Hammond, Charlie Musselwhite, Roy Buchanan) sikerült a megújulás, a többség azonban nem nagyon tudott kikecmeregni a hullámvölgyből.

A fehér blues a hetvenes években szerte a világon visszaszorult oda, ahonnan másfél évtizeddel korábban elindult, a pubok, kis klubok, főiskolák színpadaira. Ebben az időszakban is feltunt ugyan néhány remek képességű muzsikus, ok a tíz-tizenöt évvel korábban indult pályatársakhoz képest azonban sokkal előnytelenebb, mostohább piaci körülmények között voltak kénytelenek érvényesülni. Amerikában a Fabolous Thunderbirds, William Clarke, George Thorogood és Stevie Ray Vaughan, Angliában pedig a Dr. Feelgood és a Nine Below Zero tartozott ebbe a körbe.

A nyolcvanas évek közepétől kialakult egy második blues boom. Ennek hátán újabb tehetségek egész sora (az azóta sajnos már elhunyt John Campbell, a vak gitáros Jeff Healey, az osztrák Ripoff Raskolnikov, "a legjobb magyar blues gitáros" Ronnie Earl, Paul Geremia, az ausztrál Dave Hole, a holland Hans Theesink, a Mojo Blues Band szintén Ausztriából, Norman Beaker, a jelenleg a Canned Heat élén nyomuló Robert Lucas, Tinsley Ellis, Tom Shaka, a jugoszláv Homesick Mac stb.) került az élvonalba, akik az "öregekkel" együtt vitték, s viszik ma is tovább a blues zászlaját. Az elmúlt harminc évben a bluesnak a zenei világban elfoglalt pillanatnyi helyzetétől függetlenül rendszeresen tűntek fel új és új előadók szerte a világban. Ez kétségtelenül okot ad a műfaj szerelmeseinek a bizakodásra.

J. B. Huttonak igaza volt, a blues tényleg örök.

Martsa Balázs

(A fenti elemzés a napokban megjelent White Boy Blues /A fekete zene fehér mesterei/ című kötet egyik fejezete.)

(1999. november 22.)

"B.G.: Az egész egy hatalmas színpad.
I.K.: De ki a néző?
B.G.: Nyilvánvalóan Isten."
(Boris Groys-Ilja Kabakov: Kommunalka)

Ha 1981. szeptember 12-én, szombaton este, a Balsoj Tyeátrból hazafelé igyekezve (a Borisz Godunovot adták, címszereplő Bergjanyikov, Varlam szerepében Morozov) a moszkvai metró Unyiverszityét megállójánál fölszállsz a 49-es trolira, és magad előtt némiképp széttolva a tömeget, a jegykezelő szerkezethez nyomulsz, egy nyíláson becsúsztatod a kétkopejkásodat, rántasz egyet a gépezet karján, a vécépapírként előtekeredő jegyszalag végéről letépsz egy darabot, megkapaszkodsz egy rúdban, és a koromfeketére piszkolódott ablakot tenyérnyi helyen letörölve jobb híján nézegetni kezded a leírhatatlan állapotban lévő szovjet panelházak sorát, egyszercsak belekerülsz a közösbe.

Nagyjából akkor az igazi orosz kommunizmusba kerültél.

Úgy kerülsz oda, hogy meglapogatják a vállad, és amikor megfordulsz, valaki odanyújt neked néhány kopejkát.

Nyilván jegyet akar, ez nem vitás, na jól van, nem vagy kimondottan kalauz, azért mégis bedobod a pénzt a perselybe, tekersz a fogantyún, letépsz egy darabot, átadod annak az ipsének, aki a hátadat kocogtatta, és már fordulnál is el, amikor az van, hogy nem, mert egyszerre ketten nyújtogatják feléd a pénzüket, sőt nem nyújtogatják, hanem a markodba nyomják.

Sőt, nem az ő pénzük, ők csak postások, a trolibusz valami hátsóbb, igazán beláthatatlan fertályából jön a pénz, úgy, hogy egymásnak adogatják, és te vagy a konyec, mert ott állsz a jegytekerő mellett. Ez minimum a kommunizmus

Ebben vesznek részt. Te pedig azzal veszel részt, hogy ott vagy, egy közösség, együtt működsz velük, nem tudsz kimaradni. Ha egyébként semmi mást a világon, ezt egyből elintézik neked. Amúgy is hozzád préselődnek, beléd lihegnek, te meg visszapréselsz és visszalihegsz, össze vagytok nyomva, megállsz csak úgy, egymást tartjátok (vissza, de legyen ez a vissza így, zárójelben), kapaszkodnod se kell.

Tulajdonképpen leszállni sem.

Tulajdonképpen elengedheted magad szép nyugodtan. Egyáltalán nem is lehet leszállni a troliról. Mert ugyanis minek leszállni. Csak kihalással szabadulsz, ha mégis leszállsz, eltávozol, valamiképp (számukra biztos) meghalsz, van pici (azért ahhoz szem kell, hogy meglásd, mekkorka) hiány, noha a hiány azonnal betöltődik.

Már más csavargatja a készüléket. Rángatja, sőt rázza is őt. Kényszer alatt. Magától. Lelkesen.

Vagy nem lelkesedik, mert fáradt ahhoz, de tuti, hogy ez az alap, a norma, ebből indul, föl se merül, hogy ne, hogy most csak úgy bámészkodna kifelé, ő volna maga, és majd eldönti, hogy beszáll-e a kollektívbe, ebbe a társas játékba, mert már beszállt - a troliba.

Mehetsz persze gyalog is. Az ulica Gorkaván, az relatív széles. Ha az ulica Gorkaván gyalogolsz, lazább ügy, van hely, azért ne egészen engedd el magad mégsem, mert akkor hozzád lép egy fószer, és rögtön az a kérdés merül fel, hogy u vász szpícski jeszty.

Mintha nem bírná ki, nem a cigarettája nélkül, hanem nélküled.

Nem pont nélküled, hanem valami közös ügy nélkül, és nem mintha, hanem ő nem bírja ki, nem engedi meg (valami benne), hogy te elengedd magad, hogy így külön legyél tőle, ezt jelenti az u vász szpícski jeszty, és nem is tudom, ha cigarettázik, rendben, akkor csak nincs nála gyufa, és lehet kérni, vagy nincs cigarettája, akkor cigarettát kér, de mi van, ha nem dohányzik. Akkor az van, annyi mindig marad, hogy tőle kérnek, és ő ad nekik, ha van, és nem ad, ha nincs, de az is ugyanaz, akkor a nem-adásban szerepel. Ő, ha mások között van, mindig közösségben is, ettől szovjet, (és) nem magától, szimpla kényszer, ezért "aztán" csak magától soha sincs úgy, nem vállal semmifajta közösséget.

Persze minek, vagyis mikor, hol a túróba, hol lenne ahhoz helye. Őrült durva szerep, nem? Tisztára színház, csak szerepel, semmi sincs belül tartva, a belül levő nem marad meg ott, külsővé váló, folyamatosan távozó immanencia, nincs módja rá megtartani, ezért olyan nyílt, másrészt (más része) olyan tökéletesen bezárt, ezért közönségesen jó a közönség előtt, szigorúan rendes stb., és ha egyedül van, ehhez a jóhoz képest könyörtelenül rossz.

Biztos, hogy csak egy jegyet tép, téphetne hármat is, de nem biztos, hogy egyedül nem veri széjjel rögtön az egész berendezést. Glédában áll, vagy egy halom rom. Egyből beenged, mindent odaad, de nem figyel vagy eleve félreért. Hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című mjuzikel volna az évszázad legnagyobb műve, jelenti ki egy filozófus, Vagyim nevű, halál komolyan, ahogy oroszok jelentenek ki. Már nem emlékszem, miért, mi volt az argumentáció, csak arra emlékszem, hogy épp jöttünk ki az Ermitázsból.

Amikor 1974. augusztus 1-én Leningrádban összeismerkedtünk a Gyimával. Felhívtuk az utcáról telefonon, meghívott hozzájuk vacsorázni, egy kommunalka szobájába. Egy szobájuk van, közös előszoba, konyha, vécé meg minden, aztán ez a minden rögtön el is lett mesélve, legintimebb családi titkok, hogy ők most, ez még igazán a legnagyobb titok, kivándorolnak Izraelbe. Addig kellett inni, amíg el nem mondtak, tényleg, mindent, amíg már nem lehetett hazamenni, ne maradjon ki semmi, muszáj volt ott aludnunk, abban az egy szobában.

Egyébként tiszta. Minden, kell, nem lehet, muszáj. Tiszta alkoholt ittunk, nem vicc, rendes szertartás szerint. Nem volt csöppet se vicces. A minél rosszabb helyzet, annál apokaliptikusabb "megoldások" hibás köre. Szerintem ez már nincs.

Mármint hogy tiszta alkohol biztos van, csak ilyesmi offenzív, odaadó, kegyetlenül nyílt, folyton működtetett, egymást azonnal leváltó és valószínűleg teljesen kitakaró, kitörlő, kapaszkodós, amit csak lehet, lelkesen félre értő, mélypokoli mélyorosz közvetlenség szerintem már nincsen. A kényszer-közösség 1 pillanat alatt zuhant szét, helyette nyilván semmi sincs, a semmi van. Totális korlátozottság helyett teljes korláttalanság. "Az orosz nép a lehető legrosszabb állapotban leledzik, mert veszteségeink során elvesztettük a kötelező, megmentő összetartást, és ezzel a hely tudatát az országban". Bármilyen közösség vált lehetetlenné, a közösség is, meg a jelölője, a szó maga. Nem puszta kifáradás, hanem egyszerűen kitörlődött: hogy egyszer valaki egy tiszta táblára megint csak úgy felírhassa majd.

Nem tudom, egyébként meg kéne nézni, mi van, adogatják-e még a kopejkákat a troliban.

Vagy nem adogatják, például mert már nincs kopejka sem.

Kukorelly Endre

(1998. november 10.)

"És akkor fogtam magam, és átköltöztem Hamburgból VlagyiRostockba."
(Susanne Scherrer)

Amikor Nyugat-Berlinben jártam, minden nap elmentem a falhoz. Volt vonzás. A fal mentén csomó helyen vadászleshez hasonló tákolmányokat állítottak fel, hogy át lehessen bámulni oda, anélkül, hogy. Minden további nélkül. A másik oldalra, azokhoz. Olyankor kerestem én is mindig ilyen vadászlest magamnak, és amikor nem volt rajta senki, fölmentem átnézni. Mozizás. Inkább színház. Ez volt nagyjából a szovjetónió.

Az, hogy én most itt vagyok, a kapitalizmusban, társadalmiasult természettörvények között, de ha itt vagyok, miért vagyok mégis annyira ott. Előbb megvártam, hogy az a valaki, aki épp fent tartózkodott, lejöjjön, és aztán. Sokáig amúgy sem lehetett ott maradni és bámulni, mert mások is fel akartak jönni. De milyen sokáig? Volt többszemélyes vadászles is, több személy részére kialakítva, oda felkapaszkodtam, és úgy néztem a trabantokat, ahogy ide-oda furikáztak nagy csinosan, mintha még sosem láttam volna olyat. És tényleg sohase láttam, mert innen tisztára másképp látszott. Látszott benne a rend. Az, hogy "Lieber Unrecht als Unordnung", miként Goethe vélekedett. Érdekes, ahogy el tudták ottan tüntetni ehhez például a színeket. A szín bezavar. Belezavart volna.

Rend van, akkor minek a szín, annyi össze-visszaság.

Ha mondjuk a Westkreutznál fölszálltál a berlini S-Bahn-ra, és utaztál Ostkreutz felé, lassacskán eltűntek a színek. A házakról, utcákról, az utasok ruháiról, az emberek arcáról. Ha átkerülsz a határon, letörlődnek a színek. Néztem ott saját magam egy fekete-fehér filmen, azt a helyet, a helyemet, és ez volt, éppen ez, a szovjetónió.

Az ott, ők, én, ez a vadászles, meg a többi hülye, aki mindjárt feljön ide tátani a száját, majd ha lemegyek. Ez a leírhatatlan pillantás.

Most túl azon, hogy 1921-ben és 1922-ben a rekvirálások miatt a Szovjetunióban 5 millió ember effektív éhenhalt. Az 1932-33-as szövetkezetesítés alatt pedig úgy körülbelül 6 millió. Túl azon.

Túl mindezeken a szovjetónió túlzottan sok mindent jelent. Nem akarnám itt így utólag elmondani, hogy mit. Annyira sok mindenből kellene kijönni, kiszabadulni, kikászálódni valahogy, ez még nagyon odébb van, nagyon előtte vagyok. Felébredni, na. Nem álmodtam. Nem álmodtál. Valami kedves-féle dologra gondolni inkább, keresni kis színesebbet a reménytelen tej-köd-szürkeségben. Nem túl könnyű. Például az, hogy Lev Trockij 1937-ben összejön a 29 éves Frida Kahlo-val, és a nő ettől "kommunista" lesz, ez kedves, nem? A bajuszkás Frida piochitas-nak becézi a Trockijt a szakálla miatt. Kecskeszakállacska. Összegyűjteni és szortírozni, mi volt a szovjetónióban kedves. Vicces, érdekes vagy szíves.

Szívhez szóló.

Amikor nyári szombat délután jött ki az apám a telkünkre, vártuk a hév megállójában a húgommal, és a Budapest-szagú aktatáskájából előkerült két tábla csoki. Ez is nagyon az. Szentistvántelepi nyarak, meg ilyesmi. Ami a szívemhez nőtt.

A Ferencváros 1963-as bajnoksága. A Tűz van, babám! című film. Egyszer a csillaghegyi strandon, de tényleg, sarokkal átemeltem valakin a labdát, és vagy tíz méterről beküldtem a kiskapuba.

A lányok egyen-iskolaköpenyén például a dudorodás.

Szerencsére muszáj volt hordani a köpenyt.

Nehéz olyat mondani, csöppet sincs hozzá kedvem, hogy a szovjetónió a szívemhez nőtt, viszont ha nőtt, akkor hova nőtt volna egyébként máshová? Mert nem pusztán elszenvedem vagy kibírom, ami megesik velem. Ugyan kiben nincs valami az alattvalóból, szolgálóból, a megváltóból, a cinikusból vagy az elszánt bűnözőből. Ki az, akit ne öntene el olykor a fanatizmus, átalakítani, megváltoztatni a rosszat, ami körülveszi. A többieket.

Vagy csak kiiktatni őket. Kicsoda ne vágyna ehhez olykor hatalomra. Nem ehhez vagy ahhoz, hanem csak úgy, kikerülve az erkölcsi megfontolásokat, a hatalom mellett dönteni. Ezek nem úgynevezett rendszerektől függnek, hanem így van elosztva mindenkiben, szép igazságosan, vagy lehet, hogy igazságtalanul, és az úgynevezett rendszerek ezeket a dolgokat csak kezelik. Az agressziót valahogy kezelik. És ez az, az agresszió az, ami épít és rombol. Van, amikor csak rombol. Rossz és rossz. A szovjetónió rom.

Legérdekesebb a szovjetónióban, ez tényleg érdekes, hogy szétrombolnak mindent, és amit a rombolás helyére építenek, az a hihetetlen munka maga a rombolás. "Csehszlovákia egyik legjobb munkása: Stepán Grossman. Amikor a szovjet sztahánovisták tapasztalatai alapján áttért a több fúrógépen való munkára az ellenség uszított ellene, a maradiak pedig ezt mondták: Nem fogod bírni." Tényleg nem lehet bírni. Innen, majdnem mindegy, hogyan, de ki kell jutni. Nyugodtan. Nyugi.

Semmi retorika. Én például eleve abbahagytam a komcsizást. Egyszer csak abbahagytam.

Nem azok miatt, akik komcsiznak, hanem amiatt, ahogyan csinálják. Nem is tudom pontosan, miért, a dolog nincs eldöntve bennem, lehetséges, hogy nem is kellett volna abbahagyni, de most már ez van. Nem emlékszem rendesen. Erre és erre jól, más dolgokra egyáltalán nem. Az egészre nem.

A banánra például emlékszem. Az volt a banánnal, hogy általában nincs banán, és néha valami miatt behoztak egy adagot. Hogy miért pont banán nem volt, vagy banán pont miért nem volt, ha narancs igen, némiképp rejtélyes. Lehet, hogy egészségügyi döntésből, vitaminadagolás miatt. Másfajta vitaminok kellettek. Foglalkoztak a vitaminommal, fölmérték, ezért nem volt banán.

Ha hoztak, mindenesetre beálltam a sorba. Aztán "békés megelégedettséggel hajtottam nyugovóra a fejem. A mai nap sikeresen végződött. Büntetésem így pergett le az első perctől az utolsóig, nem számolom meg, hogy hány ilyen nap.

És még valahány nap ráadás a szökőévek miatt..."

1986-ban vettem egy kis házat a Dunakanyarban, Kisorosziban, és első délután, vagy második, elsétáltam a Szentendrei-sziget csücskéhez. Onnan el lehet látni a nagymarosi duzzasztógátig, az építkezésig. Nem egészen odáig, de kicsit látszott valami, és ez a valami volt a Rom. Aztán nem mentem oda többet, nem volt kedvem jobban látni. Csak három év múlva sétáltunk ki megint, egy késő őszi délután S-val, egy német lánnyal, egy hamburgi ny-német lánnyal a sziget végében lévő kempingben. Már nem voltak nyaralók, a kemping mégis tele volt. Azokkal a németekkel, akik tudták már, elhatározták, hogy nem mennek vissza. Abba az országba, Kelet-Németországba. Ők egyébként Magyarországra utaztak nyugatra, kelet felé, és a k-német lányok mindig úgy bámultak, ahogy én biztos sose mertem volna, de ezek most nem bámultak.

Most nem az volt a program, hanem az, hogy a hűvösre fordult időben több száz német üldögélt hálózsákba csavarva a sátrak előtt egy magyarországi kempingben, a Dunakanyarban, mert nem akart hazamenni.

Ez a szovjetónió.

Aznap éjszaka engedték át őket az osztrák határon a magyarok. Kiengedték onnan. Innen. Vagy honnan is. Kert, német, szovjetó. Gát, határ, haza, halál, bámulás, saját film. Így ért véget, és "dicstelen vége most meglepő kontrasztot alkot zajos pályafutásával." Az egyik menekülőt, dulakodás közben, félreértésből, ijedtében, egy magyar határőr kiskatona fejbelőtte. Ha jól emlékszem a történetre, és nem én találtam ki ezt az egészet.

Kukorelly Endre

(1998. október 21.)

"Szerfölött sokan születnek: a fölöslegesek számára találták ki az államot. - Lám, hogyan csalogatja magához a fölöslegeseket. Hogyan nyeli, rágdossa őket és kérődzik rajtok!"
(Friedich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra. Wildner Ödön fordítása)

1978-ban egy hónapra kiutaztam "Nyugatra". Három évenként lehetett nyugatra utazni, ezt találták ki, a népmesei számok közül a hármas lett kiválasztva. Ha kaptál meghívólevelet, mehettél minden második évben. Én nem tudom, hogy egyáltalában miért maradtam otthon.

Nem tudom, miért mentem haza. Ehhez a nyelvhez vissza. A "Serényen folyt a munka tegnap a Dicsőség Sztálinnak nevű termelőszövetkezetben is"-ba. Meg a "Fúrógépgyár arról nevezetes, hogy nem csak a havi, a dekád-, hanem a napi terveket is pontosan teljesítik"-be. A "Szakácsiskola nyílt a 27 ezer holdas Bólyi Állami Gazdaságban, hogy ízletesebb legyen az üzemi koszt"-ba, és "A Csád Köztársaság fővárosában ünnepélyes külsőségek között megnyitották kedden a mesterséges holdak megfigyelésére létesült szovjet tudományos állomást"-ba. Egy kötelező és fiktív, erősen formalizált, néhány tucat szerkezet variációjára redukált mű-(azaz, irodalmi)-nyelvhez, melyből úgy állnak ki a részek, mint jól védett kertek kerítései tetején az odabetonozott üvegszilánkok. Abba a nyelvbe, "amelybe senkinek sincs joga belevinni a valóságot, és amely legyőzhetetlenül tör az egyeduralom felé." Abba, hogy "Vas megye túlteljesítette lakásépítési tervét, állapította meg a megyei népi ellenőrzési bizottság". Vagy volt itt valami más is? Lett volna más?

Amikor nyugatra indulsz, egyszeriben hihetetlenül magadra maradsz. Nincs pénzed, veszélyesen csúnyának bizonyul az útleveled színe, és nem érted, hogy ott miről beszélnek. Fogalmad sincs.

Ha van pénzed, akkor sincs. Ha értesz mégis valami, akkor sem értesz semmit.

A határon félreállítanak, nyilván a szín miatt. Tudod, milyen érzés, amikor a többinek intenek, hogy menjen, az mehet nyugodtan, egyedül téged hívnak oda. Már eleve a színed miatt. Sötétkék útlevél, de lehet, hogy csak te látod úgy, mert vörös és csöpög. Egy londoni Youth Hostelben körülveszik az ágyad, elismerően bámulnak rád, Sztalint emlegetik lelkesen, francia melósok janoskadaroznak, lapogatják a vállad szeretettel, mikor kiderült, honnan jöttél. Egyből kiderül. Miért derül ki egyből. Szerintük elvtársak vagytok, ezt nem érted, szeretnéd nem érteni, mert nem érted, hogy máshonnan ennyire más lehet minden. Párizs, szeptember közepe, a falakon mindenütt Mao Ce Tung arcképe. Meghalt, és ők gyászolják. Gyászolják a Maót. Párizsban.

Na most azt mégiscsak lehetett tudni, hogy Kínában a Mao elvtárs alatt tömegével végeztek ki embereket, vagy nem?

Az 1946-52-es "agrárreform" végett 5 millióan éhenhaltak, erről lehetett azért hallani valamit. Az 1959-62-es "Nagy Ugrás Előre" alatt éhenhalt emberek számát 20 és 43 millió "közé teszik".

Közé teszik. Mesei számok. Az 1966-76-os "Kultúrforradalom", Tibet kiéheztetése meg ilyesmi. "Mocsaras fertőink helyén rízsvetés van, jó egészség, / Megették az okos halak a szúnyogok nemzetségét." Koppenhágában a házfalak teliragasztva plakátokkal, ahol a Marx-Engels-Lenint sort a Sztalin-Mao balszárny folytatja, félig szépen kitakarva egymást, úgy, hogy a Mao-orr-rész lefödi a Sztalin-tarkót, a Sztalin meg a Lenint. Dán komcsik, ők így képzelik el az emberiség fejlődését, az ősembertől a munkásőrig. Vagy lehet, hogy Stockholmban volt, akkor meg ugyanaz svédbe'. "Millió és millió ember ismeri Kínában Li Fü Liant. A fekete, nevetőszemű, símán hátrafésült hajú kínai leány az elsők között kapta meg a Munka Hőse megtisztelő címet. A kínai textilipar élenjáró munkásnője így mondja el életét: Életemnek legnagyobb élménye: kétízben személyesen találkoztam Mao Ce Tung elvtárssal. Az első találkozás még abban a nyomdában történt, ahol a front katonái számára készítettük a könyveket, brosúrákat. Hevesen megdobbant a szívem, amikor Mao Ce Tung elvtárs odalépett hozzám és kezet nyújtott: Üdvözöllek, Li mondta mosolyogva sokat jelent számunkra az a segítség, amelyet nyújtasz nekünk. A második találkozás mostanában történt, amikor mint a nép választott képviselője Pekingbe utaztam tanácskozásra. Üdvözöllek, Li mondta Mao Ce Tung elvtárs nagy kedvesen sokat olvastam rólad az újságban."

Egy német kisfiú hazajön az iskolából, ahol, nem tudom miért, orosz gyerekekkel van együtt, nyilván orosz tannyelvű gimnázium, és azt meséli a mamájának, hogy az oroszok mind milyen buták, csak a Matrjoska, a pirog meg a Burattino érdekli őket. Ezt a történetet egy német hölgytől hallottam.

Akkor ő azt csinálta, hogy kiteregetett az asztalra egy világatlaszt, és megmutatta a fiának. Először Németországot, egy lila színű pöttyöt, aztán azt a sötétpiros, három tenyérnyi foltot, amely Oroszországot jelölte, és azt kérdezte a fiától, gondolod, hogy ekkora helyen csupa ostoba ember lakik?

Ez így elég pontos történet. Azonban mégsincs rendben. Vagy nem értettem jól, akkor viszont nem is akarom jól érteni.

Vidd el, szél, az üdvözletet
A jó barátnőknek.
Éljen minden jó munkásunk,
Akik egymást váltják.

Mert, igen, ott csupa nagyon buta ember élt. Ott nem éltek okos emberek, mert az okosok is ostobák voltak, a legokosabbak is. A butaság pedig rossz. Olyan rossz, mint egy meleg, de vészesen hűlő pirog az ulica Gorkaván, 1978. januárjában, csak még annál is sokkalta rosszabb. Rossz, csúnya, veszélyes. Ennyi buta együtt pokoli veszélyes, és ők nem lehet, hogy ne lettek volna buták, mert abban az országban éltek, ahol az volt a rend. A rend szerint a csúnya szép volt, a rossz jó, amit igaznak mondtak, nem volt igaz, halálosan nem, és így tovább, ilyen elég egyszerű. Rossz, rossz. Rossz és rossz.

Mondjuk száz meg száz él munkásnő kombinátban, így együtt, ez az egy azért nem lehetett rossz.

Kukorelly Endre

(1997. június 07.)

"Nem én vagyok a pártban, a párt van énbennem."
(Andrej Belij: Pétervár)

1981. május 30-án, Borisz Paszternak halála évfordulóján, néhány barátommal kimentem Peregyelkinoba. Ugyanis szokás Oroszországban, hogy nagy írók évfordulóin tömegek vonulnak a sírokhoz, virágot visznek, ácsorognak kicsikét, valaki mindig szaval is az író művéből, vagy a sajátjából, jellegzetesen deklamálós stílusban. Amitől némiképp bicska nyiladozik a zsebemben.

A többiek pedig hallgatják, vallásos áhítattal. "Szinte vallásos áhítattal hallgatják a színészt, aki Puskint, az Anyegin egy fejezetét szavalja." Bosszantóan szép. Egyforma szép.

A szovjetónió egyforma. "Mindenki hasonlít mindenkire" André Gide szerint. "Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák", ez nagyjából megy is, az egy forma, viszont abszolút boldogság nélkül. Hogy "mindenki vidám s vidámnak látszik", hát, már aki. Akibe valami miatt tényleg belekerült a párt, lehet, hogy vidámkodik.

"A szovjet állampolgár bámulatraméltóan keveset tud a külföldről. Sőt, meggyőzték arról, hogy külföldön minden tekintetben rosszabbul állnak a dolgok, mint a Szovjetunióban", így Gide. "Innét az a bizonyos fölény-komplexus". Fölény, ám megalázkodás is, mert ugyanakkor meg, ki tudja honnan, de pontosan tudja azt is, hogy külföldön minden tekintetben sokkalta jobban állnak a dolgok. Aztán pedig a helyzet az, hogy a "külföldi" is bámulatosan keveset tud arról, amit itt most szovjetóniónak nevezek. Ilyen épületes kérdések, mint hogy "mi történik, ha az átalakult szociális állam megfosztja a művészt a tiltakozás minden okától?", meg a kijelentés-sorozat, miszerint "mindenről csak egyetlen vélemény lehetséges", de, úgymond "a konformizmus nem esik nehezükre", mert "a Pravda megtanítja őket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell", és "annyira átformálták, hogy be sem várja a jelszavakat, s máris szerintük gondolkodik, tudatára sem ébred szolgaságának", ez is alázat és fölény tökéletes kevercse. "Ezt az eredményt csak akkor lehet elérni, ha gondosan megakadályozzák az embereket abban, hogy érintkezésbe jussanak a határon túli külvilággal." Pont így van, csakhogy oda-vissza.

"Az ízlés egyébként is csak akkor finomul ki, ha az embernek módja nyílik összehasonlításra. Itt azonban nem lehet válogatni." Írja Gide. Ha viszont fölültél 1976. május 18-án valamelyik metróvonalra, aztán átszálltál a megfelelő elektricskára, és kiutaztál Szuzdalba vagy Zvenyigorodba, láttad, hogy nyilván nem épp maga a nép, mégis széles néptömegek zötykölődnek ott, és közben Lev Tolsztojt olvasnak az istenadták.

Semmihez se hasonlítható látvány. Némiképp rázkódó olvasószoba.

Adva van nagyjából Tolsztoj, de csöppet sincs kiadva Bulgakov, nem hasonlítanak össze, az fix, viszont kifinomulnak. Iszonyú tájékozatlanok és lilák, mert a mozikban nem játszanak filmeket, könyvesboltokban nem lehet könyvekhez jutni, és nem lehet, mert akkora a sorbaállás, bejutni a múzeumokba, ebbe azonban nincs kedvük beleegyezni. Az, hogy "a művészet vagy legyen népszerű, vagy ne legyen", ahogy Gide jól látja, a párt/állam biznisze, ám ezzel a folytonos ne legyennel pontosan az ellenkezőjét érik el, irodalom, művészetek hallatlanul, mulatságosan, dühítően fontossá lesznek.

Amúgy Lev Tolsztojon meg a szuzdali kolostoron, zvenyigorodi templomokon kívül igazán minden ronda. Borzasztó színek és formák, hihetetlen sztalinbarokk épületek, "ugyanazok a csúf bútorok, Sztálinnak ugyanaz az arcképe, semmi egyéb", és nem lehetséges, hogy ez nem hat vissza. Hozzászokik a szem. A szovjetónióhoz. Ezt magamon vettem észre, hogy mert nem szép, ami körülvesz, ha mégis szépen rendben van bármi, az kicsit ünnep. Ritka az ünnep.

Legjobb már a látvány miatt is kikerülni innen. A dolgok formája miatt.

"A szocialista jövőnek, s egyáltalában az embernek, nem csupán hasznos lakásra van szüksége, de szépre is", bizony, így valahogy. "Megértették a szép és hasznos szembeállításának egész hazugságát, megértették, amit Eluard egyik versében oly szép szóval a szépség tiszta hasznának nevez. Mikor 1934-ben a kezdeti viták után a Szovjetunióban felismerték ezt, és békében elbocsátották a funkcionalizmus addig szabadon garázdálkodó nagymesterét, Le Corbusier-t, a burzsoá művészetnek a haladó táborban is meglévő hívei - mint azóta is nem egyszer - felhördültek, s a forradalmi művészet elejtéséről és hasonlókról kezdtek fecsegni. Ekkor írta J. R. Bloch azt a cikkét, amelynek a következő emlékezetes címet adta: A proletariátusnak is joga van az oszlopokhoz." Joga.

Én például egyszerűen csak fölöslegesnek tarok minden kirohanást a szerencsétlen M
M
M
M
M
Magnum jégkrém ellen pusztán azért, mert állítólag egy faszhoz hasonlít. A hiba nem biztos, hogy a formájában van.

Kukorelly Endre

(1997. március 21.)

"az égen pedig örökké lángolna a nap, mint valami látható közigazgatási központ"
(Andrej Platonov: Gradov városa. Fordította Gellért György)

Minden ünnep változtat azon, aki elfogadja. Legalább egy-két napját biztos átalakítja valamelyest, kicseréli benne a levegőt, fényt és zajokat, állagot vált, alaposan levesz a feszültségből, kisepri, feldíszíti, kiélesíti. Engem biztos megváltoztat, azért fogadom el.

Az ünnepeket egyesek kitalálják, kijelölik, és ezt aztán, mert nem is tehetnek mást, a többiek elismerik, de tényleg a leghülyébb kiagyalásokat is. Nem tudod kikerülni, tehát tudomásul veszed. Mondjuk április negyedike, vegyük ezt, merő fikció, annyira fikció, hogy nagyon, semmi a világon nincs mögötte, tradíció és vágyakozás, sem lél ek, sem anyag, egy durva uralomváltás jelképe, olyan uralomé, amelyet sokan felszabadulásnak, mások csupán kegyetlen elnyomás kezdetének tartanak, és ez az április negyedike, ettől függetlenül, mindentől valamiként függetlenül, ünnep.

Ünnepély, ünnepi, ünnepélyes. Az idióta tankfelvonulásával meg diszörseég 'gyásszaival. Begördül egy tíz méter hosszú, Csajka nevű szovjet Chevrolettel egy Czinege nevű magyar ember a Dózsa György útra, adja élesben a televízió, közvetítik, szpíker lehalkítja a hangját, megáll a díszegységek előtt ez a Czinege a Csajkájával, és belekiabálja a mikrofonba, hogy jaónapot, elvtársak, a díszegység pedig visszakiabál, erős, egészséges vezérezredes elvtárs . Így zengedeznek, tényleg zeng a város, van huzata az ügymenetnek, remegnek az ablakok, és mindenki bámulja, mert vagy odamegy és ott tülekszik, vagy benyomja a tévéjét, ez a műsor, más műsor nincsen. Május elsején meg, a munkásosztály nemzetközi, marhára nagy ünnepén mennek tömegesen felvonulni.

De igazán a tömegek, és java részük eleve félig-meddig biztos muszájból, viszont boldogan, mert inkább mégiscsak az a felállás, hogy némileg cinikus kommentárokkal szemérmesen leplezik, amit élvezettel elfogadnak. Elfogadják és megváltoznak. Az biztos, hogy a munkásosztály ünnepe, akkor pedig szép lehet ott, szép lehetett oda tartozni, a dekorációhoz illeszkedni, megváltódni valahogy, vidámság, tavaszillat, sör virslivel, jelmondatok és színes luftballonok közt, más emberek, a többi ember között.

Mi nem mentünk felvonulni.

Mondjuk ez föl se merült, hanem, ha sütött a nap, reggel kihévezett a család a telekre. Mivelhogy nem tartoztunk oda. Abba az osztályba.

Azok a megemelt hangon zengő patetikus jelszavak, hogy dolgozó nép meg satöbbi, vele szövetséges, ránk, tudomásul kellett venni, nem vonatkoztak. Ilyen egyszerű, nem voltunk szövetségesek vele. Lelkes arcok és integető tribün, ők ünnepelnek, és te nem. Irigyled őket, mert kihagynak belőle, azt hiszed, hogy kimaradsz, és tényleg úgy is van, mert úgy találod. Hát akkor te nem vagy dolgozók?

Se nép?

Szerinted ne éljen május elseje? Énekszó és tánc köszöntse? Ez nem volt olyan jó érzés, hanem, azért csak picit, de rossz volt. Osztályidegen. Mert más meg igen, rá vonatkozik, és ő örül is, és tudja, hogy minek, oda tartozik ahhoz a micsodához, virsli is van mustárral, integet a Központi Bizottság, szép színes és zajos, felvonulók kérték, ez igazi, vagy nem?

Dehogynem.

Egy az utunk, de csak neki egy. A Párttal, a Néppel, mi viszont kizötyögtünk hévvel Szentistvántelepre, a telkünkre, és az is nagyon remek volt, május elsején mindig, tényleg "mindig" sütött a nap, röpdöstek a cserebogarak, cseresznyevirágzás, lehetett fölásni az eprest, olvastam a nyugszékben az Ivanhoe-t, és délután kibicikliztem a pályára focizni. Frankó, csak épp nem ünnep.

Hanem mások ünnepe. És még azonkívül mi minden. Azon kívül ruhagyár. Mert május elsejéről a komcsik, ezt ma már, egészen más típusú hülyeségek között élve, elég nehéz elképzelni, ruhagyárat neveznek el.

Vagy cipőgyár volt, és a ruhagyárat októberről nevezték Vörös Októbernek? A Hermina utat is elnevezték, téeszcséket, mozikat, tulajdonképpen bármit, és ezt is úgy saját maguknak, nélkülünk, mert az anyám továbbra is Átrium mozit mondott, és a Május Egy utat Hermina útnak hívta. Jobban mondva nem elnevezik, mert nem teremtik meg, ők semmit nem teremtenek, hanem 1szerűen megváltoztatják a nev ét, hogy így szerezzék meg. Május 1. Filmszínház, ez egy ünnepélyes baromság, olyan, hogy nem tudod eldönteni, sírjál inkább vagy nevessél, na igen, de mégis nyugodtan beülsz, vagy izgatottan, de beülsz egy lánnyal a Május egybe, és megnézed az Eper és vér című filmet. Tehát hogy emberek egy szép napon, munkából és hivatástudatból, fizetésért azt találták ki, hogy mostantól nevezzük át az Oktogont November Hetedike térnek, és úgy is történik, ez hihetetlen idétlenség, de aztán azon te nem baszod fel folyton magadat, lehet, hogy egyáltalán nem is baszod fel magad rajta, hanem szépen megy minden tovább, és ez lenne a komonizmus, ez a minden megy tovább.

Pont ez a mindennapi, ünnepélyes ízléstelenség a szovjetónió.

Hogy akármit beadnak neked, mert megünnepeltetik veled, és te beveszed, legalábbis elfogadod, mert nem tudsz az ünnep elől kitérni, és ez a szovjetónió. Legapróbb hülyeségeket és legnagyobb gaztetteket, ugyanaz a lánc. Ne hidd, hogy nem. Ne hidd el.

Kukorelly Endre

"Dőlnek a szobrok babám, odafent / Vége a mesének itt Keleten..." - énekelte a rendszerváltás eufóriájában Hobó. Akkor 1989 táján úgy tűnt, "Európa lifthofjában" valódi csoda történt: a parttalan, ám korántsem pártatlan ideológiai szószban szörcsögő szellemtelen szónoklatok helyett végre egy nagy közös cél érdekében összefog a nemcsak nevében élő nemzet. Az illúziók az emlékezetes taxisblokádig éltek. Ez idő tájt még szabad volt a madár, nyiladozott a tulipán, ért a narancs, sőt, a prágai bikaborjak - Nagy Ferót idézve - spontán vastapsot érdemeltek ki, s közben az ortodoxok vehették a kalapjukat.

A vörös proletárok gúny tárgyává váltak. De kicsivel később már sejteni lehetett: hat párt ha kell, kitesz egyet. Megindult a sárdobálás, egymás lejáratása, és az új, formálódó elit zálogházakat, bányákat, alapítványokat, bankokat "robbantott". A nép (ejtsd: NÉP) pedig elégedetlenkedve-beletörődve-felháborodva-tiltakozva-tüntetve-kárhoztatva, négy évente "ha ló nincs, a szamár is jó alapon" demokratikus keretek között ítélkezett. Ma már ugye az sem biztos, hogy '89-re esett '89, hogy voltak - átmeneti - idők, amikor lényegtelen volt, ki hol született, milyen nemhez, fajhoz, valláshoz tartozik, mi több, immár azt is cáfolják "nagyjaink", hogy (fele)barátok közt született az EKA...

Szerencsénkre azonban léteznek fotók, emlékképek a múltból. Olyan, fontos pillanatokat megörökítő nem retusált, nem meghamisított kordoksik, amelyek szembesítenek a valósággal. Nem véletlen tehát, hogy immár a történettudomány számára is értékesek ezek az egykorvolt lapillusztrációk. És jóllehet ahogy Göncz Árpád fogalmazott: "az objektív szükségképpen szubjektív", mégis e fényképek segítségével végre mint egy hatalmas kirakójáték kockáiból kirakható (kiteríthető?) a (közel)múlt. Mára a vizualitás térhódításának köszönhetően világossá vált, hogy a történetírás hagyományos forrásai mellett lényeges szerepet tölthet be a fotográfia is. Nyílván e felismerés ösztönözte a Magyar Fotóriporterek Társaságát, a Magyar Fotográfusok Háza alkotóit, a Múltunk Alapítvány kurátorait és a Politikatörténeti Intézet szakmai grémiumát arra, hogy hiánypótló módon közös pályázatot írjanak ki a hazai hivatásos és amatőr fotográfusok számára a rendszerváltás társadalmának - a kilencvenes évek Magyarországának - fényképi dokumentálására, bemutatására. Mint arról Katona Márta, a Politikatörténeti Intézet titkára tájékoztatta a Merlinert, a szervezők fő célja az volt, hogy az elmúlt tíz év társadalmi változásairól hű képet adjanak. 52 pályázó több mint 700 képet küldött be. Az intézetben ez idő tájt látható kiállítás egyedi gyűjteménye azonban a tervek szerint a későbbiekben is egyben marad, hiszen a Magyar Fotográfiai Múzeum a tárlat befejeződése után a képeket mint fontos kordokumentumokat kívánja elhelyezni gyűjteményében.

Szabó Zoltán Attila

Néhány évvel ezelőtt döbbentem hallgattam és néztem egy televíziós interjút, amikor a festőművész - azt hiszem, főiskolai tanár is volt már - arra a kérdésre, hogy az utóbbi években, miért csak fekete-fehér (absztrakt) képeket fest, azt felelte: "Mert a színek szennyezik a környezetet." Hasonlóan eredeti művészi megnyilatkozással találkoztam nemrég a Népszabadság hasábjain. Egy körinterjú keretében megszólaltatták Zsótér Sándort, aki egyebek között úgy nyilatkozott, hogy "valójában most is bármit megengedhetek magamnak, csak én nem merem. Nem tudom kiirtani a fejemből, mit szólnak, ha rájönnek, nézik az előadást". A "most már nem merem" arra vonatkozott, hogy korábban, vidéken még mindent mert.
Tanúsíthatom, hogy igazat beszél. Láttam Miskolcon egy Woyzeck-rendezését, ahol a megemelt színpad hátrafelé még jó meredeken, 35 vagy 40 fokos szögben emelkedett, ráadásul nagyobb rések külön-külön három részre darabolták ezt az építményt, amit a színészek csak átugrálva és úgy tudtak használni, hogy lécek voltak a rézsűn, mint a tyúklétrákon. Isten csodája volt, hogy senki nem törte ki ott a lábát, vagy éppen a nyakát. Játszottak persze a megemelt színpad alatti térben is, de hogy a játszó személyek közül ki is volt igazán a jámbor katonaborbélyból gyilkossá robbanó Woyzeck, az csak nagyjából derült ki a számomra. Büchner szövegét persze lehet csűrni-csavarni, meghúzni, valamennyit még bele is írni, nemcsak lehet, hanem a rendező kötelessége is, hogy ezt a szöveget értelmezze. Ám, hogy ne arról szóljon, amiért ez a darab íródott - hasonlóan a mi Édes Annánkhoz -, hogy van egy határ, ameddig a legostobább ember is hagyja, hogy fát vágjanak a hátán az okosok, a feljebbvalók, de a határ után kiszámíthatatlan tettek következnek, ezt nem lehet átértelmezni. Ha másról akar szólni a rendező, ahhoz másik szöveg kell.

Szívesen meghívtam volna Zsótért egy kávéra és egy konyakra, hogy egy presszóban mondja már el, mit gondolt erről az egész Büchnerről, erre lett volna legalább egy negyed órám, de nekem, nekünk mintegy két órát kellett fegyelmezetten ülnünk a nézőtéren, és megpróbálni értelmezni az értelmezhetetlen vagy jelentéktelen "üzenetet". (Jóindulatúan gyanítom, hogy az utóbbi eset forgott fenn.)
Ezek után őszintén szólva szívből örülök, hogy Zsótér Sándor már nem tudja kiirtani a fejéből azt a szörnyű körülményt, hogy majd jövünk mi, a közönség, és valami félelmetes módon nézzük is az előadást. Mert amúgy a néző nélküli színház a gyerekszobák magányos játszadozásainak lehet a helyszíne. Mint a színek nélküli festészet is.

A legnehezebb az, hogy úgy kell írni, mintha lehetne felelőtlenül fogalmazni, mintha csak egy színházi klubban lennék, mintha kollégáimnak magyaráznám: szerintem mi és egyáltalán hogyan van ma, és hogyan kellene lennie a jövőben.

A helyzet:
Van büszke Gödör, Nemzeti Színház helyett, persze van Nemzeti, csak az a bizonyos új nincsen, az épület, meg benne minden máshogyan. (Mondják, lesz majd: a profi labdarúgók elnöke építi, hasonlóan gyorsan és irigylésre méltóan olcsón, mint a Westendet, reméljük, ezúttal a kanadai nép ajándéka, a Niagara-vízesés otthon marad, és nem a teátrum előcsarnokába kerül.) Ezen kívül van rémület: 2001-es struktúra-, de legalábbis igazgatóváltás. Rettegő alkalmas és rettegő alkalmatlan igazgatókkal, akik a döntéstől félnek, nem az utánuk következőktől. Az utánuk következőket ismerik mindenütt, ők azok, akik eddig is pályáztak mindenre, és eddig sem nyertek sehol sem pályázatot. Alkalmatlanságukat a benyújtott pályázatokon kívül szakmai ismertségük is garantálta.
Vannak reklámban dolgozó színészek, színházi munkáikat sutba dobó műsorvezetők. Magukat lefényképeztetők, aztán pereskedők, és jogi kudarc miatt előadást elhagyóról is beszámolhattak rácuppanó kereskedelmi televíziók. Jegyüket emiatt visszaváltó haragosok és szolidaritó harcos néződemokraták. Nincsen: biztos érték. Értékhez igazodás. Olyan színházunk van (vannak), ahol művészinek nevezhető munka folyik. Délelőtt tíztől délután kettőig, és ha minden jól megy, este is az előadáson. Előtte és utána csak rohanás: elérhető, alig szégyellni való munkák után, amik a fizetést akkorára emelik, hogy a számlákon kívül ebédre is jusson. Általánosan nincs egy erős kép, amihez igazodni lehetne. Létezik Színész Kamara, de csak elnevezésében – jogi státusa nincsen, a szervezet nem rendelkezik jogosítvánnyal és nem rendelkezik rendes tagsággal sem. Tagjai és aktivistái vannak, de olyanok, akik jelenlétükkel emelhetnék a társulás rangját, nincsenek. Távollétükkel tüntetnek, sokan nem is tudnak róla, hogy van kamara, ahol jelen kellene lenniük.
A szakma mára semmiféle egységet nem mutat. Az a szakma, amelyik a rendszerváltozáskor egységet volt képes mutatni, mára legalább kétfelé (ha nem többfelé) osztódott. A közös akaratra akkor azért volt szükség, mert mindenkinek meggyőződése volt, hogy a színháziaknak nem szabad szétzuhanni, mint a környező, ún. volt szocialista államokban. Akár a román, akár a lengyel, akár a cseh példát is vehetnénk. És úgy sem maradhatott közömbös, mint a későn egységet mutatni akaró, de felmutatni mégis képtelen filmesek.
A szakmai pénzek többnyire előszobázgatásokon osztódnak el, vacsorázni lehet politikusokkal, akik vagy megígérnek valamit, vagy nem, inkább nem. Felelőtlenül kevesen ígérnek. Kevesen keveset. S azt a keveset meg is tartják. A színházaknak nincs pénzük. Azt a kevés pénzt, amit elkölthetnek, sokszor kénytelenek díszletre költeni. Az állam nem fedezi az amortizációt, a lakbért, villany- és gázszámlát, a dolgozók munkabérét egyenes arányban az inflációval. A vezető színészek mai fizetése kevesebb, mint egy közepes vállalkozás titkárnőjének havi keresménye. A kulturális tárca kormányzati és önkormányzati részről is úgy tesz, mintha szívességet tenne azzal, hogy a kultúrára pénzt áldoz. A nagy "húzd meg, ereszd meg”-ben egységet alkotnak. Ilyenkor fontos, hogy az igazgatók kimutatásokat végezzenek, melyik nap hány néző látogatott a színházakba. A nézőszám nem csökkent. Vagy alig, vagy alig kimutathatóan. Ez az, amit a színházművészet valóban fel tud mutatni. Felmutatja a kimutatást. Arról, hogy telt vagy majdnem telt házakkal játszanak. A jövőről pedig annyit, hogy a kulturális miniszter az ÉS-ben kijelentette, hogy "demokráciában minden miniszter pártkatona a maga módján".
Az önkormányzatiak pedig várva, hogy a színházi szakma javaslatot tesz arra, hogy maguk közül melyik színházat ítéljék bezárásra, ebben az évben mintegy jövőre buzdító üzenetként 3 százalékos bérfejlesztést tett lehetővé a fővárosi színházak számára.

Mostanában kevés a tavasz, rögtön nyár van és ezek a nyarak teljesen kiszámíthatatlanok, mondta a Delelő vendéglőben Pó Árpád, aki törzsvendégnek tekinthető mióta nyolcvankilencben a felesége meghalt.
Az asztaltársak azt mondják, fröccsben utazik és morfondírozós.
Ez azt jelenti, hogy amikor iszik mindjárt keresi a dolgok fonákját.
Ő mondta: "hogy lehetett így is, vagy másképp".
Ezerkilencszáz június havát írták, az akkori Akácfa utca egyik kilógó bérházában, mely még ma is áll, élt ott egy biztosítási ügynök, bizonyos Blau Jónás, fiatal volt és mindenki a környezetében nagyon kedvelte, mégis a családjával elég nagy szegénységben éltek.
Volt ennek a Blau Jónásnak egy csöndes, de szeretetre méltó felesége és mindösszesen hat gyermekük, a gyerekek még fiatalok voltak. 1900. Június 1-én, ezen a hajnalon... öt óra körül Blau Jónás a szalmazsákos ágy szélére ült és elkezdte a gatyájára lassan és csendesen a posztónadrágját felhúzni, közben érezte, hogy nemcsak a nadrág, hanem a szoba földes padlója is hideg, nyirkos, megpróbálta a posztópapucsba bedugni a lábát, mögötte a pokróc még mindig árasztotta magából a meleget jótékonyan körbeölelve a derekát.
Azon a korai reggelen mellette feküdt felesége, testén az éjszakai forgolódástól meggyűrődve, csavarodva felcsúszott pendellyel.
Bár sok-sok nélkülözésen túl voltak, felesége arcán nem látszott az idő, szép és nyugodt volt. Blau Jónás gyermeki csodálkozással nézte, milyen fehér, sima és fiatalos feleségének a háta.
Már a papucsába dugott lábbal visszafordult, és nézte az asszony derekát és eszébe jutott sok-sok előző reggel és döntött.
Először a tervek titokban a biztosítási papírok hátuljára kerültek fel, egyre jobban tökéletesedve.
Aztán gondolva a gyerekekre, mert felesége mosott, elkészült az első ajándék: a ruhaszárító, mely még nem úgy nézett ki, mint az általunk megszokottak.
1900 június 12-én aztán Blau Jónásné nevén be is jegyezték Vág-Sellyén.
Hajnal volt még és Blau Jónás nem gondolt arra, hogy majd később kimennek a Városligetbe, és ott egy átváltozó művész, bizonyos Marcello Fregoli megtetszik majd a kisfiának és így lesz a szerkezet neve: Fregoli.
Nem gondolt arra, hogy bár fantasztikus a szabadalom, és egész Pest később ezen fogja szárítani a gatyákat és a gyártási jogot el kell majd adni az asztalosnak, aki milliomos lesz belőle.
Nem gondolt arra, hogy nemcsak 17 év múlva lesz ugyanilyenkor nagy meleg, hanem 44 év múlva is, amikor a család szempontjából a fregoli már lényegtelenné válik és csak egy ember, a fia fog emlékezni rá. Nem gondolt arra, ahol az Akátcfa utcában a ház áll, lesz majd 100 év múlva egy óriás plakát, amely eltakarja szobája ablakát és egy új mosó-szárító gépet hirdet.
Mindezekre nem gondolt, csak ült és nézte felesége hátát és boldog volt.
Lehetetett így és lehetett másként, mondta Pó Árpád és ő is boldog volt, mert ebben a nagy melegben megérkezett a következő nagyfröccs a Delelő vendéglő teraszán, ott a gesztenyefa alatt.

Szubjektív látlelet 1999.

Az idiotizmus időszakát éljük. Somásan szólva: a szulákandizmus, a rónapicizmus, a műanyag exhibicionizmus hódít körös-körül. Tarolnak a szürke eminenciások, az operencián (tengeren?) túli marketing szempontokra hivatkozó hivalkodóan botor álszakértők, az alacsony átlagot is alulmúlni képes médiamamelukok. Divatja van a koóstolóknak, a dáridóknak, az agyromboló minimalizmusnak.

Szinte hallom, ahogy suttogják a megbocsátást hírdető finom lelkek: ez csak egy átmeneti korszak, így nem szabad messzemenő következtetéseket levonni belőle. Mégsem hiszem, hogy a hittel telített humbugok, az oda se neki - jellegű (le)nyugtató szócirádák bizakodásra adhatnának okot. Sajnos, napjainkban alkotni, eredetinek lenni, új ötletekkel előállva a jövendő felé nyitni, nem kifizetődő dolog.

A középszert is alulmúló, a világot békasegg-perspektívából szemlélő dilletánsok száma egyre szaporodik. Fura alakok állják körül az ünnepi party-asztalokat, orrukat túrva, nem sejtve, mi fán terem a kultúra, mire való a kés és a villa. Tudom, tudom, most megbuktam, mint firkász, hiszen nem tűnők sem objektívnak, sem megértőnek; mi több, joggal ér a vád: az elit mezébe bújva teregetem az ezredvégi szennyest. A szennyest, amely persze lehetne sokkalta büdösebb is.

Ahol a félszemű a király...

Én mégis úgy vélem, ideje lenne magasabbra tenni a mércét. Jelenleg ugyanis a honi kulturális köz(tes)élet engem a Monthy Python társulat egykori legendás jelenetére, az idióták versenyére emlékeztet. A mai "magasugrók" rendre olyan rudat próbálnak meg átugrani, amelyik fel sincs függesztve, csupán snasszul a földre hajították. Úgyhogy az, aki csak átlép rajta, máris nyertesnek, vagy legalább helyezettnek érezheti magát az idióták olimpiáján. Ahol ugye, a vakok közt a félszemű a király. (Esetleg a Zámbó Jimmy...)

Nincsenek tétek, nem ismeretes a kötelező minimum fogalma. A marginális törekvések, a szubkulturák a legritkább esetekben kapnak visszhangot, publicitást. Kísérletezni, a megszokott ösvények helyett újakat kitaposni szinte fölösleges. Vannak persze, akik megpróbálják csakazértis-alapon, de a jelenkori viszonyokat ismerve rendre nagyot buknak. Sőt, nem ritkán ők tűnnek idiótáknak, vagy jobb esetben: naív álom/illúzióhajhászoknak. Ma már ott tartunk, hogy a korszellem alapján mind többen, mind nyíltabban teszik fel büszkén, netán pöffeszkedve a kérdést: szükség van-e egyáltalán kultúrára? Avagy: szükség van-e olyan kulturális kezdeményezésekre, amelyek önmagukra hagyatva képtelenek létezni/túlélni. Lám, a milliárdot nyerő vagy csak azt elhitetni igyekvő lottónyertes is azt üzente a világhálón, hogy néhány szerencsétlenen szívesen segít, ad pénzt kenyérre, tejre, útra, vajra (félreértés ne essék: elismerem, hogy ezek csakugyan no. 1 - pozicióba sorolandó dolgok!), ám a kulturáért koldulók kerüljék el őt jó messzire...

Napjainkban, amikor "a képernyőt betöltő szeméremajkaknak", a színpompás magazinokba préselt álhíreknek, az öncélú üzengetéseknek, a felszínes kinyilatkoztatásoknak, a szaftos szodómiának, a naturalizmusba csomagolt ízléstelenségeknek, a potyalesésnek és a jóképvágásnak jött el az ideje, bizony nehéz helyzetbe kerülni tiszta, őszinte szóval, magyar, de nem magyarkodó, kulturált, de nem hivalkodóan elitista hozzállással.

Napjainkban a marginális törekvéseket, a szubkulturális ténykedéseket, az újat alkotni/szülni vágyó szellemi szabadjátékot a hülyék, az élhetetlenek játékaként szokták definiálni. Legalábbis rendre így tesznek az odafent trónolók. Már ha elfogadjuk, hogy van még fenn és lenn. Szellemi értelemben aligha. Pénzügyi szempontból alighanem. A "lé" bizony meghatározza/megtépázza a tudatot. Lapátra kerül a szépet, a jót és az igazat csokorba fogó, valahavolt naív képzelgés, uram bocsá' alapelv. Mellesleg mindenkit megnyugtathatok, hiszem a jobb-bal, bal-jobb összevetés változatlanul megállja a helyét...)

Kultúra nélküli kor

Egyet kell értsek Szigethy Andrással, aki anno a Merliner hasábjain így fogalmazott: "Az új világ kereteit gyakran változó törvények - lásd például adó -, a jogállamiságba vetett billegő hit és az integráló erkölcsi struktúra mindenhol fel-felfeslő szövete adják. A kultúra nélküliség korát éljük...Mennyivel könnyebb volt válaszokban és viszontválaszokban vitatkozni a kultúráról, mint megélni és megérteni, hogy valójában szörnyű, kaotikus és lehangoló egy olyan korszakban létezni, ahol már és még nincs meg az a burok, amely integrálja a magatartás- és viselkedési formákat, identitástudattal ruház fel bennünket, egyáltalán lehetővé teszi számunkra a biológiai levésen túl az életet."

Miközben a civil szerveződések fontosságát hírdető szózatok, a fiatalok kezdeményezéseit segíteni igyekvő vállveregetések, a baráti puszik és gratulációk, a pusztába kiáltott elismerő szóvirágok száma egyre csak gyarapodik, a szar megtölti a (Kárpát-)medencét. Ha nem is lassan, ám annál biztosabban. "Rémületes álom, élő horror, ahogy eláraszt itt mindent a szellemi nyomor..."- énekli egy hazai punkbanda. Ebből azonban aligha lehet össznépi sláger, hiszen egy magára valamit is adó, az összhangzattanért felelős kultúr(h)aközvetitő marketing-stáb többnyire inkább az ilyasmire vevő: "...mozdulj rá, rázd a tested, a fiúk, a lányok egymásnak esnek / Mindegy hogyan és kivel, itt mindent csinálhatsz bárkivel / Még jöhet árvíz, járvány, tifusz / Mindegy mi jön, elbújni nem tudsz / ...Megjósolta Nostradamus." No comment.

2000 küszöbén

Sajnos, az iparosok számára az iparművészet csak úri huncutság. A közöny kifizetődőbb. Egyre megy, hogy a mezei tollforgató, a hittel teli gyakornok, a humanista ötlethajhász, a bizakodó filosz mire gondol, mit cselekedne. Arra sincs módjuk, hogy huzamosabb ideig hallassák szavukat. Gyakorta a különböző kuratóriumok tisztségviselői mondják ki az áment, s nem a valóságos hittéritők. A kultúra ma olyan áru, amivel jobbára azok sáfárkodnak, akik még bele sem szagoltak. Nálunk a nagy szavak változatlanul és egyre inkább kis tetteket takarnak. A színes papírba burkolt gagyi viszont tuti befutó.

Ellentétben a pártpropagandával, a kormányzati szószba tunkolt külpol.-dumákkal, a hiedelmekkel és a laikus nézetekkel, így 2000 küszöbén ebben a piciny, jobb sorsra érdemes országban (jogállamban?) meglehetősen kicsi a mozgástér. Látszólag és persze orálisan ugyan megszűntek a -tól ... -ig határok, a valóságban azonban újabb, bankókból, korrupcióból épült akadályok sorakoznak. A kultpolitika ma is fogást keres az alkotókon, diktálni kíván, igaz, a díszletek egyelőre láthatatlanok. A 3T helyett ma a 4P-re, a divatos píár/marketinges szlogenre hivatkozik boldog-boldogtalan. Nesze nekünk Amerika.

Nem titkolom, aggódva "kattintok" az új évezred ablakára. Látva, hallva, megtapasztalva a szellemi nihilt, a közönyt, mely az egyetemes kultúrával és a jelen újító szellemű vadhajtásaival szemben egyaránt érzékelhető, József Attila egy sokszor dölyfösen elutasított, már-már idejétmúltnak hitt strófája ugrik be: "Magyarország, duhaj legények falva, / Ó, itt nem is vár senki levelet, / Nem tud olvasni senki itt igét, / Csak néhány ember nem írástudatlan..."

Szabó Zoltán Attila

A 2000. január elsejéig integrálódó egyetemeknek, főiskoláknak összesen 120 millió forintos támogatást ad az Oktatási Minisztérium. Ebbol 70 milliót a vagyonmegosztási és vagyonátvevő jelentések, illetve az intézményi szabályzatok elkészítésére, 50 milliót pedig az ún. adminisztrációs és információs rendszer folyamatos működtetésére fordíthatnak. A minisztérium a legnagyobb összeget - közel 7,5 milliót - a gödöllői székhelyű leendő Szent István Egyetemnek ítélte oda.

Tanévnyitó

Agárdi Péter megállapítása szerint "a kultúra jövőjét és a jövő kultúráját nemzeti, illetve magyarországi dimenzióban is objektív világgazdasági, világpolitikai és makrotársadalmi tendenciák, valamint az ezek határolta övezeten belüli alternatív döntésekben testet öltő politikai szubjektivitás determinálják." Nem kétséges tehát, hogy gyorsan változó világunkban a tanulás szerepe felértékelődik. Jóllehet a bonyolult, napról napra (át)alakuló társadalmi- és kulturális folyamatokat átlátni képes, a kihívásokra érzékenyen reagáló kiművelt emberfők száma érezhetően megcsappant. A hazai oktatásügy - sem szervezettségét, sem minőségét illetően - nincs irigylésre méltó helyzetben mostanság. Sió Lászlót, az oktatási minisztérium kabinetfőnökét márcsak ezért sem a szeptemberi tanévkezdés apropójából megejtett protokollinterjúra invitáltam, sokkal inkább az aktuális kérdések megválaszolására, illetve a jelenlegi legégetőbb problémák közös áttekintésére kértem fel.

- Az Ön főnöke, Pokorni Zoltán oktatási miniszter nemrégiben, a Kaposvárott megtartott évnyítón kijelentette: "az oktatásírányítás letette a voksát a hagyományos iskolaszerkezet megszilárdítása mellett." Mindez értelmezhető úgy, hogy az 1999/2000-es tanévvel egy látszólag új, ám valójában a régi modellt követő, tekintélytiszteleten alapuló struktúra kapott megerősítést?

- A felvetés pontatlan - értékel a kabinetfőnök. A 8+4-es iskolaszerkezet, mint domináns struktúra sohasem szűnt meg létezni. Inkább arról volt szó, hogy bizonyos társadalmi csoportok elvárásai - egyébként helyesen - megjelenhettek, és ezekre iskolák szerveződhettek. Ennek eredményeként azután a kilencvenes éveket egy igen sokszínű iskolaszerkezet jellemezte, amely azonban nem szervezett átalakulás eredményeként alakult, hanem spontán módon, rögtönzésektől sem mentesen. Az átalakulás indoka sem volt a legtöbb esetben szakmai, azt sokkal inkább a gyereklétszám csökkenése motíválta. Ebből következően először a gyengébb középiskolák "menekültek" nagy számban lefelé, s váltak 6 illetve nyolcosztályossá, később - hogy szakmai színvonalukat tartani tudják, s ne egy már megszűrt tanulócsoportból kényszerüljenek válogatni - erre kényszerültek a hagyományosan nagy tekintélynek örvendő tanodák is. Ez utóbbi momentum egyúttal azt is jelentette, hogy jelentősen szűkült a minőségi képzéshez való hozzáférés esélye. Könnyű belátni, hogy egy négyosztályos gimnázium hatosztályossá alakulása egyharmaddal csökkenti azon tanulók számát, akik egy-egy évben felvételt nyerhetnek oda. Mindez egyértelműen egy korai, 12 éves korban történő szelekcióra kényszerítette a tanulókat, s jelentősen növelte terhelésüket is. Mi úgy gondoljuk, hogy vannak kérdések az oktatásban, amelyben megegyezésre kell törekedni, hiszen ez egy nagy rendszer, amely sokakat érint. Vannak azonban olyan kérdések is, ahol dönteni kell, mert annak elmulasztása beláthatatlan károkat okoz. Az iskolaszerkezet kérdése ez utóbbiak közé tartozik. A törvénymódosítás azonban nem kívánja megszüntetni a hat és nyolcosztályos gimnáziumokat, de értelmes keretek közé kívánja terelni működésüket. Nem kívánjuk gúzsba kötni a középiskolákat fenntartó önkormányzatokat sem, de elvárjuk tőlük, hogy az esélyegyenlőség érdekében biztosítsák intézményeikben a négyosztályos képzést is.

- Az Önök álláspontja szerint a Nemzeti Alaptanterv (NAT) erős korrekcióra szorul. Mire terjednek ki ezek a változások?

- Mindenekelőtt a korai szelekció ellen szeretnénk fellépni. Megítélésünk szerint ugyanis sok mindenben lehet kompromisszumot kötni az oktatás területén, ám maga az iskolaszerkezet nem lehet további vita tárgya. Az elmúlt tíz év bebizonyította: ha az iskolaszerkezet nem szakmai elveken, nem jogi szabályozás mentén alapul, akkor előbb-utóbb ez megbosszulja magát, mi több, éppen a gyermekek érdekeit sérti. A módosított NAT legfőbb eleme a minőségfejlesztés felé való elmozdulás elősegítése. Arra törekszünk, hogy végre a tartalmi szabályozás kerettantervekkel való kiegészítése mellett ne csak mérjük, értékeljük is az iskolákban zajló folyamatokat. De a megfelelő források előteremtése szintén kiemelt cél. Az állami szerepvállallás mértéke ezért is növekszik számottevően, a jelenlegi 62 százalékról 80 százalék körüli értékre "ugrik". Ez az esélyegyenlőség megteremtése szempontjából döntő lehet. Röviden úgy foglalnám össze törekvéseinket, hogy nem halat szeretnénk adni az iskoláknak, hanem be szeretnénk őket avatni a halászat rejtelmeibe.

- 2001 szeptemberétől kötelező a régi-új szabályzó, a kerettanterv elkészítése. Milyen kedvező fordulatot remélnek ettől?

- A kerettanterv, a NAT és a helyi tantervek között megjelenő új szabályozási szint. Szerepe, hogy kijelölje a NAT azon elemeit, amelyeket az egyes életkori szakaszokban, az egyes iskolatípusokban feltétlenül oktatni kell. A korábbi szabályozás teljes egészében az iskolákra bízta a tanterv összeállítását, mi ezzel szemben úgy gondoljuk - s ezen véleményünkben a pedagógusok 80 százaléka is osztozik -, hogy szükség van egy "közös nevezőre". A kerettantervet tehát olyan rácsként kell elképzelni, amely kihasít egy ismerethalmazt a NAT-ból, s ehhez kötelező követelményeket és időkereteket határoz meg. A kerettanterveknek ez az első szintje. A kerettanterv második szintjén azok az ismeretek jelennek meg, amelyek kis óraszámot igényelnek és/vagy nem szervezhetők önálló tantárgyakká. Ezek közé tartoznak azok az ismeretek - például az állampolgári ismeretek, a szexuális nevelés vagy a médiaismeret - amelyek a NAT-ban megjelentek ugyan, ám az iskolai gyakorlatba - éppen az előbb említett okok miatt - mégsem épülhettek be. Ezek tanítását fontosnak tartjuk, ezért külön időkeretet biztosítunk számukra. E két szintet egésziti ki a harmadik idősáv, melynek felhasználásáról az iskola szabadon dönthet - természetesen a helyi igények ismeretében.

- A Nemzeti Alaptantervnek a kezdetektől változó sajtója volt. Hogyan ítéli meg a média szerepét a szakmai viták, a belső "ütközetek" interpretálásában?

- Az oktatás közügy. Természetes, hogy a sajtó megpróbálja kielégíteni az ezzel kapcsolatos olvasói elvárásokat. Az Oktatási Minisztérium pedig él ezzel a lehetőséggel, mert magunk úgy gondoljuk, hogy az oktatás nem lehet kizárólag a szakma - a pedagógusok, oktatásírányitók - belügye. Ellenzéki oldalról gyakran megfogalmazódik a vágy, hogy az oktatás túlsúlyos a magyar sajtóban, s ennek a minisztérium kommunikációs kampánya az oka. Nos, ezt a vádat inkább dicséretként értékelem, hiszen a tárca célja kezdetektől az volt, hogy minél szélesebb kört vonjunk be döntéseink előkészítésébe. Ennek egyik fontos eleme a sajtón keresztül történő tájékoztatás, de ugyanilyen hangsúlyt helyezünk az iskolákkal történő közvetlen információcserére is.

- Az újságírók mégis gyakran panaszkodnak arra, hogy az immár egy éve hivatalba lépett kormány és "alkatrészei", az erős kontroll alatt álló minisztériumok rendre visszatartják az információkat, illetve csak a velük lojális médiumokat látják el időben hírekkel.

- Nem tudom, másutt mi a helyzet, az Oktatási Minisztériumban én nem tapasztaltam ilyet, bár tény, hogy nem mindenkivel ugyanolyan a kapcsolatunk. Ennek azonban - megítélésem szerint szakmai okai vannak, hiszen az egyes lapok szakújságírói nem egyformán felkészültek, s egy-egy pontatlan tudósítás után mi is, az újságíró is elbizonytalanodik. Hasonló problémát jelent, hogy olykor a hírközlés és a véleményalkotás közötti határ is összemosódik, ami nem könnyíti meg az együttműködést. Másrészt gyakran az információ visszatartásaként élik meg az újságírók, hogy a döntések előkészítésének vannak olyan szakaszai amikor, még a tárcán belül is több - egymásnak gyakran ellentmondó - vélemény ütközik. Ezeket a vitákat nem volna helyes a sajtó hasábjain eldönteni, hiszen erre megvannak a szakmai fórumok. Egy-egy hír természetesen kijuthat, s ilyenkor - mivel gyakran csak a kérdés egyik oldala kerül reflektorfénybe - nehéz eldönteni, hogy a hír megerősítése, vagy cáfolata a helyesebb megoldás. Mindebből következik, hogy egyetlen út járható: tudomásul véve, hogy a sajtó számunkra éppen olyan fontos, mint amilyen fontosak mi vagyunk számára, közösen kell dolgonunk azon, hogy a közvélemény valóban széleskörű és hiteles információkhoz jusson.

- Az állami iskoláknak egyre kevesebb "manna" (értsd: pénz) jut. Pokorni Zoltán ugyanakkor a minőség javítását ígéri. Nincs itt ellentmondás?

- Nincs. A minőségfejlesztési program egyik fontos célja éppen az, hogy a rendszerben tartsuk és a minőség javítására fordítsuk azokat a forrásokat, melyeket máskülönben - a gyereklétszám csökkenésére hivatkozva - kivonna az állam és az önkormányzat. Nem lehetnek illúzióink, feneketlen zsákba senki sem tesz pénzt. A fejlesztésekhez szükséges forrásokat csak akkor tudjuk biztosítani, ha láthatóvá, mérhetővé s így értékelhetővé tesszük az óvodákban, iskolákban zajló munkát. A minőségfejlesztési program egyik legfontosabb célja tehát ez, láthatóvá tenni, hogy az állam és önkormányzatok befektetései hogyan térülnek meg az iskolák, a tanulók teljesítményeiben. A másik cél, hogy olyan eszközöket adjunk az iskolák kezébe, amelyekkel képesekké válnak saját munkájuk, teljesítményük folyamatos kontrolljára s ennek eredményeként a szükséges fejlesztések elvégzésére. A minőségfejlesztésnek azonban csak egyik eszköze ez, további elemei a tartalmi szabályozás kerettantervekkel történő kiegészítése, valamint az állami szerepvállalás növelése a finanszírozás terén. Ez utóbbi eredményeként 2000-ben mintegy 50 milliárd forinttal nő a közoktatás normatív támogatása, ami 22 százalékos növekedés az ideihez képest.

- A csökkenő gyereklétszám (idén 1,5 millió diákról szól a fáma) az eredeti elképzelések, a választási igéretek ellenére létszámleépítéseket eredményezhet. Hogyan képzelik el ennek a problémának a megoldását, enyhítését?

- A gyereklétszám folyamatosan csökkent az elmúlt évtizedben, ennek ellenére, ha a statisztikákat megnézzük, láthatjuk, több oktatási intézmény működik ma, mint tíz évvel ezelőtt. Az iskolabezárások persze - a létszámcsökkenés miatt - sok helyen elkerülhetetlenek, ez azonban nem jár feltétlenül együtt a pedagógusok számának csökkenésével. Sőt, a közoktatási törvény nyáron elfogadott módosítása olyan többletfeladatokat fogalmaz meg - ilyenek a minőségbiztosítással kapcsolatos, vagy nevelési feladatok - melyek eredményeként 4000 álláshely jön létre. A tárca tehát nem számol létszámleépítéssel.

- Horn Gábor, az SZDSZ oktatási szakembere szerint a pedagógusszakma vegetál. Az inflációs ráta miatt továbbra sincs előrelépés a bérezésben, ráadásul a minőségi bérpótlék eltörlésével is vádolja a minisztériumot. Hogyan fogadják ezt a kritikát?

- Az ellenzéki pártok politikusai hajlamosak elfeledkezni arról, hogy az előző kormányzati ciklusban közel 20 százalékkal csökkent a pedagógusok reálbére. Lehet természetesen bírálni és "alig érzékelhető mértékűnek" nevezni az idei és a jövő évre tervezett reálbér-növekedést, de aligha vitatható, hogy egy "alig érzékelhető mértékű" reálbéremelés mindig jobb, mint egy "jól érzékelhető" reálbércsökkenés. A minőségi bérpótlék megváltoztatását az indokolta, hogy a jelen formájában nem tudta betölteni azt a szerepet, melyet szántak neki. Az alacsony alapbérek miatt ezt ugyanis nagyon sok esetben szociális alapon osztották szét. Ezt látszik alátámasztani, hogy a pedagógusok közel fele részesült ebben. Szeretném hangsúlyozni, a minőségi bérpótlék átalakítása nem jelent forráscsökkenést. Egyszerűen arról van szó, hogy az e célra rendelkezésre álló forrás egy részét egy garantált illetményemelésre fordítjuk, míg a fennmaradó hányad továbbra is a kiemelkedő munkavégzés elismerését szolgálja majd.

- Meglehetősen ellentmondásosnak mondható a hazai szaksajtót napjainkban 70 millió forinttal támogató pályázati rendszer. Gyakoriak a párhuzamosságok, az "alibi-döntések". Az érintettek többsége úgy véli, a minisztérium nem mer felelőséget vállalni e kérdésben, ezért inkább ide is, oda is csurrant-cseppent egy kevéske "adományt". Kit támogatnak valójában?

- Magam sem hiszem, hogy tökéletes a jelenlegi elosztási rendszer, s valóban gondolkodni kell a lehetséges változtatásokon. Úgy tűník, hogy a komoly elméleti szaklapok és a tájékoztató jellegű kiadványok között hiányzik az átmenet. Az igényes, ám nem feltétlenül csak a vájtfülek számára érthető szakújságírás. Ennek megteremtését fontosnak tartanám, s történtek is lépések ebben az ügyben. Másrészt vannak olyan területek, amelyek hiányoznak a szaksajtóból, így például a tankönyv- és taneszközkritika, pedig ez joggal tarthatna számot a pedagógusok érdeklődésére. Ráadásul egy ilyen kiadvány támogatása a tankönyvkiadók számára sem lenne hátrányos, még akkor sem, ha nem feltétlenül kapna minden kiadványuk pozitív kritikát.

- Végezetül az újságíróképzés pillanatnyi helyzetéről, a szakmai színvonal egyenetlenségéről kérdezném. Meddig tartható még fenn a mai, kaotikus állapot?

- Az újságíróképzés helyzete valóban rendezetlen, s erre mindannyiunk érdekében megoldást kell találni. Kívánatos lenne, hogy az újságíróképzést végző intézmények valamilyen akkreditáción menjenek keresztül. Ez biztosítaná a képzés színvonalát, és növelné a megszerzett végzettség értékét. Végső soron ez mind az újságírók, mind az olvasók számára előnyökkel járna.

- Szabó Zoltán Attila -

Az ezredvégi magyar filmet alighanem a mintha-szócskával lehetne a legfrappánsabban jellemezni. A mi mozink olyan, mintha élne. Éldegél, avagy inkább vegetál, lassan húsz esztendeje. Kiemelkedő alkotói teljesítmények (értsd: jó mozik), ha ritkábban is, de azért születnek. Sokszor azonban nem is tudunk róluk. Néha csak az országhatárokon túl díjazzák őket (lásd: Gyarmathy Lívia: A mi gólyánk), de megesik, hogy - a kellő marketingkampány elmaradása miatt - még a T. Zsűri elé, avagy a vetitőterembe sem kerül el egy-egy arra érdemes alkotás.

Évről-évre a február hónap a nagy kivétel. Akkor bezzeg filmek tucatjai kerülnek a Corvin (Puskin, etc.) műsorára. Egyetlen hétre! Habár 2000-ben az is megeshet, hogy ennyi időre se. Elvégre a friss híradások szerint veszélyben a soros filmankét. Se pénz, se posztó - mondhatnánk gonoszkodva. Én azonban azt hiszem, a látszatot ahogy idén, úgy jövőre is fenntartják majd az arra érdemesek. Mint annyiszor, a döntő pillanatban (a huszonnegyedik órában) kerül némi gyógyír a fekélyes testű magyar filmgyártás testére, s így a beteg tovább agonizálhat legalább egy újabb dícstelen éven át.

Csakhát "növelé, ki elfedé a bajt" - tartja a bölcselet. Kérdés, kinek érné meg egyszer úgy istenesen kiboritani a celluloidbilit. Bátrak, elkötelezettek nemigen akadnak. Vannak viszont szép számmal olyanok, akik odavesznek a süllyesztőben. Gondolok itt leginkább a fiatalokra. Azokra, akiket könyörtelenül kihajít a marketingmenedzser, akiknek már nincs helye az egyre zsugorodó és mind zsugoribb filmgyárban. Vagy a köztünk élő nagyobbakra, akik hosszú évekig várnak arra, hogy végre érdemesnek minősítsék forgatókönyveiket. (Utolsó információm szerint csak Xantus János íróasztala ötöt őríz a meg nem valósult filmálmokból...)

Az élő mozilegenda, Garas Dezső két évvel ezelőtti Merlinerbéli helyzetelemzése alighanem ma is megállja a helyét. "A szűken vett filmes szakmát a széthúzás jellemzi. Nincs egy összefüggő erő, amely inspirálna, "összerántana" bennünket. Mifelénk kihaltak a guruk. Hol van már Keleti Márton vagy Fábri Zoltán? Azok, akik bármire vállalkoztak a magyar film érdekében. Keleti például a legfelsőbb pártszervekhez sem volt rest elmenni egy-egy általa szentnek tartott ügy kapcsán, sőt rendre kikaparta a többiek helyett is a gesztenyét... Nem látom az újrakezdés csíráit. Mindenki próbálkozik valamivel, de a rendezők többsége régen belefáradt a szélmalomharcba..."

A forgalmazók jobban érzik magukat. Ők már tudják mitől döglik a légy (naná, hogy Hollywood-tól!), és tudják azt is, hogyan tűnhetnek fel a magyar filmgyártás jótevőinek jelmezében. Őszintén mondom, a kevés pozitív figura egyike az az Andy Vajna, akit a kényes ízlésűek rendre az amerikai nagybácsi szerepében tűntetnek fel. Pedig Vajna tényleg a saját filmforgalmazó cége által megtermelt pénzzel támogatja (és alakítja) a magyar mozit, ellentétben azokkal, akik kuratóriumi hatáskörükkel visszaélve, választott tisztségviselői fotelből kísérlik meg kézivezérelni - némelykor terrorizálni - a hazai filmeseket.

Az említett cégek többsége rendre csak tessék-lássék alapon áll a magyar alkotók mellé. Ők is úgy tesznek, mintha. Pedig a problémák attól, hogy némely cápa két pofára zabál, még nem apadnak el, s egy-egy aktuális Koltai-kirakatsiker ellenére éheznek mind a snecik, mind a planktonok. Habár eljött az ideje annak, hogy azok, akik rendre csak a filmszemlén villognak, végre a hétköznapokban is színt valljanak, egyelőre pusztán a felszín fecseg. Attól, hogy relatíve nagy pénzből "leporolják a Hyppolitot", a sebek még tovább levedzenek. Mintha csak a lobby-k léteznének, az alkotók nem. Mintha az állam csak a vitákat szítaná, de segíteni rest volna. Mintha a magyar mozi vámszedői saját zsebre dolgoznának. Mintha rend csak a filmszemléken honolna, ott is oly módon, hogy a pokróc modorú sajtófőnök úr időről-időre jegyszedőnek áll, és a különböző színű bilétákra hivatkozva, mint a sarki rendőr, úgy küldi be a magyar filmgyártás prominens képviselőit, valamint hajtja el a díszpremierre érvénytelen jeggyel belógni igyekvő, ámde erre a kegyre méltatlannak ítélt, valóban(!) érdeklődő egyetemistákat és ifjú filmeseket. S miközben a lényeg rejtőzködik, marad a beszédes tény, hogy Szabó István, Enyedi Ildikó vagy Mészáros Márta márcsak külföldre jár "mannáért", elismerésért, netán egy jó szóért.

2000-re alighanem marad, átörökítődik a magyar mint(h)a. Azaz, minden úgy marad, ahogy van, dehát - ahogy Bacsó hőse már megállapította - a citrom is lehet ízletes, kiválképpen, ha az mifelénk termett. Az átalakulófélben(?) lévő magyar filmgyártás kaotikus állapota híven tükrözi a jelenkori magyar kultúra helyzetét. Beláthatatlan a horizont: nem tudni, hogy az állami szerepvállalás mire és meddig terjed ki, kik lehetnek azok a mecénások (filmmogulok?), akik tartósan felvállalják a magyar filmet. Nem tudni azt sem, hogy "mi fán terem a producer?", hogy mit hoz, meddig tombol még a "multiplex-vihar", s hogy egyáltalán milyen válaszok születnek azokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta mérgezik/megosztják a filmes szakmát. A biztosnak tűnő tippektől, a jövő hasraütésszerű vizsgálatától ezúttal eltekintenék. Marad a régi mint(h)a.

Szabó Zoltán Attila

Egybegyűltek a népek. A felnövekvők, az örök kétkedők, a hívők és hitetlenek, a punkok, a dárkok, a rockerek, a denszelő yuppie-k, a paráznák, a servedelők, a diákok és a tanítók egyaránt. Ott lebzseltek ismét, amíg csak bírták szusszal, szesszel. A Diáksziget egyhetes kavalkádja kipipálva, letudva. Újabb egy évre beköltözhet kis hazánkba a köz(tes)élet, visszafoglalhatja állásait a (kultúr?)politika, na meg az unalom. Újra hanyatt dőlhet Óbuda fura ura, a helyi polgármester. A régi szlogen azonban mit sem változott: kellett (ránk fért) egy hét együttlét!

- sz.z.a. -

Emlékeztek még ifjonc demokraták? Az első szabados szigeti bulikra. A csajokra. A Yuk-ra. Az Almássyra. Az FMK-ra. A szentendrei komákra. Pajára, Frédire, Zsozsóra, a sárkányfűárusra, a baromarcúra, meg az ezredes úrra. A régiekre. Azokra, akiknek még jutott egy kevés jó ebből a rothadó világból. Azokra, akik még nemcsak elfogadták a fost, hanem bele is csaptak, ha épp úgy hozta kedvük. Azokra, akik egyetlen hálózsákkal vackolták be magukat Agárdra, Füredre, Pécsre, Szegedre, a Pilisbe, Kismarosra, Magastaxra, Samassára. Azokra, akik még szüleik idoljait is tisztelték, sőt saját énjükbe integrálták az egykorvolt lázadó géniuszok szellemét, Ginsberget, Kerouacot, Hunter S. Thompson-t. Azokra, akiket a nagy generáció pottyantott ide a hetvenes évek első öt - állítólag - terméketlen évében.

Emlékeztek-e ránk skacok? Azokra a lelkes gimnazistákra, akik valami szebbet kerestek. Azokra, akik első körben kezdtek hinni Nektek, a nagyobb fiúknak. A nagyobbaknak, akik fogást kerestetek és találtatok azon az átkos rendszeren vagy min, amelyet azért (is) kezdtünk utálni, mert Ti (is) azt tettétek. Eszetekbe jutunk-e még? Ha máskor nem, hát akkor, amikor a Listen to your heartot halljátok a slágerrádióban. Emlékeztek-e azokra az évekre, amikor a neurotikus mozi, a mozi, a mozi, a mozi volt a himnusz. Meg a Sziámi és az örök szlogen: leépülésből lefele felépülés...

Emlékeztek-e ránk nagy polgárok? Higgyétek el, a kis polgár nem felejt. Emlékeztek-e még az Arénára, ahol együtt biliárdoztunk, Ti és Mi. A Molnár utcára, ahol Ti gyültetek, és Mi hoztuk a sert - pártpénzből. Emlékeztek-e még arra a mancsra, amelyet valami Kövér srác szerkesztett. Vagy eszetekbe jut még a Fodor? Tudjátok, az a fószer, aki akkora cimbi volt egykor és most a túloldalon üldögél.

És tényleg, emlékeztek-e még a kiszre? És a Kiss-re? Iggy Pop-ra? A Running Wild-ra? Az Iron Maiden-re az MTK-pályáról? Vagy a Pál Utcai Fiúkra? A Kampecékre? A Kiadóra? A Hobóra? A Takáts Tomira? A sorjázó pecsa-bulikra, ahol télvíz idején együtt karácsonyoztunk a Nagy Feróval és a Vaszlavikkal, akik akkortájt még talán hallani sem hallottak a Csurka bácsiról. És a metálklubra, az Alagútra, a Vagonra, a Havasra, a Ludasra, a Berlinerre, a Belgrádra, vajh' emlékeztek-e még?

Ahogy elnézem a híradót, ahogy olvasgatom a napi mannát, hát bizony az az érzésem/sünk, hogy fenemód feledékenyek vagytok. Pedig ha hiszitek, ha nem, mi (is) élünk. Ki így, ki úgy. A többségünk még keresi önmagát, mások már villantottak néhányat. A buszon, a villanyoson, meg a földalattin - ha a kocsi éppen szervizben vagyon - még össze-össze is futunk. Meg ilyentájt, egy évben egyszer a Diákszigeten. És ha hiszitek, ha nem, rólatok csevegünk. Viktorról, akit csak Orbánnak "becézünk". Tomiról, akiről mindenki tudja már, hogy Deutsch. És néha csevegünk valami Simicskáról is, aki állitólag mindvégig mellettetek állt, de Mi, a valahavolt Tömeg sohase láttuk őt.

Tufaagyunkban fel-felvillanak a régmúlt kiretusált képei. Azok a diadal-ittas szombat esték, amikor vakon követtünk volna benneteket. Azok a rendkívűli hétfői adásnapok, amikor az EKA még EKA volt és 1989 még véletlenül sem '90. Néha, ha hiszitek, ha nem, megemlékezünk rólatok. Olyankor feldereng, hogy a "a kormány hazudik". Még a nagy bajusz, a csapzott haj, a fülbevaló is be-beugrik néha. Minden nosztalgia nélkül konstatáljuk, hogy egykor az a közénk vert néhány életév mit sem számított, hogy elég volt a közös nevezőbe kapaszkodni, hogy jó volt összetartozni és fügéket mutogatni a hatalomnak. Érdekes, akkoriban nagyon hasonlítottunk Rátok. És ti Ránk. De ennek vége. Mi (is) felnőttünk. És többségünk - a szigeten is! - örömmel konstatálja, hogy immár nincs semmi közös bennünk. Na ja, van köztünk néhány esztendő, és egy illúzió, amelyről Mi már tudjuk, hogy odaveszett...

Szabó Zoltán Attila

Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Az induláskor (1992 áprilisában) a gőgős újságírói/PR-szakma csupán lelkes egyetemisták önképzőköri "vívmányaként", néhány új pesti kulturális kegyhely népszerűsítő hírharsonájaként, romantikus ifjak szárnypróbálgató marketing-mókájaként tartotta számon a Pesti Estet. Senki - még talán az alapító-triász: Lang András, Melis András és Müller Miklós - sem hitte, hihette hogy ebből a pofonegyszerű ötletből hét esztendő múlva lapcsalád, ötven belsős munkatársnak és legalább még egyszer ennyi külsősnek illetve terjesztőnek kenyeret adó, nagy formátumú vállalkozás nőhet ki.

Főleg Magyarországon ritka az ilyesféle, az amerikai álomra emlékeztető, jószerencsével fűszerezett történet. Tamás György a jelenlegi lapcsalád PR és kommunikációs igazgatója nem is titkolja: ők jó helyen, jó időpontban, hatalmas mázlival, de legalább ekkora lelkesedéssel indultak. Az alapötlet bejött, a korábban monopolhelyzetben lévő Pesti Műsor versenytársra lelt. Mindamellett egy ósdi, megcáfolhatatlannak hitt elv is romba dőlt, mivel a Pesti Est apró stábja és sikere hamar bebizonyította a még mindig kétkedő széplelkeknek, hogy a kultúra igenis áru, s a reklámra szüksége van azoknak is, akik máskülönben az elithez sorolják magukat, és rendre a művészet szent leplébe/pátoszába csavarják tetteiket, mondandójukat.

- Anno Lang vitte a marketinget, Müller tördelt, Melis pedig saját "szolgálati" Trabanjával járta be Budapestet és terjesztette el az igét - meséli Tamás. Büszkén mondhatom, hogy ma komplett hírgyári gépezet áll mögöttünk, ám mindezt önerőből értük el. Soha, egyetlen fillér támogatást nem kaptunk senkitől! Ez tisztán magyar vállalkozás, a multikkal, vagy más potentátokkal szemben egyenlő távolságot tartunk.

- Gyanítom pedig, hogy megfelelő hozzállás esetén az ingyenesen, hetente százezer példányban terjesztett Pesti Est remek választási fórummá, propagandalappá "nőhetné ki" magát...

- Bizonyára így van. De ismétlem: függetlenek és pártatlanok vagyunk és azok is szeretnénk maradni. Még a műfaji minősítéseket is messze elkerüljük, nálunk a technótól az alternatívig terjed a skála.

- Az elmondottakat némileg cáfolni látszik az a nemrégiben, a márciusi nemzeti ünnepre megjelentett kiadvány, amelyet Demszky Gábor s.k. aláírása díszít.

- Ebben én nem látok semmi kivetnivalót. A fővárossal ugyan hagyományosan jó a kapcsolatunk, de pártrendezvényt például sose támogatnánk. A Forradalmi Pesti Est nem szólt egyébről, mint az ünnepi programokról, azok kezdési idejéről, helyéről, és néhány idevágó történelmi tényről.

- Hogyan definiálnád a Pesti Estet?

- Valahogy úgy, hogy ez egy ingyenes lap, amelyet nem erőltetnek rá senkire.

- Ennyi volna a siker titka?

- Azt hiszem, igen. Tőlünk mindenki megkapja a magáét. A Súgó a színházbajárókhoz szól, a Pesti Est Juniort a felmérések szerint a budapesti felső tagozatos általános iskolás korúak - közel nyolcvan ezer diák! - szinte teljességükben ismerik és olvassák. De a Pesti Test, a Cyber Est, számos alkalmi kiadványunk, így a Diáksziget-programja vagy vidéki Est-mutációink egyaránt sikeresek, elfogadottak. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy nem nyomulunk, vagyis a lapokat nem a postaládákba hajigáljuk, hanem elegánsan, a gyorséttermekben, a mozikban, a szórakozóhelyeken tesszük le. Akinek szüksége van rá, viheti.

- A Pesti Műsor stábja már megbocsátott nektek?

- Voltak köztünk súrlódások, komoly konfrontációk, de mára - piaci helyzetünknek köszönhetően - elült a dolog. Vannak persze sokfelé irigyeink, ennélfogva az áskálódások, a háttérben folyó aknamunka nem ritka, de mi mindezt jó jelnek, a siker egyértelmű visszajelzésének fogjuk fel.

- Mind többen tévednek a ti vadászmezőitekre. Az ingyenes programmagazinok száma hétről-hétre nő, a verseny kiéleződni látszik.

- Én nem nevezném konkurenciának azokat, akik mostanság hasonlóval álltak elő. A legtöbben csak a nagy pénzt látják a dologban, ahelyett, hogy a munka érdemi részével törődnének. Ezzel szemben mi hét évvel az indulás után is igényesek vagyunk, bővűlni akarunk, nemcsak a gyors haszonban reménykedünk, hanem áldozatot is szívesen hozunk az Est Médiacsoport érdekében. És az sem mellékes szempont, hogy szinte maximálisan lefedjük a célcsoportot. Terjesztői hálózatunk nemcsak Pestre, de tizenhat vidéki városra, már-már az egész országra kiterjed.

- Nem rontja az esélyeiteket az internet? A világháló, amelyen boldog-boldogtalan bagóért hirdethet, amelyről néhány kattintást követően letölthető a moziműsor, az éttermi ajánlat, számos magazin, folyóirat, vagy az információkat csokorba gyüjtő multikulturális adatbázisok egész sora?

- Szolgáltatásainkat folyamatosan fejlesztjük, így egy-két hónapon belül elkészülünk országos web-oldalunkkal. De gyorsan leszögezném: a lapcsaládnak a világháló térhódítása ellenére van jövője!

- Milyen terveitek vannak a későbbiekre nézve?

- Hamarosan kávézót nyitunk, ahol terveink szerint felolvasóestek, koncertek, táncos mulatságok sorjáznak majd. A lemez- és könykiadás gondolatával szintén kacérkodunk...

Szabó Zoltán Attila

A Szonda Ipsos 1998. októberi felmérése szerint a Pesti Est saját célcsoportjában továbbra is magas olvasottsági ismérvekkel bír. A nominális olvasói adat tovább nőtt, hiszen az egy lapot átlagosan elolvasók száma 2,9-ről 3,3-ra emelkedett (RPI). A 30 év alattiak aránya 80%, ami - a korábbi adatokhoz képest - az olvasók "visszafiatalodását" mutatja. Ennek ellenére az olvasók 58 százaléka dolgozik, 52 százalékuk a legmagasabb jövedelmi kategóriába sorolható. 66 százalékuk állítja, hogy a múlt héten olvasta a lapot, átlagosan 27 percen át. A hírdetéseket az olvasók fele nézi át. A speciális jellegű Sugót az iskolázottabb réteg kedveli. A nominális olvasói szám ez esetben 152 000 főre tehető, hiszen egy lapszámot átlagosan 3,8 fő olvas el.

A Médiafigyelő tájékoztatása alapján 1998-ban 1,3 milliárd forintot "termelt" a lapcsalád értékesített reklámfelületei révén. Hanák Tamás, az Est Médiacsoport ügyvezető igazgatója szerint ebből 3-15 százalékot tettek ki a jutalékok és a terjesztői költségek. Idén az első félévben 25 százalékos bevételnövekedést regisztráltak. A kiadások közül nagyobb tételként tartják számon a Diákszigeten müködő Pesti Est Színpadot, illetve a három helyi kis kocsma fenntartásának költségeit, amely együttesen közel 3 millió forintba került. Az újonnan megnyíló kávézó költségeit Hanák üzleti titoknak minősiti, annyit azonban elárult: ez a vállalkozás egy önálló, a lapcsaládtól független céghez kötődik.

- az Est Médiacsop. tesztkérdései a Merliner olvasóihoz -

• Egy zsúfolt szórakozóhelyen rendelni szeretnél, de oda se figyelnek rád. Milyen papírt mutatnál fel, hogy kiszolgáljanak, de ne kerüljön pénzbe?

a., A tanári diplomámat vagy a jogosítványomat és innék a WC-ben a csapból.
b., Felcsípnék egy nőt/férfit egy Pesti Esttel és kifizettetném vele a számlámat.
c., Egy tízezrest, számlát nyitnék, aztán letipliznék.

• Két utcai harcos egy babakocsi mellett áll éjszaka a Mátyás téren. Az egyik nuncsakut pörget a kezében, a másik cumisüvegbe tejet tölt át. A baba sír. Kivel lennél a bunyóban?

a., A nuncsakussal, mert szétüti a cumit, lefogja a gyereket és májgerivel lerúgja a másikat.
b., A cumis harcossal, mert szembespricceli a nuncsakust, aki a szeméhez kap, a nuncsaku a gyerek fejére esik, amitől az meg beájul.
c., A gyerekkel, mert szeretem a gyerekeket.

(Megfejtés: ahogy tetszik)

Esztendőről-esztendőre, hagyományosan a könyv világnapján külföldi és magyar kiadók, olvasók, írók, tudósok és közéleti személyiségek népesítik be a Budapesti Kongresszusi Központot. Az ok mindig ugyanaz: ünnepi seregszemlének ad otthont a főváros, bizonyítva az információs forradalom idején, akkor, amikor "egerek és emberek", gépek, monitorok, televíziós társaságok, internet-hírkalózok uralják és terjesztik az "igét", hogy a mozgó képek és számítógépes adathordozók nem szoríthatják ki a hagyományos könyvterjesztést, az írott szót. Mi több, a multimédia vívmányai akár a hagyomány, a nemzeti kultúra szolgálatába is állíthatóak. A VI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programja, szakmai elismertsége, modern, mégis emberléptékű kivitele híven tükrözi mindezt, egyúttal a nemrégiben még padlón lévő hazai könyvszakma megújulását, jó pozicióit méltón reprezentálja.

Idén április 23-a és 26-a között minden nyelvterület felvonul a Frankfurti Könyvvásár előtt kulcsfontosságúnak tekinthető fiestán, a nagy erőpróbán, amely méltó előfutára lehet az őszi német seregszemlének, ahol Magyarország, mint díszvendég, mint kulcsfontosságú szereplő vesz majd részt. De a mostani budapesti könyvvásárt az a körülmény is erősen befolyásolja, hogy 2000-ben a tervek szerint eltörlik a könyvek állami forgalmi adóját Magyarországon. Jellemző a megkülönböztetett érdeklődésre, hogy bő egy hónappal a rangos fesztivál előtt már egyetlen kiadó hely, szabad stand sem maradt a Kongresszusi Központ meglehetősen tágas helyiségeiben. A vendégek, így az angol, a német, a flamand, a francia, az olasz vagy az első ízben Budapestre látogató spanyol könyvkiadók 300 márkáért bérlik az említett kiállítási helyeket, ennél 25 százalékkal olcsóbban jutottak standhoz a honi kereskedők. Néhány határon túli magyar könyves cég ingyenes bemutatkozási lehetőséghez jutott.

Minthogy már hatéves riuáléról van szó, a háromnapos rendezvény többé-kevésbé pontos, átlátható forgatókönyve hamar elkészült. Az is biztos - és ez a jelenlegi magyar közállapotok miatt korántsem mellékes szempont -, hogy a polgári kormány kultuszminisztere és az ellenzéki státuszból politizáló főpolgármester egyaránt elfogadta a meghívást. Korábban elterjedt a hír, hogy Umberto Eco lesz az idei díszvendég. Az értesülés annyiban volt helytálló, hogy az író szívesen látogatott volna Budapestre, de sajnos nem tud jönni. Viktor Jerofejev, az orosz irodalom "fenegyereke", aki ez alkalomból kapja meg a vásár díszvendégének járó Budapest nagydíjat viszont jelen lesz az eseményen.

Nem kevésbé jelentős elismerés, hogy a német kiadók ezúttal sem érkeznek üres kézzel. Idén kiállítják azt az 1500 kötetet (egytől-egyig magyar szerzők művei!), melyek jelenleg kaphatóak Németországban. Ennek viszonzására is történik kezdeményezés, hiszen a magyar szervezők pedig bemutatják a "frankfurti-szállítmányt", azaz az ősszel kiállításra kerülő, egyedi kiállítású köteteket. A fesztiválról természetesen nem hiányzanak majd legnevesebb szépíróink sem, így olyan jeles szerzőkkel találkozhatnak az érdeklődők, mint Garaczi László, Darvasi László, Oravetz Imre, Závada Pál, Krasznahorkai László, Bartis Attila, Kukorelly Endre, Polcz Alaine, Mészöly Miklós, Markó Béla, Konrád György, Szávai Géza, Lázár Ervin, Esterházy Péter, Nádas Péter, Kertész Imre vagy Szabó Magda.

A fesztivál története amúgy 1992-ig nyúlik vissza - informálta a Merlinert Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója.. Zentai elmondása szerint ekkor kereste fel a magyar delegáció a frankfurti könyvvásár igazgatóját azzal, hogy nyújtson szakmai segítséget egy regionális jelentőségű szakmai és kulturális fórum megszervezéséhez. Mindez tehát akkor történt, amikor a könyvszakma átalakulófélben volt, a privatizáció, egy óriási léptékű tulajdonváltás kezdetének viharos pillanatait élte. Kaotikus állapotok jellemezték könyvpiacunkot, nagy részén komoly tőkeszegénységet lehetett tapasztalni, így a puszta tény, hogy végül megkaptuk a bizalmat, s a világ legjelentősebb vásárszervező cégétől szakmai támogatásra számíthattunk és számíthatunk mind a mai napig, több volt, mint egyszerű üzenet.

- A magyar könyvkiadást évszázados kapcsolatok kötik a német kulturához - summázza Zentai Péter László. A német nyelv mindig is könyvkiadásunk legjelentősebb kulturaközvetitője volt, így nem lehetett véletlen, hogy a frankfurti szervezőstáb mellénk állt. Nem kétséges persze, hogy ezt a kiemelt érdeklődést az anyagi érdekek is erősen motiválták, elvégre a rendszerváltást követően a legnagyobb szakmai befektetők Németországból érkeztek Magyarországra. A frankfurtiak már ekkor felismerték, hogy a sokszínű és izgalmas magyar könyvkiadás jó üzlet lehet, s hogy egy ilyen jól szervezett könyvfesztivál jelentősen hozzájárulhat az ezredvégi könyvpiac átszervezéséhez, megújulásához. Nem titok, ez a teória a későbbiekben be is igazolódott.

Az első esztendőben már komoly sikerről beszélhettünk - állapítja meg a fesztiváligazgató. Jóllehet a budapesti seregszemle hangsúlyosan piaci vásárnak számít, olyan fesztiválnak, ahol a teljes magyar könyvtáros társadalom áttekintheti a könykiadók kínálatát és terveit, ahol előnyös üzletet köthetnek a kiadók képviselői, s ahol a irodalmi életünk bekapcsolódhat a világ kulturális vérkeringésébe, mégis az olvasóközönség meghódítása, szélesítése szintén az elsőrendű célok közé tartozik. Úgy érzem, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elérte, hogy ebben a régióban az átalakulás itt sikerült a leggyorsabban, s az sem mellékes, hogy az Európai Unióval az első perctől sikerrel működünk együtt.

- Az egyesülés színfalai mögött mennyire gyakoriak a pozicióharcok, az egyéni érdekeket a közös érdekek fölé helyező lobby-küzdelmek?

- Nem jellemző az ilyesmi. Ez egy kialakult, jól működő kapcsolatrendszeren alapuló társaság, amely mentes a meddő csatározásoktól. Köztünk nincsenek párharcok, ellenérdekek. Ezt a szakmát immár a tisztességes piaci viszonyok és a jó üzleti feltételek megteremtésének a szándéka jellemzi. Közös érdek, hogy a piac, ahol tevékenykedünk kiszámítható legyen, megbízhatóan működjön, egyúttal jól legyen szervezve. Ez tehát nem kamara, hanem egy önkéntes szerveződés, melynek létezését egyetlen dolog motíválja, az, hogy a közösen, konszenzussal megalkotott elképzeléseket együttes erővel sikerüljön végrehajtanunk. Azt hiszem, a jó úton járunk, hiszen a magyar könyvpiac termelési értékének több, mint 85 százalékát az egyesülés tagjai jegyzik! Ha létezik is piaci konkurencia, mindenki a saját profilja, elképzelése, üzleti érdeke szerint tevékenykedik, ennélfogva a másikban sem az ellenséget, hanem a partnert, a versenytársat látja. Mindezt a számok, az adatok is alátámasztják. Nem hiszem például, hogy Magyarországon napjainkban van még egy olyan ágazat, amelyiknek a szürke gazdasága nem éri el a teljes piac 6,6 százalékát!

- Ezek szerint az általános értékvesztés, a "műanyag kultúra" térhódítása idején is lát esélyt arra, hogy a minőség ázsiója számottevően növekedjék?

- Hogyne. Az olvasók részéről szeretetteljes támogatást kapunk. Nem mellékes persze, hogy a magyar könyvkiadás tematikai sokrétűsége, igényessége, nívós kiadványszerkezete, a magyar kortárs irodalom európai rangja, elismertsége kitünő ajánlólevél. Ráadásul a bestsellerek, a szórakoztató irodalomba sorolható kiadványok száma nem túl magas, a teljes könyvpiac 25 százalékát sem érik el az ilyen jellegű munkák. Beszédes tény: jelenleg 25-30 igényes irodalmi kiadónk van; vagyis a kultúrafogyasztó réteg Magyarországon a lakosság számarányaihoz képest sokkalta nagyobb, mint a hatszor, tízszer nagyobb populációkban. És arról se feledkezzünk meg, hogy míg az árak óhatatlanul a nemzetközi árszinthez közelítenek, fizetéseink elmaradnak a nyugat-európai átlaghoz képest. Ennélfogva az említett kultúrafogyasztó réteg jövedelme többszörösét áldozza könyvekre és más kulturális termékekre, mint akár egy német, belga, vagy amerikai, hasonló társadalmi pozicióban lévő embercsoport. Lehetne persze voluntarista álmokat dédelgetni és azt mondani, hogy aki Mészöly Miklós műveinél alább adja, az már a kulturmocsokban "dagonyázik", én azonban óva intenék mindenkit az ilyen sommás ítéletektől. Napjaink hajszolt életében igenis fontos szerep jut a szórakoztató irodalomnak. Szükség van rá, hiszen lépcsőfok az elit kultúra felé.

- A fesztivál szakmai jellegét rangos magyar és nemzetközi szakembereket felvonultató konferenciák és tanácskozások erősítik. Egyéb témák mellett az új szerzői jogi törvénytervezetet is vitára bocsátják. Arra kérem, értékelje a hamarosan a parlament elé kerülő javaslatot!

- Úgy vélem, végre az Európai Únió normáival szinkronban lévő törvény születik Magyarországon. Ez a törvény végre tudatni fogja a bűnüldöző szervekkel és hatóságokkal, hogy nem kisebb bűn valakinek a szerzői jogával visszaélni, mint autót lopni vagy betörni. Végre eljöhet az az idő, amikor az, aki becsapja a szerzőket vagy átveri a többi versenytársat, kénytelen lesz bemasírozni ezért a börtönbe. A magyar joggyakorlatban ilyesmi eddig csak szoftverkalózokkal történt meg, a jövőben viszont már a könyvpiacon esett méltatlanságok is bűntetést vonhatnak maguk után.

- Nem tart attól, hogy az aktuálpolitika szempontjait egyesek majd megpróbálják ráerőltetni a fesztiválra is? Nemrégiben a márciusi nemzeti ünnep ugyancsak áldozatául esett a pártszempontoknak...

- Kányádi Sándor szerint az ezredvégi magyar kultúrában alighanem ez a legszentebb ünnep, elvégre ebbe a fesztiválba mindeddig nem kötött bele senki. Az egyesülés összetételéből következik, hogy a különböző politikai szekértáborok nemigen képesek befolyásolni a találkozó szellemiségét. A jelenkori magyar könyvkiadás palettáján szépen megférnek egymás mellett a különböző eszmeáramlatok.

- A VI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a könyvkiadás mely területe kap ezúttal kiemelt hangsúlyt?

- A legnagyobb hangsúlyt a magyar könyvkiadás legdinamikusabb ága, a tankönyvkiadás időszerű kérdései kapják. Az ötvenedik születésnapját ünneplő Nemzeti Tankönyvkiadó reprezentatív kiállításon mutathatja be tevékenységét. De a könyvtári állománygyarapítást támogató kezdeményezéseket, a számítógépes adatbázisok és információs rendszerek szerepét is elemezni kívánjuk. Szeretnénk sikeres, valóban minőségi főpróbával felkészülni a frankfurti megmérettetésre!

Szabó Zoltán Attila

Az első magyar műholdas tv-csatorna, a határon innen és túl élő magyarokhoz egyaránt szólni kívánó közszolgálati média, a Duna Televízió, mely indulásakor II. János Pál pápa áldását is megkapta, s immáron hat esztendeje működik közpénzekből, vitathatatlanul meghatározó eleme, kiemelt tényezője az ezredvégi magyar kultúrának. Hagyományőrző, értékközvetítő szerepe révén kulcsfontosságú feladatot lát el. Létjogosultságát mégis többen megkérdőjelezik. Legutóbb a rivális Magyar Televízió, az elvben ugyancsak közszolgálati funkciót ellátó "királyi tévé" alelnöke, Feledy Péter vetette fel: nincs szükség az alacsony nézettségű Dunára, gazdaságosabb lenne, ha az MTV-t fejlesztenék úgy, hogy a kisebb közszolgálati adót hozzákapcsolnák, "beolvasztanák" a nagyobb egységet képező médiamammutba.

Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke derűsen fogadta ezeket a kijelentéseket. Úgy véli, e felmérésekben, a nézettséget vizsgáló számsorokban benne rejlik a tévedés lehetősége, mivel az ezeket készítő cégek megbízásra dolgoznak, így elsősorban a reklámok hatását mérik. A reklámokra fittyet hányó kultúrafogyasztó közönség, a véleményformáló elit szokásaira nemigen kiváncsiak. Márpedig a tévéadó minőségi programjai, kulturális rétegműsorai kapcsán leginkább ehhez a körhöz szól. A másik alapprobléma Sára vélekedése szerint, hogy ezek a vizsgálatok mindig csak határainkon belül folynak, s a határon kívűl élő magyarok véleményére senki sem kiváncsi. Márpedig - állítja az elnök - a Duna Televízió nézettsége folytonosan nő. Erdélyben például 800-900 ezren láthatják az adást, és jelenleg a magyarlakta területeken a többség nem is titkolja: a legfontosabb hírforrásnak ezt a csatornát tekintik!

- A Felvidéken azonban más a helyzet. Nemrégiben a Csallóközben járva magam is tapasztaltam, hogy a Duna tévé helyett mind a magyar kisebbség, mind a Komarno és Dunaszerdahely közötti területen élő szlovákok az egy éve működő magántévé, a TV2 adását nézik nagy előszeretettel.

- Ez nem mond ellent az általam felvázoltaknak - állapítja meg Sára Sándor. Igaz, az a térség csakugyan problematikus a mi szempontunkból. A technikai feltételeink ugyanis rosszak. Sajnos, a mi csatornánk vételére alkalmas parabolaantennák felszerelése nagyon drága lenne a felvidéki, nem a legideálisabb körülmények között élő családok többsége számára. Ráadásul a földrajzi távolság sem nagy, így arrafelé még a Magyar Televízió földi sugárzású programja és az említett kereskedelmi adó könnyen, zavarok nélkül fogható. Igaz, amióta híre ment, hogy mi kínáljuk a legtöbb, számukra hasznos információt az anyaországból, egyre többen hajlandóak akár az anyagi áldozatra is.

- Azt azért el kell ismerje, hogy a kereskedelmi adókkal nem konkurálhat a műsor. Jarmusch, Kusturica, Jancsó vagy az Ön filmjei hiába értékesebbek művészi szempontból, a Sunset Beach, az Esmeralda vagy a többi szappanopera, a számos show mégiscsak vonzóbb program a tévé előtt ellazulni kívánó százezrek számára.

- Csakugyan, a kereskedelmi adókkal aligha konkurálhatunk. A versenyhelyzet azonban nekünk is jót tesz. Más kérdés, hogy 5,5 milliárd forintból gazdálkodunk egy évben, míg a reklámbevételből élő társaságok ennek a sokszorosából. A Duna Televízió '92 karácsonyán kezdte meg működését. Az indulásától ott bábáskodtam, így jól emlékszem a kezdeti nehézségekre. Hogy a hat évvel ezelőtti állapotokat bemutassam, kénytelen vagyok egy extrém példát felhozni. Kezdetben ugyanis egy olyan repülőgéphez volt hasonlatos ez a televízió, amely ugyan felszállt már, ám a motor mégis bizonytalanul működött, s - menet közben! - még toldozni-foldozni, javítgatni kellett a szárnyakat is. Hosszú ideig egyetlen közvetítőkocsiból sugároztuk az adást, még székházunk sem volt. Ez a mostani épület sem televiziós célra épült, így még a jelenlegi feltételeink is elég mostohák. Mindmáig nem tudtuk például külön választani a híradó-stúdiónkat és a központi stúdiót. Ami annyit tesz, hogy amíg az egyik működik, a másik kénytelen leállni, és fordítva. A kereskedelmi adóknak az első perctől nincsenek ilyesféle gondjaik. De ez természetes is. A mi profilunk, a közszolgálati-jellegből következő feladatunk, értékrendünk eleve más. A fő cél, hogy eredeti küldetésünknek megfelelően egyrészt a kárpát-medencei magyarság, a diaszpóra-magyarság televíziója legyünk, másrészt a vidéki Magyarországé. Nem mellékes az sem, hogy a közszolgálati funkciót egyedül mi látjuk el maradéktalanul. Az MTV ebből a szempontból is elégtelenül működik. Az összevonás terve ennélfogva kivitelezhetetlen. Ráadásul az érvényes, kétharmados médiatörvény sem tenné mindezt lehetővé.

- A közelmúltban Ön számos döntést hozott, amelyek jelentős mértékben módosították a Duna Televízió szervezeti felépítését. Mi tette ezt szükségessé és melyek a változások főbb elemei?

- Az új struktúra reményeim szerint átgondoltabb, a határon túl élő magyarok érdekeit - éljenek azok Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban, Szlovákiában, esetleg a világ távolabbi pontjain, az Egyesült Államoktól Ausztráliáig - az eddigieknél jobban szolgálja majd. Ami a konkrét változásokat illeti, háromról ötre növeltük az alelnökök számát. Ezt az tette indokolttá, hogy korábban egy-egy alelnökhöz túlságosan nagy, nehezen átfogható terület tartozott, képtelenek voltak mindenre kellő mértékben odafigyelni, ezért most a terheket igyekeztük arányosabban elosztani közöttük. A feladatkörüket is tisztább profillal határoztuk meg. Csökkentjük ugyanakkor a főszerkesztők számát, akik a továbbiakban nem szerepelhetnek a képernyőn, csak a műsorkészítésben vehetnek részt. A műsorok színvonalát a jövőben az Értékelő Bizottság felügyeli, melynek tagjai a magyar mozgóképkultúra jeles személyiségei: Bán Róbert, Illés György, Kármentő Éva, Pintér György és az elnök, Hanák Gábor.

- Sára Sándort, az első magyar műholdas csatorna elnökét kinevezéséig a "másik oldal", azaz a filmkészítők, az alkotók reprezentánsai közé sorolták. Szerepköréből adódóan mára mindkét fél elfogadja személyét. Ennek ellenére jogosnak tetszik a kérdés: a Sodrásban, a Tízezer nap, a Szinbád operatőre, a Cigányok, a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmek, továbbá a Tüske a köröm alatt, a Vigyázók, A vád című nagyjátékfilmek rendezője médiafőnöki minőségében egyetért-e azokkal a véleményekkel, melyek a magyar filmszakma morális széteséséért a televíziót teszik felelőssé?

- Korántsem. Egyrészt akkor, amikor Szász János remekműveit mindenfelé elismerik, sőt fesztiváldíjak egész sorát hozzák el filmjei, értelmetlenség lenne temetni a nemzeti mozit. Másrészt jómagam abban sem hiszek, hogy a televízió szerepének növekedésével szétesett volna a filmes szakma. Azt persze elismerem, hogy a régiek már nem tartanak úgy össze, azt is elfogadom, hogy a baráti ankétok kimentek a divatból, sőt, belátom, hogy a kapcsolatrendszerek bonyolultabbá váltak. Nem vitatom, hogy a baráti szálak - részben a rendszerváltásnak, részben az alkotóműhelyek megszűnésének "köszönhetően" - tovább lazultak, némileg meggyengűltek. De mindettől még nem érzem úgy, hogy az aktuális problémák megoldhatatlanok, az ellentétek kibékíthetetlenek lennének. Egy azonban biztos: a szakma krémje megöregedett, a többség kevésbé rugalmas, ugyanakkor roppant hiú. Egyre kevésébé fogadjuk el a másik véleményét, gyanakvóbbak és óvatosabbak lettünk. Tökéletesen igaz, hogy filmeseink jó ideig nem mérték fel a média hatását. Volt idő, amikor tragédiának számított, ha valaki a filmgyárból a televízióhoz került. Szeretném azonban hinni, hogy ebből a békaperspektívából mára feltápászkodtunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy én ez idó tájt a Duna Televízió című filmet forgatom!

- Az elnöki székből hogyan, miként tudja segíteni egykori kollégáit, áttételesen az európai kultúrában meghatározó szerepet betöltő magyar filmgyártást?

- Miután a kezdetektől fogva részvénytársasági formában működünk, az igazgatótanáccsal összefogva hozattam egy határozatot, amelyben fehéren-feketén benne foglaltatik: a csatorna reklámbevételeinek tíz százalékát tv-játékok készítésére, illetve filmgyártásunk fejlesztésére fordítjuk. E mellett a fiatal filmeseket segítendő létrehoztuk a Duna Műhelyt, amely ösztöndíjakat bocsát ki, egyúttal támogatja a szép reményű, de kellő kapcsolati tőkével még nem rendelkező ifjú tehetségek munkáját.

- A mindenkori politika mennyiben befolyásolja a televízió létét? A közszolgálatiságra hivatkozva rátelepszik-e, beleszól-e az Ön munkájába a hatalom?

- Szó sincs róla. Az első perctől pártsemlegesek vagyunk. Sem az Antall-kormányhoz, sem a Horn-kormányhoz, sem a jelenlegi Orbán-kabinethez nincs - és nem is lehet! - közünk.

- Államtitkári telefonok, jóakarói gesztusok sem érkeznek?

- Kísérletek mindig akadnak, de ezeket én rendre a leghatározattabb hangon visszautasítom. Bízakodom, hogy rólam azért sejtik, tudják: én makacs, önfejű ember vagyok; talán ezért sincs túl sok problémám e téren.

- Milyennek képzeli a Duna Televíziót 2010-ben?

- Remélem, hogy több pénzünk lesz, s a működés és a műsorkészítés feltételei biztosabbnak látszanak majd. Mint jeleztem, a beruházások tekintetében egyelőre komoly gondjaink vannak. Nincs még készen a híradó stúdiója, felújításra szorul a kamerapark, és volna mit kicserélni az utómunkálati stúdiókban is. Márpedig a televíziók közötti verseny technikai téren is folyik, így nem lehet csodát tenni kőkorszaki technikával. Hiszem, hogy 2010 táján már nem lesznek hasonló gondjaink, ennélfogva sokkal elmélyültebb és sokkal gazdagabb képi kiállítású műsorokat készíthetünk el. Ami a program szellemiségét és irányát érinti, azon nincs változtatni valónk!

Szabó Zoltán Attila

A Duna Televízió jelenleg 450 belső munkatársat alkalmaz műsorai előállítására. A saját gyártású műsorok aránya: 51,6 százalékos. A hírműsorok aránya nem magasabb a máshol megszokottaknál, hiszen a Duna Híradó csak naponta háromszor jelentkezik.

A legnézettebb műsorok (a Duna TV Top 100-as listája alapján, 1998/4. negyedévben:

1. Jókívánságok határok nélkül
2. Sportpercek
3. Zenés üzenetek - Dunán innen, Dunán túl
4. Emlékképek - válogatás régi híradókból
5. Híradó
6. Kedves (Nőkről-Nőknek)
7. Lakáskulcs (magazin)
8. Napló helyett - Beszélgetés Habsburg Ottóval
9. Gazdakör (kertbarátok magazinja)
10. Régiók - Tudósítók stúdiója

A Duna TV 1999. január havi Top 10-es listája:

1. Híradó
2. Fehér agyar (olasz film)
3. Híradó
4. BMX banditák (ausztrál film)
5. Flúgos futam (amerikai film)
6. Folytassa, Doktor! (angol film)
7. Híradó
8. Híradó
9. Fekete gyémántok (magyar film)
10. Híradó

A Duna TV rendszeresen egész napos programmal jelentkezik, amely egy-egy témát, kultúrát, jelenséget mutat be átfogóan. A "Jeles Napok" - sorozata szintén népszerű a Duna Televízió felmérései szerint. A tavalyi "Jeles Napok":

• A Mítosz Napja (1998. január 23.)
• Március 15. - a nemzeti ünnep alkalmából
• Gulág Nap (1998. április)
• A Tánc Napja (1998. április 24.)
• A Kert Napja (1998. július 10.)
• Izraeli Nap (1998. július)
• Az Építészet Napja (1998. szeptember 12.)
• Október 23. - a nemzeti ünnep alkalmából
• A Bor Napja (1998. november)
• A Játék Napja (1998. december 5.)

Hol jár most E.T.? Hol vannak a mókás szellemírtók, a naív szörnyecskék, a Yodák, a ewokmackók, a mesébe illő óriások és törpék? Hová tűntek az igazi szuperhősők? A hamisitatlan cselvetők; az aknavető helyett önmaga szellemében bízó Bruce Lee, a csodaketyerék világában ósdinak nevezett lézerpallossal fenyegető Luke Skywalker, a Jessica Lang bájaitól érthetően megrészegedett King Kong, a csodák csodájára járó szalmabáb, a naív Superman, Lucky Luke, Tarzan, Rocky, Indiana Jones, netán Winnetou?
Mi maradt az álomgyárból? Merre tart ma Hollywood? A kérdés költői. A trendek mégcsak beazonosíthatóak, az újdonság varázsa azonban mintha elveszett volna. A filmdömpingből alig-alig emelkednek ki a progresszív gondolatok, a szenzációsnak nevezhető képkreálmányok. A piac diktál! A film áru, a művészi szempontok jobbára másodlagosak. A mozi immár a kiszolgálás művészete.Hollywood a hamburgergyártók sikerreceptje szerint készíti késztermékeit, előregyártott "eledeleit". Kisérletezni csak a "kicsik", a függetlenek (Hartley, Jarmusch, Lynch etc.) mernek. A többség behódol a produceri vágyálmoknak, az imádott zöldhasú szolgálatában - ha kell - a vérgőzős naturalizmust, a piacképes bizarr szexet, a videóklipszerű akciókat részesítik előnyben a mindinkább ipari termelésre átálló alkotók.
A méret a lényeg! A trükké, a látványé, a pirotechnikáé a főszerep. A színészek szinte másodlagosak. A rendezők és az őket marionettbábukként mozgató sztárproducerek a vizuális effektusokra, a digitális machinációkra építik monumentális kliséiket. Csak egy példa. Az Industrial Light and Magic több mint két évtizede a világ filmgyártásának vezető cége, az ezredvégi szórakoztatóipar egyik bástyája. Anno (1975-ben) még George Lucas alapította, s azóta a százat is meghaladja azon filmek száma, amelyek számára vizuális effektusokat készítettek. A legsikeresebb szuperprodukciók listájáról is kiemelkedik a Star Wars-trilógia, az emlegett E.T. vagy az Indiana Jones-sorozat. Ezek valóban alapműveknek, filmes mérföldköveknek számítottak a maguk korában. És máig az ötletesség, a még emberléptékű filmgyártás jelképei. De nézzük a folytatást. Az "újkori slágerlista" élén a szellemtelen Jurassic Park, a nyögvenyelős Támad a Mars!, az "újrarágott" 101 kiskutya, a stílustalan Twister, a félrecsúszott Mission: Impossible vagy a Jól áll neki a halál áll.
Az eredmények mégis őket igazolják. Az ILM kulcsszerepet játszott minden idők tíz legnagyobb bevételt hozó filmje közül hatnak a sikerében. 14 Oscar-díjat kaptak a legjobb vizuális effektusokért, tizenkettőt pedig a technikai eljárásokért. El kell tehát ismerjük: találmányaikkal és fejlesztéseikkel vitathatatlanul nagyban hozzájárultak a filmes látványhatások ugrásszerű fejlődéséhez. A kezdeti időkben ugyan még a hagyományos eljárásokkal dolgoztak, blue scrennel, képfestéssel, makettépítéssel, ám mára kifejlesztették azokat a kameramozgatási és optikai technológiákat, melyek igen hamar az egész világon alkalmazott módszerekké váltak. És a fejlődés nem állt, nem állhatott meg: napjainkban képesek teljes képet generálni számítógépen, képesek animációt vegyíteni elő szereplős felvételekkel (lásd: Roger nyúl a pácban), avagy tetszés szerint képesek torzítani a felvett anyagokat.
Az élet őket igazolja. A pulikum rajong a különleges szerkentyűk okozta trükkökért, a precízen kidolgozott képtüneményekért. És ez nem is lenne baj. Szükségünk van mágusokra, a hétköznapok szürkeségéből ideig-óráig kiemelő varázslatokra. Csakhát hol keressük a formához méltó tartalmat? A modern jenki filmipar miközben kitermeli gigászi hőseit, elfeledkezik a történetről, a bőszen emlegetett sztoriról, a dialógusok fontosságáról. Az általános ötlettelenség korszakát éljük. A mindenkori trükkstáb mögé bújnak a forgatókönyvírók, a dramaturgok, a rendezők. Némelykor a színészek is.
A tavalyi és az idei esztendő termése hűen bizonyítja a fentieket. A Titanic sikere például legalább úgy köszönhető a pazar technikai trükkorgiának, mint a szerelmi szálnak, a süllyedő taton kibomló Rómeó és Júlia történetnek. Ezt egyébként maga James Cameron, a film rendezője is elismerte, amikor nemrégiben így fogalmazott: "Szerintem be fogunk kerülni a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a minden idők legnagyobb díszletét felépítő csapat!" Megállapítása aligha túlzó. Kiváltképp, mivel e nagyszabású mozi speciális effektjei szintúgy megérnek - minimum egy - misét. Cameron ugyanis számos új (sz)ámítógépes szoftvert alkalmazott, például azért, hogy a lélekveszejtő embertömeg - micsoda paradoxon! - élethűnek tűnjön, de a füstöt, a hullámokat és a feneketlen óceánt ugyancsak virtuális formába öntette.
A Godzilla merőben másról szól. Míg Cameron a látvány mellett azért a meseszövésre is koncentrált, s eképpen az arányokat sem vétette el, addig a Roland Emmerich - Dean Devlin páros szupermozija érdektelenségbe, felesleges trükközésbe, olcsó dumaszuszakolásba fullad. Godzilla, amely eredetileg a háború, az öldöklés szüleménye, a mindenkori áldozatok félelmeinek mementója, Hirosima jelképe volt, filmgyári végtermékké, comics-poszterré, afféle átlagvandállá satnyult.
Semmi és senki sem szent! Hollywood "felzabálja" önmagát, mindent és mindenkit, ami/aki az útjába kerül. Mára a debilség is divattrenddé vált. Olyannyira, hogy a gyengeelméjűség, az emberi gyötrődés aprólékos, szinte élveteg bemutatása rendre nyerő lapnak számít a nagy filmes pakliban. A moziipar új hősi mítoszt teremt: a félkegyelműség, a degenerált széplelkűség, a hátrányos helyzet mind vonzóbb téma az alkotók és a producerek szemében. Forrest Gump feltűnése óta a hülyeség nem akadály, az amúgy segítségre szoruló emberek beilleszkedési kísérleteiről forgatott népmesék és szentimentális példázatok kasszasikerrel kecsegtető attrakciókká silányultak. Az üditő kivétel, ha úgy tetszik a kakkuktojás Billy Bob Thorton műve, a Pengeélen(Sling Blade). A film egyedi hangvétele, az elesettek mellett való kiállása révén erkölcsileg nem támadható. Az viszont szinte sokkoló, ahogy a Marlon Brando-utódnak kikiáltott Thorton ezután a valóban igényes, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Oscarral jutalmazott független film megszületését követően szinte azonnal átállt a Touchstone Pictures oldalára és vállalta az Armageddon egyik jelentéktelen, ámde busás jövedelmet eredményező szerepét.
Apropó, Armageddon. Michael Bay világvége-víziója alighanem a legtöbbet bírált csúcsmozik egyike. A siker korántsem egyértelmű, bár a közönség - hála a remekül felépített világszéles reklámhadjáratnak, s a profi köritésnek - ha késve is, de megkedvelte a mesét; "megette, amit megetettek vele". A multiplexek klimatizált nézőtere, az egyenkóla és az egyenpopcorn hatására a film elérte célját, s ha nehezebben is, mint várták, de a listák élére tört.
Ahogy Jack Valenti, az Amerikai Mozgókép Szövetség (MPPA) elnöke megállapította a Newsweek hasábjain: "mi már a digitális korszakban járunk. A szatellit ott van az otthonunkban, a gyors adatátvitelnek köszönhetően megnégyszereződött a kábelállomások száma. A digitális-videólemez ugyan csak nemrég került a piacra, de a multuplex-paloták már jó ideje hódítanak. Európában is valóságos filmszínház-építési láz tombol. 1997-ben legalább ezer új mozi nyílt, jó néhány közülük amerikai cégek segítségével. Ötven láb széles domború vásznak, digitális hang, kényelmes ülések fogadják a publikumot. És a folyamat egyre gyorsul! Valenti szerint a közelmúltban megépült lille-i megaplex-monstrum, a huszonnégytermes(!) mozicentrum fényesen bizonyítja: Európa mindinkább átveszi a tengerentúli gyakorlatot, sőt Hollywood méltó partnerévé válik.
Kérdés persze, mindez hogyan hat kulturánkra, milyen következményekkel jár ideát. Filozófusok, hivatásos kommunikátorok, szociológusok, szocilálpszichológusok kutatják a lehetséges következményeket. Tény, hogy az amerikalizálódás immár nem tűník mesterségesen gyártott, lila ködbe burkolt, elvont fogalomnak. A bőrünkön érezzük hatásait. A mozi-forradalom ezért is lehet, mint kulturaközvetítő intézmény egyszerre építő és romboló hatású. A popcornmozik létrejötte ugyanis megváltoztatta a mozi társadalmi státuszát. A filmezés többé nem nevezhető társadalmi érdeknek, a közösség életét, hangulatát befolyásoló kiemelt tényezőnek, csupán egyike a számtalan szórakozási formának; nem több a tamagocsinál, egy-egy videógémnél, néhány internet-programnál. Antonioni, Jancsó, Wenders vagy Gilliam nem szállhat szembe sem Godzillával, sem a Titanic-kal. Leonardo di Caprio túléli James Dean-t. Bruce Willis ha kell, megfúrja a Holdat. Minden lehetséges. A méret tetszés szerint növelhető. Csak maradjon elég popcorn. És tartson ki a kóla.

Szabó Zoltán Attila

Kiváncsi lennék, ha hipp-hopp megszünne a Familia Kft. véget nem érő(?) szériája, mi maradna meg belőle emlékezetünkben? Mire emlékezne a bolondos szappanopera hajdan lelkes közönsége, hányan emlegetnék fel az ikrek egykori "hőstetteit", hányan emlékeznének a folyton mozgásban lévő Krisztire, vagy kissé robusztus tesójára, hányan tudnák fejből ídézni a régmúlt poénokat? Gyanítom, hogy évekkel, évtizedekkel később már csak a az a bizonyos "eddig, eddig..." marad(na) meg kollektív tudattalanunkban. Nem ez a helyzet a Mézga család esetében! A legendás rajzfilmsorozat számos gegje, megállapítása, röhejes szituációja máig élénken foglalkoztatja az átlagmagyart. Mézga Géza immár mítikus hős, Aladár valódságos szupersztár, nem beszélve a link tiniről, Krisztáról, a elhanyagolt asszonyságról, Pauláról, az örökbecsű Máris szomszédról, a láthatatlan Hufnágel Pistiről, vagy MZ/X -ről, aki mifelénk talán még Luke Skywalker-t is kenterbe veri. Csak egy példa: emlékszem, a szép emlékű Király sztríti párlatadagoló "üzemben", a legendás Zöldség-Gyümölcs nevű mulatóban a kilencvenes évek elején, amikor a királyi televízió mellőzte Mézgáékat, a tévés főcímzene ("van itt nálunk hajcihő, kitünő hangulat, olyan, mint a vadnyugat, zene-bona, ricsaj...") volt a legnépszerűbb sláger! Hihetetlen de igaz, az emlegetett "intézményben", sőt, az ország számos underground-klubjában sokáig ez volt a vezető sláger, s csak Mézgáék után kullogtak a világsztárok világsikerei. A REM, a B52, a U2, a The Cure, sőt Bob Marley, Jim Morrison, Jimi Hendrix is lemaradt, akár a borravaló...
Röpke értekezésem célja kivételesen tehát nem egyéb, mint jelezni: a Mézga Muri címmel rövidesen megjelenő popalbum alighanem ismét, immár a hivatalos slágerlistákra robbanthatja az amúgy is felejthetetlen, meglehetősen egyszerű, ámde a magyar valóságról sokat eláruló, dalocskákat. És ez a friss lemez alighanem újjáéleszti a kultuszt, így remélhetőleg az illetékesek, a tévés nagyfőnökök is megértik végre: a magyar rajzfilmek - lett légyen az bolondos, ám korántsem szappanszerű széria, esetleg egyszeri, klasszikus mesét feldolgozó mű - műsorra tűzése kötelező "házi" feladatuk! A nézők ugyanis nemcsak a Nickelodeonra, a Cartoon Networkre vágynak, hanem időről-időre szeretnék viszontlátni Bubót, Gusztávot, Mézgáékat, Az Erdő kapitányát, ne adj' Isten a mélyebbről "merítő" klasszikusokat, a János Vitézt, a Fehérlófiát, a Hófehért, a Daliás időket, az Idő urait, a Macskafogót, avagy olyan röpke animációs gyöngyszemeket, mint amilyen a Babfilm vagy A Légy. Jó lenne, ha azok, akik már látták, ismét önfeledten szórakozhatnának ezeken a remekműveken, de az még üdvösebb volna, ha a mai gyerekek is megcsodálhatnák az emlegetett kivételes produkciókat. Lám, a lemezkiadók már léptek, ideje lenne, hogy a műsorszerkesztők is (rá)kapcsoljanak...

Szabó Zoltán Attila

A robbantgatásokhoz, a példát statuáló tisztitótüzekhez(?) különösen a szexlokálok és az egyéb kéj- és párlatadagoló "nagyüzemek", a tiltott portékák kiárusítására szakosodott diszkontszalonok környékén, a (kis)Király sztríti bordélybodegák, netán a pártelnöki rezidenciák tájékán immár igencsak hozzászokhattunk. Al Capone ezredvégi helytartói időről-időre gondoskodnak egy kis tüzijátékról, egy-egy, a földrengéskijelző szejzmográfok által is mérhető/kimutatható pokoli gépzsivalyról.

Úgy tűník, lassacskán a tűzbiztos szkafander, az őrző-védő betonbunker lesznek a városi divatfolklór jelképei, a túlélés eszközei. Mindezt jelzi, hogy immár az aktuális divattrendek, a rap/house-partyra hergelő honi hejehujabandák is előszeretettel fenyegetnek "bombázással", hangulatrobbantással. Lám, itt és most egyszerre támadják hallójáratainkat a TNT-formáció kopasznyakúi és a HouseBombázás "szakértői" is. Előbbi zene- és mókagroup a szövegszuszakolás szintjén tündököl, míg az emlegetett HouseBomba-válogatás reprezentánsai leginkább a bővérű klubhangulat kiaknázására, átmentésére törekszenek. A két, mostanság piacra (partra vetett?) korong tehát aligha kétséges, hogy jókora sikerrobbanással fenyeget, minthogy mindkét album az aktuális trendekhez illő formát és tartalmat kapott. Más lapra tartozik, hogy ezek a zenei kreálmányok amúgy meglehetősen keveset érnek a kiváló áruk fórumán.
Na bumm! - tehetjük hozzá stílszerűen; a fenti bandák célja nem is az, hogy Beethovennek, esetleg a Led Zeppelinnek dobjanak kesztyűt. Sokkal inkább a profit és az azonnali hatásvadászat lebeg a kiadók és a publikumpukkasztó mjúzikmutánsok szeme - minő képzavar: füle - előtt. A gyorséttermek gyorsélvező kosztjához szokott tucatfalóknak persze ez is megteszi. Az összhangzattan rejtelmeiben szíves-örömest elmerülő zeneértők azonban más okból, bár teljes joggal robbanhatnak fel. A HouseBomba ugyanis nem kímél senkit. Még a lélekharang vészjósló kongására is csak egy jókora Bumm! a válasz...

Szabó Zoltán Attila

A világ tetején kivágni a magas C-t, ez aztán - pöstiesen szólva - csakugyan nem piskóta! Márpedig azok a japán és nepáli muzsikusok ennél aligha adták lejjebb, akik nemrégiben éppen a világ csúcsán, a Mount Everest lankáin vállalkoztak egy csúcsbulira. A hírek szerint, a szuperkoncertet hatezer(!) méter magasban tartották, remélve, hogy ezáltal a muzsika hangjai éppúgy remek reklámot kaptak, mint ahogy a térség turisztikája is a figyelem fókuszába került. Magasztos C-él, az egyszer biztos!

A Merliner Sziget(hír)Ügynökség jelentése szerint, Vöri az idén is a hagyományoknak megfelelően, csontrészegen "nyitotta" meg a fesztivált. Ahogy az lenni szokott, a kora hajnali órákban kezdte meg a permanens vedelést, hogy azután az első akkordokra és gitárriffekre már csúcsformába lendüljön. Köztünk maradjon, az állandó edzés ezúttal is meghozta a kívánt eredményt, így a kultúrális eseményekből idén sem lát(ott) az égvilágon semmit...
Pedig ESEMÉNY, kiváltképpen színházi jellegű akad(t) itt bőven. Mindenekelőtt kiemelném a szép emlékű anno Tilos az Á-ban (is) megcsodált, pétervári illetőségű N.O.M. nevre keresztelt postpunk formációt. Ez a "zenebonabanda" - amely az utolsó előtti napon, a Bahia Színpadon, hajnali kettőkor nyomul(t) az idei parádén - nem annyira zaklatott ütemfélékbe ágyazott dodekafón "muzsikája" révén érdemel külön említést, hanem elsősorban komplett "pantomimsója", degenerált színpadi megjelenése miatt. A N.O.M. produkciója maga a SZÍNHÁZ, amit ha mondjuk Halász Péter rendezne meg, lelkesen üdvözölne a honi kritikusok többsége. Így azonban, csak egy elismerő csettintésre jók. A Merlinertől minden esetre megkapják...
A Diáksziget '98 színházi jurtájában ezúttal ha lehet, a megszokottnál is színesebb, műfajilag is változatosabb műsor kerül(t) teritékre. A Szegedi Kortárs Balett: Homo Ludens előadása, a Maskarások halálhajó-produktuma, az Ascher Tamás rendezte Brecht-Weil-Csákányi est, valamint Bozsik Yvette aktuális táncparádéja kihagyhatatlan csemege. De Hobo Viszockij műsora, Börcsök Enikő és Dévényi Ádám Mindennapi éjek elnevezésű "szolid tombolása" is ráfér a "szerre". Hogy a tradicionális performance-karneválról már ne is szóljunk. Vagy azért annyit mégis, hogy most sem marad(t) el a közös dobolás a 100 olajos hordón, a Hangkarnevál, a Hülyék Gyülekezetének (ez nem a HIT Gyagyáinak összegabalyodása!) forradalmi "nyelvelése", a Bubble Fun Trip carpe diem imitációja, vagy a Szélkarnevál, melynek legfőbb tanulságát Camus dolgozta ki, s imígyen szóla: "a metafizikai lázadás nem tör semmire, nem táplál reményeket. Csak megbizonyosodik a sors kérlelhetetlenségéről, anélkül, hogy beletörődne."

D. J. Hippi

Bródy János nem az a hamvába hótt alkat. Rendre új és még újabb célokat állít maga elé és ezeket, a közönség örömére meg is valósítja. Amibe fog, egyenlő a sikerrel. Bandái, így az Illés és a Fonográf legendás "őskövületeknek" számítanak, bár hősünk szolóban is sztár. Ha ideje engedi, rockoperákat ír (István, a király, Will Shakespeare stb.), koncertezik, esetleg régi "tettestársai", Koncz Zsuzsa vagy Tolcsvay oldalán tűník fel. De megesik, hogy távol-keleti kislányoknak csapja a szelet...

Ne tessenek persze semmi rosszra gondolni. Az ország "tinije" ilyenkor sem a puszta élvezeteknek hódol, sokkal inkább rajongóival trécsel, azok kedves figyelmességeinek köszönhetően kap ihletet. Egy ilyen találkozás következménye például, hogy Bródy immár esztendeje létrehozta a Magyar Nyelv Akadémia Alapítványt. S hogy kerül a japán kislány a képbe? Úgy, hogy egy váratlanul intim pillanatban, egy dörgő vastapsot hozó fellépést követően bájosan felmondta a dalnoknak a Ha én rósza volnék... - című sláger "szövegkönyvét". Kiderült továbbá, hogy mindezt Budapesten, egy speciális nyelviskolában (Hungarian Language School) tanulta, ahol a világ 70 nemzetének fiai és leányai igyekeznek elsajátítani korábban nehéznek és bonyolultnak hitt, de valójában életre, kommunikációra termett anyanyelvünket.
Ezt követően Bródy sem tétlenkedett soká, meglátogatta a sulit, felvette a tanárokkal és a diákokkal egyaránt a kapcsolatot, megismerkedett azok gondjaival, örömeivel, majd saját zsebből(!) megalapította az alapítványt, melynek célja segíteni a magyar, mint idegen nyelvoktatást. Szép, önzetlen gesztusának hála, ha lehet még több idegen ajkú tartja fontosnak egyedi nyelvünk elsajátítását. A dalnok pedig egy cseppet sem bánja, hogy egykori szösszenete, Edison pest-budai látogatásának emléket állító slágere mára elavulttá, értelmetlenné vált. A "Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki / Nem érti senki, nem érti senki/ És nem is akarja megtanulni..." - kezdetű rigmust ideje elfelejteni, kiiktatni emlékezetünk wurlitzeréből.

- Sz. Z. A.-

"Labóratórium falak nélkül ..." Szentgyörgyi Albert ősrégi álma, vasfüggöny mögötti víziója sokáig árvalányhajas illuziónak, megvalósíthatatlan álomnak tűnt csupán. A gondolat születésének idején - a hetvenes években - kiváltképp merésznek (naívnak?) tűnt a Nobel-díjas tudós elképzelése, hiszen a kishitű többség, a jövő kristálygömbjét véletlenül sem fürkésző, leginkább az aktuális pártkinyilatkoztatásokhoz igazodó hitetlenek szemében mindez eretnekségnek, erős túlzásnak számított. Mint ahogy - hasonló "megfontolásokból" - a magyar, mint idegen nyelv fejlődéséhez, "eladhatóságához" sem fűztek sok reményt egykori "agytrösztjeink". Hűen tükrözi a korabeli mentalitást, faramuci viszonyunkat saját anyanyelvünkhöz Bródy János 1976 táján slágerré érett szösszenete, mely Edison pest-budai látogatását felemlegetve állapította meg kesernyésen: " Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki/ Nem érti senki, nem érti senki/ És nem is akarja megtanulni..."

Azóta - bár erről szemellenzősen most sem vesz mindenki tudomást - nagyot fordultak a szelek. Kelet és Nyugat között partneri párbeszéd indult meg, globalizációról, egységesülő Európáról, internetről, világszéles információs sztrádáról hallhatunk nap, mint nap. Műholdak egész sora cirkál a fejünk felett, másodpercről másodpercre értesülhetünk bárhonnan bármiről. A valaha csak egy szűk elithez eljutó friss tudományos felfedezések többsége immár a napilapok, gyakran a bulvárlapok(!) címoldalán szerepelnek, gondoljunk csak a klónozott birkákra, a kultúrnövények géntérképére, a molekulákat feltáró újgenerációs spektrométer "média-hasznosítására", szétkürtölésére.
A tudományos felfedezések terén -akárcsak a közélet egyéb régióiban- persze megkerülhetetlen az angol nyelv. Hatása óriási; némi képzavar önkényes idepasszintásával fogalmazhatunk akár úgy is: amerre csak tekintünk, anglicizmus terem. De éppen ezért korántsem mellékes, merre tartanak az olyan apró, a világ össznépességéhez viszonyítva csak kevesek által beszélt, egyedi hangzású (anya)nyelvek, melyek egyéni színekkel gazdagítják mind az elit-, mind a tömegkultúrát.
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy immár a gazdag szókinccsel bíró, grammatikai szabályait tekintve különösen figyelemre méltó magyar nyelv is vonzza a tanulni vágyókat! Nyelvünk kitörni látszik elszigeteltségéből, a sok éves bezártságból. Immár letagadhatatlan tény, hogy az elmúlt évek ismert politikai, gazdasági változásai előnyösen hatottak a magyar kultúrára, sok multinacionális cég képviselője, szakembere és számos mifelénk szerencsét próbáló idegen kacérkodik korábban lenézett vagy épp felmagasztalt, nehéznek és bonyolultnak tartott nyelvi technikáinkkal. A folyamatot igazolják, alátámasztják a legfrissebb adatok is. Míg például 1980-ban mindössze 2000 külföldi kapott egy évnél hosszabb időre tartózkodási engedélyt, ez a szám 1989 után évi 30-40 ezerre emelkedett. Ugyan ki hitte volna, hogy eljön az idő, amikor a ténylegesen itt élő, kényszerűen vagy önként és "dalolva" itt ragadt külhoniak számát több, mint százezerre becsülik?!
Jelenleg ez a helyzet. És mindezek fényében már aligha okoz meglepetést, hogy a magyar, mint idegen nyelv professzionális oktatása, a kor igényeihez méltó "tálalása", az eddig csupán piciny szakmai bázisokra épülő tananyag egységes formába öntése elodázhatatlan feladatunk. Az Akadémiai Kiadó hamarosan idehaza és külföldön egyaránt megjelenő, a kezdő szinttől a felsőfokig ívelő tankönyvcsomagjai tehát jó időben, bizonyos szempontból a legjobbkor kerülnek a (világ)piacra.
- Az előzetes felmérések alapján és az elkészült munkák szinvonalát látva, azt hiszem, joggal reménykedhetünk mind a szolíd anyagi, mind az erkölcsi sikerben - erősíti meg Vincze Katalin, a kiadó nyelvkönyvszerkesztőségének vezetője. A növekvő igényekre csak egyetlen példa: az Egyesült Államokban közel 140 ezer ember beszél magyarul és sokan már jelezték tanulási szándékukat.
- Az említettek nyílván a szép számú magyar kolónia tagjai...
- Részben igen. Bár a hazai igények is kézzel foghatóak. Az egyik készülő tankönyv éppen a Budapesten működő Hungarian Language School tapasztalataira épül, arra az immár hetedik esztendeje létező tanintézményre, mely a hozzánk látogatók többségét - akár két hetes "túlélő" , akár hosszabb általános kurzusok keretében - korszerűen és hatékonyan oktatja a nyelvre. Koháry Ilona: Magyar Iskola című kötete tehát már egy kész, bevált program szerint épül(t) fel, úgy, hogy nem feledkezik el a játékosságról, a kreativitásról, a nyelvtani gyakorlatokat könnyebbé tevő dalok (Bródy János és a Muszty-Dobai duó szerzeményei) tantervi beillesztéséről sem. Mindez a kezdő- és középszinten tartó diákokhoz szól. De Halló, itt Magyarország! címen egy kurzuskönyv is készül a haladók számára, mi több, az ELTE szerzőcsoportjának köszönhetően egy felső fokú tananyagot tartalmazó kurzus is napvilágot lát hamarosan.
- Hogyan lehet a világ különböző pontjain élő, döntően más érdeklődési körű, más és más szakmát űző felnőtteket és a tapasztalatlan, kisebb munkabírású, de frissebb gyerekeket ugyanazon iskolapadba ültetni? Hogyan lehet egy csapatba, egy kalap alá venni a magyarul tanuló japán diplomatát, az amerikai menedzsert, a francia focistát, a kínai papucsárust, esetleg az indiai ékszerészt?
- Azért esetünkben nem ekkora a szórás. Bár mindannyian különbözünk; ha egy nyelv elsajátítása a célunk, közös nevezőre juthatunk. A játékos nyelvtani módszerek éppúgy vonzzák az iparmágnást, mint a piaci árust, nem beszélve a gyerekekről. Az igények persze mások. Az üzletemberek inkább gyors sikerekre, kevesebb nyelvtani ismeretre vágynak, a kommunikációt részesítik előnyben. Mások alaposabbak, hajlandóak a finomságokkal, a mélyebb összefüggéssekkel is foglalkozni. Az alapok azonban ugyanazok. Ráadásul a cél is összefűzi a tanulókat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az emlegetett nonprofit iskolában, a Hungarian Language School-ban az első perctől sikeres a képzés! A lényeg ugyanis a módszer minden részletre kiterjedő voltában, kommunikáció-központú gyakorlatában keresendő.
- Ma már alapkövetelmény a látvány, a szép külcsíny. E téren sem vallanak majd szégyent?
- Egy biztos: nem színtelenek és szagtalanok ezek a kiadványok - veszi át a szót Dr. Sós Péter János, a kiadó igazgatója. Remélhetőleg tehát megfelelünk ennek a kihívásnak is, így külsejében vonzó, akár az ismert angol nyelvkönyvek színvonalát is megütő könyvsorozattal rukkolunk ki. Olyan könyvekkel, melyek már a megújuló Akadémiai Kiadó profiljához méltóak. Az ál/népszerű tudományok megjelentetéséről viszont ezt követően lemondunk, s csak megalapozott, tényeken alapuló tudományos munkák és nyelvi szakanyagok megjelentetésére vállalkozunk!
- Hol itt az üzlet?
- A tudományos publikációknak megvan a maguk rendje, a szakmának pedig sajátos mozgása, törvényei vannak. Az aktuális szakmai anyagok megjelentetésére 48(!) szakfolyóiratunk vállalkozik, míg az átfogóbb munkák, értekezések kiadását ugyancsak magunkra vállaljuk. Az üzlet abban rejlik, hogy nem egy köteg papírfecnit adunk el, hanem magas szinvonalú, értéket képviselő szakmai anyagokat. Áraink pedig mindig a könyvben lévő információk függvénye.Amit mi csinálunk, nem reklámcsapda!
- A választások eredménye, az új kultuszpolitika mennyiben befolyásolja az Önök tevékenységét?
- Természetesen kihatnak ránk is a változások, ahol lehet, pályázni is kívánunk, de nem számítunk állami segítségre. Határterületeken mozgunk, függetlenül mindenki mástól. Az állami szerepvállalás más természetű. Az Anyanyelvi Konferenciával, a Magyarok Világszövetségével sokkal közelibb, partneri kapcsolat kiépítésére törekszünk. Egyúttal a virtuális műhelyekkel, a hasonló európai intézményekkel is jó a viszonyunk.

Szabó Zoltán Attila

a sikerdarabok sajátos útját járta be Magyarországon. Az Erdélyi Színjátszó's Énekes Társaság már 1927-ben előadta Pesten, a Hacker-szálában, s ezzel az opera-buffával mutatkozott be 1837-ben a Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) társulata. Az Operaház megnyítása (1884) óta egyébként a darab szinte sohasem került le a játékrendről. Ennélfogva az operakedvelők minden nemzedéke ismeri, szereti és többször látta a produkciót. Internet-napilapunk stábja is jó szívvel ajánlja a Merliner olvasók figyelmébe azt a most megjelent Hungaroton-kiadványt, mely egy 1960-ban született, ma már legendás produkció hanganyagát tartalmazza. A szereplőgárda alighanem ünmagáért beszél (énekel). Íme: Réti József (Almaviva gróf - tenor), Katona Lajos (Bartolo "doki" - bariton), László Margit (Rosina - szoprán), Melis György (Figaro - bariton), Székely Mihály (Basilio zenemester - basszus), Divéky Zsuzsa (Berta, házvezetőnő - mezzoszoprán), Bende Zsolt (Fiorello - bariton), Nádas Tibor (Tiszt - basszus). Dirigens: Lamberto Gardelli.

Juszt se a filmről, az amerikai kultuszparódiáról írok! A Blues Brothers kapcsán ugyanis csak mellékesen ugranak be a mozibéli gegek. Hiába esik meg az ezredvégre újraklónozott, ám elemükben '79 táján lévő hőseinkkel megannyi őrült poén és egy sereg, néhol erőltetett, máskor valóban kapitális baromság, azért - a magyar fiókfivért, Horváth Charlie-t idézve - itt mégis "csak a zene van..." Az örök blues, mely dupla CD-verzióban, The Blues Brothers álnéven a napokban dobnak/dobtak a hazai piacra.
Az album természetesen remek. Ritkán esik ilyen jól egy rég lerágott cupák. Ez az agyonrágott "csont" bizony még mindig ízletes, a maradék húscafatok sem romlottak, sőt az érlelés kimondottan jót tett a dolognak. Otis Redding I can't turn you loose ezeréves gerjesztője, Jake és Elwood himnusza, az Everybody needs somebody to love vagy a Spencer Davis-féle Gimme some lovin', az Aretha Franklin-tipusú Think, esetleg James Brown és Ray Charles varázslatai olyan egyedi remekművek, amelyek talán soha nem évülnek el. Örömzenét hallhatunk tehát, amely egyben egy korszakot, egy gépmentes zenei nyelvet, egy különös világot, egy egyéniség központú ellenkultúrát mutat be. Ahogy a film, úgy a zene is humorral telt, ötletes, improvizatív és mégis egyszerű. Könnyen befogadható, könnyed muzsika ez, mely mentes az öncélúságtól, a divatmajmolástól, a közhelyektől. Kivételesen nem a kutyaütőkről: a kigyúrt play back-sztárokról, a tinglitanglira tátongó kócbabákról szól a történet, sokkal inkább az életet élvezni és érezni képes, romlatlan kölyöklélekkel megáldott játszani tudó és akaró(!) örökifjakról.

Szabó Zoltán Attila

Voltak boldogabb (béke)idők, amikor a futószalagon gyártott olasz mókamozik kenterbe verték a legtöbb csihi-puhis akciókrimit, thrillert és más véresen komolytalan filmszösszenetet. Anno a publikum falta ezeket a sajátosan harsány humorral megáldott, kellően kattant, temperamentumos latin mesketéket. Voltak idők, amikor a könnyed "omnibusz- mozik" vitték a prímet, így a Boccaccio '70, A nő hétszer, a Szörnyetegek vagy az Olasz furcsaságok. És volt egy sereg italo-sztár, akik e lökött poénorgiák révén híresültek el, gondoljunk csak Monica Vittire, Nino Manfredire, Dino Risire, Ugo Tognazzira, Paolo Villaggiora vagy Vittorio Gassmanra.
Mára sok minden megváltozott. A filmvásznon a naturalizmus eszméje hódít, s a hódolók popcornt majszolva szavaznak újra és újra a mozgó képi vérrontásra, a puskaporra, a bizarr szexre, a hideg acélra, a nyers erőre. A bolondos olaszok ideje úgy tűnhet, lejárt. Az egykorvolt forrófejűek eltávoztak, avagy lehiggadtak, némelyikük nyugdíjas bohócnak, talk-show parodistáknak állt. Netán a süllyesztőig süllyedt. Az utánpótlás pedig nemigen serénykedett eddig. A kilencvenes években jobbára "csak" az új utakra tévedt olasz filmesek-, máskor a Hollywood vonzásába került bérmágusok munkáit vizslathattuk fanyar pofával.
Most azonban egészen kellemes meglepetés érheti azokat, akik - az aktuális trendekre fittyet hányva - szívesen "utaznak" déli verőfényben, vérbő humorban, erotikában, táncban, önfeledt duhajkodásban. A Latin vér (Il Ciclone) című Leonardo Pieraccioni munka ugyanis végre hozza a formát: kikapcsol, megnevetett, felspannol. Egy csapat spanyol flamencotáncos leány és egy olasz kisváros szexuálisan elhanyagolt népe talál egymásra a szemünk láttára, őrült kavarások, szenvedélyes pillantások, pazarul pózoló, ringó, riszáló popsik és egyéb kerekded formák támadják meg és ejtik rabul retinánkat, de mellesleg bamba biciklistákra, marihuánától felpörgött őrült spanyolokra és nem kevésbé őrült azzuri poén- és oroszlánvadászokra is vethetünk egy-egy üde pillantást. Mert hiszen jól esik az ilyesmi. Jól esik az a kettősség, ahogy a toszkán vidék tompa tónusaiba vakítóan élénk színek vegyülnek, jól esik a szenvedély és a naív romantikus képzelgés együttese, mint ahogy jóleső az is, hogy végre nem a magyaros világvége-mentalitással, hanem az életigenlő örömhajhászással szembesülhetünk. A film kerülőutak, alibidumák, tartalmas közhelyek, gyenge, obszcénul banális, gyomorforgatóan alpári humorkodás helyett egyszerű, mégis lendületes, hétköznapi helyzetekbe helyezi a mókás szituációkat, a félreértéseken alapuló bumeráng-blődliket, s teli szájjal kimondott hétköznapi bölcseletekbe sűrítve, falusi virágnyelven suggalja: keresd a nőt!

Szabó Zoltán Attila

Tényleg, milyen is?
Lehet mondani, hogy szép, azt, hogy kicsi, pincestúdió, kamara, jó, rossz, érdekes, netán modern - így együtt a helyről és mindarról, ami venne zajlik.
Szándékunk szerint a kellemes környezet csak az egyik összetevője a színházi élménynek, a lényeg, ami a színpadon történik.
A színház létrejöttekor a Komédium nevet nyerte. Szerencsés választás volt, mert minden műfajt magába foglalhat. Nem csupán a komédiát, ami talán az alapítók szeme előtt lebegett - pedig mennyire hiányzik egy ilyen színház! -, de Verebes István jól tudott darabot választani, és ez eldöntötte a Komédium sorsát. Számos drámai kísérlet után 1991. október 14-én Slawomir Mrozek Striptease-ét mutatta be a színház Eperjes Károllyal, Gáspár Sándorral, Szabó Györggyel, Taub János rendezésében. Öt évig játszottuk hatalmas sikerrel, és az előadás meghatározta a színház arculatát és közönségét. Nézőink a budapesti Katona József Színház művészeivel együtt jöttek, és szerencsére maradtak. A fiatal értelmiség színháza lettünk, ha a művek hozzájuk szóltak. Ödön von Horváth Pollinger kisasszony és a férfiak című műve Pap Verával, Maros Gáborral, Bodolay Géza rendezésében ősbemutató volt és újabb színt hozott, majd egészen fiatalok jelentek meg a színpadon: Kállóy Molnár Péter vezetésével Kálid Artúr, Tóth-Gáspár András, és berobbant a S.Ö.R., azaz Bergson-Long-Singer-Shakespeare: Shakespeare Összes Rövidítve - hatalmas sikerrel mind a mai napig. Ezzel a három különböző művel és rendezővel teljessé vált a Komédium arculata, sőt ami lényeges, egységes színházi stílusjegyek kapcsolták össze a műsortervet, noha ezt először csak félve reméltük, nem tört mozaikká a kialakított kép.
Tehát milyen is a Komédium?
A színház vezetése úgy gondolja - és ezt szeretném megtartani -, hogy a közép-európai kamaradrámák színháza, amelyből nem kizárt a tengerentúli európai gondolkodás sem. Hiszek abban, amit Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház legendás igazgatója írt 1943-ban: "Mai álláspontom szerint a színpad lényege a darab lelkét kivetítő szó és mozdulat, másszóval: a színészi játék és ennek egy magasabb, túlnyomóan zenei egységben összefogott kicsengetése, összhangja. Van valami, ami a művészi élmény veleje, a lelke minden magasabb értelemben ennek nevezhető színpadi alkotásnak, tehát minden olyannak, amely nem véletlenekből, legjobb esetben is egyéni színészi alakításokból valahogyan összealakuló színházi előadás, hanem amelyet valami rendezői szándék és a darab lényegéből kiinduló rendezői vízió fog össze művészi egységbe. Ezt a valamit talán úgy nevezhetném, hogy: a színpadi előadás ritmusa. Minden darabnak és ezzel együtt minden, a darabot tolmácsoló jó előadásnak is más és más ritmusa. A színpad számomra részben vizualitás, de elsősorban zeneiség kérdése. Sztaniszlavszkyék számára például a színpad elsősorban: lelki élmény kérdése, a színész átélésének és az átélés kifejezésének kérdése. Ez is végtelenül, elmaradhatatlanul fontos. De szerintem mégis csak részletkérdés ahhoz képest, amit egy előadás egészének ki kell fejeznie. Az átélés inkább a színész kérdése, mint az előadásé. A színésznek ezt el kell intéznie önmagával, minél tökéletesebben, minél egyszerűbben és meggyőzőbben, de a színészi élményt aztán be kell illeszteni egy zeneileg összehangolt előadás ritmusába, melyben maga az élmény és kifejezése: még csak nyers, naturalisztikus elem, még nem is egy magasabb zenei egység megcsendítésének már kialakult részlete. Ezt még előbb bele kell illeszteni az előadás egészébe, össze kell hangolni az előadás egész ritmusával."
És aki mindezt megteremti, az a rendező - a színészeivel. Van egy alapelvem: a Komédiumban nálam csak jobb rendezők dolgozzanak. Ez számomra is fontos, ha rendezek, mert legalább olyan jól szeretném megcsinálni, mint aki jobb, mint én. De a legfontosabb az, hogy a közönség egymástól eltérő, nagy egyéniségek alkotásait láthassa, és egy egységes arculatot teremtsünk sok színből.
Ez kezdődik a darabválasztással, folytatódik a rendező személyével, és így érünk el a színész egyéniségéig. Mert mit is írt Hevesi Sándor 1908-ban: "Az átélés intenzitása szerint a színész: komédiás, virtuóz vagy művész. Tehát: mesterember, mester vagy művész…A művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle. Egész embert ad s nem egész személyt, s úgy éri el ezt, hogy bár mindig ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt. Sohasem a szépségét látjuk, a személyes hangját halljuk, hanem mindig csak módosulatait - a szerepen keresztül. A komédiás alakoskodik, a virtuóz átalakít, a művész alakít. A komédiás utánoz, a virtuóz játszik, a művész él a színpadon. A komédiás rendesen kevesebbet, a virtuóz többet ád a kelleténél, a művész csak annyit ad, amennyi kell, sem többet, sem kevesebbet."
A színház az 1998/99-es évadot Samuel Beckett Végjáték című művével kezdi, amelyet Darvas Iván fordított és alkalmazott a Komédium színpadára. Szereplők: Darvas Iván, Mácsai Pál, Tanai Bella és Gönczöl János, díszlettervező Rajk László, rendező Kolos István.
Az arculatunkat, amelyet hét éve találtunk meg, a jövőben is szeretnénk megőrizni, és reméljük, a Dunaholding Rt. ezután is fontosnak tartja a Komédium működését.
Radó Gyula, a Komédium művészeti igazgatója

Márciustól rajtvagyok az Interneten, és ott jött egy levél vagy e-mail, hogy írjak a Merlinerbe, és ha minden jól megy, még az Internetre is rákerül. Óhajt-e többet a magamfajta, aki azon kívül, hogy rajta van, rákapcsolódott és használja, azt se tudja, mi az, amin rajta van, amire rákapcsolódott, amit használ…
Akkor írok. És színházról. És ha már írok, akkor arról a színházról, amelyikben dolgozom, ahol lakom (szinte) és természetesen, amelyikről felkértek, hogy írjak. Ez a Katona József Színház. A KATONA. A belvárosban, a Petőfi Sándor utca elején.
Fontos erről beszélni, ti. hogy hol van. A Katona József nem a József Attila Színház. Taxisok és egyéb úrvezetők esetleg keverik. Velem is indult már taxi Angyalföldre, amikor a címet bemondtam. És Jack Lang valahai francia kultuszminiszterrel is állami autó, amikor Jarry Übü király című darabját jött megnézni, Zsámbéki rendezésében. Persze a József Attilában nem találta a darabot, addig pedig (míg keresték, ill. kerestették vele) a színészek és a közönség várt az előadáskezdésre a Katona József Színházban…
Tehát hol van a Katona?
A Katona a belváros szívében van. Ha a belvárosnak van szíve. A főbejárat az óra-ékszer üzlet és egy virágüzlet között. A hátsó bejárat pedig a Haris közt köti össze a Kígyó utcával. Ez egy valamikori gyönyörűséges passzázs, szökőkúttal, amit legalább öt éve elloptak vagy letörtek. Azóta kopár. Még az előző rendszerben felújították, modern álmennyezetet kapott, szépséges kövekkel rakták ki az alját. Azóta takarító se látta. Katonába szerződésem idején (1987.) még túlparfümözött hölgyek és urak grasszáltak itt, föl is róttam plénum előtt, hogy mire az ember átverekszi magát az illatfelhőn, már teljesen alkalmatlan lesz a színházcsinálásra, kimúlik belőle a társadalmi érzékenység. Örömmel jelentem, hogy mára a helyzet teljességgel megváltozott. A passzázst ellepték a hajléktalanok. Parfümös ember, ha teheti, kerüli ezt a helyet, csak mi, színháziak bukdácsolunk keresztül a megállapíthatatlan korú és nemű, papundeklin heverő lényeken. Olyik kedvesen messziről köszön, integet. Éjjel, előadás után kölcsönösen jó éjszakát mondunk egymásnak…
Ezzel persze még nincs vége a Katona leírásának, hiszen van egy másik is, a belváros másik oldalán, szemben a Kárpátia étteremmel, az Ibolya "tejpresszó" alatt: ez a Kamra. Keresztanyja Básti Juli, ő találta ki a nevét. A másik fontos adat még a stúdiószínházról, hogy mi lápoltuk össze, persze az Önkormányzat hathatós segítségével. Vagyis a Katona híres külföldi vendégjátékai alatt a színészek csupán napidíj fejében játszottak, és az egyébként mindenkit megillető gázsiról lemondtak, hogy az az összeg bekerüljön abba a nagy kasszába, amiből végülis a Kamra lett.
Igen. Ez igazán fontos volt. Hogy ne csak az az üzemszerű és üzembiztos "nagyszínház" legyen, ahol mindenáron produkálni kell a biztosnak hihető nézőszámot és sikert, hanem hogy lehessen egy hely, ahol bátran lehet rossz is az ember, kipróbálhat újabb és újabb színházi formákat. A maga és a közönsége épülésére.
Az persze sejthető, hogy nem feltétlen ugyanaz a nézőtábora a két színháznak. A Kamrában sokszor olyan arcokat fedezünk fel, akik talán még sohasem jártak a nagyszínházban és bizonyos, hogy a nagyszínház közönségéből is sokan eltévednének: hogy merre is lehet a Kamra? Nézőtéri dolgozók a megmondhatói, hányszor akarnak bejönni a Petőfi Sándor utcai épületbe a Kamra jegyekkel és viszont.
Épp a fentiek miatt muszáj hangsúlyozni, hogy szándékosan választjuk a bizonytalan kimenetelű, kockázatos darabokat a Kamra műsorrendjébe. Mindezzel együtt persze ez nem azt jelenti, hogy a nagyszínház repertoárja üzembiztosnak mondható. Elég az utolsó három év bemutatói közül felsorolni az Élnek, mint a disznók, a Walpurgis éj, a Szeget szeggel, az Yvonne, burgundi hercegnő című darabokat. És talán jellemzőnek mondható az is, hogy ami a Petőfi Sándor utcában művészi kockázatnak számít, az máshol biztos közönségsiker. Erre a legjobb példa az idén nyáron megrendezett országos Színházi Találkozó, ahol a Katona magasan nyerte a közönség díját a Gombrowic-darabbal - Veszprémben.
A múltról és a jelenről. Sokan sokféleképpen, elsősorban szakmai körökben igyekeztek leírni a Katonát. Vagyis temetni óhajtották. Valóban, a színház egy korszaka lezárult. Azok az előadások, amelyek világhírűvé tették a társulatot, már nincsenek a repertoáron, a régi gárdából sem sokan maradtak tagok. Különböző okokból szerződtek más csoportokhoz. Ez természetes dolog. Ha egy művész úgy érzi, hogy változtatnia kell, ha új impulzusokat szeretne, akkor bizonyára jól is teszi, ha társulatot változtat. A Katona helyükbe nem szerződtetett hasonlóan népszerű, nagy neveket (az egy Haumann Péteren kívül), hiszen nem akarhatjuk ugyanazt a színházat létrehozni, ami egyszer már megvolt.
Sok fiatal, a főiskolát frissen végzett színész került a színházhoz. A "mindenevő" képző- és iparművész, Szabó Győző (persze színészként), Huszárik Kata, Kiss Eszter, Dévai Nagy Balázs négy, Fekete Ernő három éve, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Tóth Anita, Elek Ferenc, Rába Roland pedig a következő szezontól a Katona szerződtetett tagjai.
A közönség valamennyiüket megismerhette, már nagyobb szerepekben is láthatták őket. Sajnos számukra nem adatik meg az a könnyebbség, hogy televízióban és filmekben szerezzenek népszerűséget, ezáltal újabb közönségréteget becsalogatva a Katonába. No, nem tehetségük hiánya miatt, hanem mert nem készülnek tévéjátékok és filmek.
Marad a Merliner és az Internet, ha írhatok róluk, hát írok. Máskor is.

Máté Gábor

Virtuális halálraítéltek közé keveredtem. Még szerencse, hogy nem vagyok computerből. A játékterem hóhérai egyelőre nem rám figyelnek. Addig jó nekem. Aztán mégis meg kell szólítanom őket. Rájövök, hogy a hello már kiment a divatból. Nem fogok köszönni, maximum egy virtuális mosolyt eresztek el. Ott a tipikus, a szögekkel kivert. Engem is kiver, egyelőre csak a víz. Megbökdösöm. Talán két perccel meghosszabbíthatom a kimerevített áldozat életét. Hátra néz. Előre felírt kis kérdéseimmel próbálkoznék, ő azonban csak annyit mond: "Na mi" Lehet, hogy így köszönnek az indiánok. "Na az" kezdeném a választ, ő azonban visszanéz a szétlövendőre. A köszönéssel tehát megvolnánk. Talán ebből ennyi is elég. A kis kopasz szimpatikusabb. Előjön a gameover, így aztán nyugodtan megbökdöshetem. Hamarosan kiderül, hogy ő a Sanyi. A barátai Satyesznek szóllítják, de én mégcsak haver vagyok. Sanyi két éve "nyomja a gombokat". Minden játékot imád, meg bodyzni is imád, a csajokat is imádja, meg a sört is. Felteszem előre kifundált provokatív kérdésemet. Mit szólna, ha egyik nap bezárnák az összes játéktermet. Sanyi mind a két szemével laposra ver. Talán már haver sem vagyok. Aztán kifejti, hogy ők a Johnyval úgyis kimennek Amcsiba, meg ott jobbak a nők, mint itt. Ez egyébként is egy tetü hely. Aztán jön a fülbevalós hosszú hajú. Kissé érdekes fazon, bár inkább tizen.., mint huszon… Ő D. J. Rocker. Először nem érti, hogy mit akarok, aztán őt is jól megprovokálom. Az erőszak pszichológiai vonatkozásairól merengek. Rocker kissé hevesebben reagál, mint a Satyesz. Ha ez így halad, a végén árván hagyom nem létező gyermekeimet. Tetlegességre azonban most sem kerül sor. Rocker szídja a rendőrséget, az éppen aktuális vezetőket, meg persze a pszichológusokat is. D.J.R. elhatározta, hogy az egész életét átbulizza, és nem fog napi nyolc órában hülyét csinálni magából. Aztán megkérdezi, hogy mikor és melyik rádiót hallgassa. Utólag felvilágosítom, hogy maximum elolvashatja forradalmi nyilatkozatát, egyébként nekem tök mindegy, hogy melyik rádiót hallgatja. D.J.R. barátnője D.J. Girl. A leánykori nevéről nem faggatom. Riporteri mosolyomat elrejtem, így aztán D.J.R. is békén hagy. D.J. Girl önéletrajza és jövőbeli tervei egybe esnek. Buli, meg csáp a Pecsában. Bevallja, hogy szereti a klasszikus zenét is. Sokat hallgatja ugyanis D.J. Bobot és Madonnát. A játékterembe is szeret járni, mert jó a hangulat. A szemüveges is belemerül. Na ezt nem lehet kihagyni. Ő az egyetlen aki részletesen elmagyarázza nekem a játékszabályokat. Attila csak ritkán jön, mert túl sok a dolga. A postán dolgozik, de ha van egy kis szabadideje, rögtön becsapódik kedvenc gépe mellé, és irány a csihi-puhi. Tudja, hogy sokan ellenzik a lövöldözős játékokat, ő azonban a reflexeit fejleszti, egy esetleges posta-rablás gyors elhárítása érdekében. A sportról már régen lemondott, az ujjait azonban egy napra sem hagyja pihenni. Nemsokára feltűnik D.J. Rocker mini változata. A max tíz éves nem mutatkozik be, semmit se mond magáról. Az ofőjéről annál többet. Az iskolában sokszor beszéltek már ezekről a pénznyelő virtuális mészárszékekről, ám őt ez egyáltalán nem zavarta. Sőt, mint mondja szereti az ofő órákat, mert akkor legalább nem kell csinálni semmit. Max tíz éves barátja a suliból lóg, de a tanárnő ezt már megszokta, úgyhogy fel sem fog tűnni neki. Egyébként mint mondják, nem először vannak itt, és néha a fater is benéz, úgyhogy Arany János nélkül is kerek a családi kör. Csak az igen jámbor fajta nem kérődzik. A fickós öreg fickó is kiabál a kérődzés helyett. Megvárom amíg befejezi virtuális végrehajtói szerepét, majd felteszem neki a legkézenfekvőbb kérdést. Hogyhogy? Az öreg büszkén mutat az unokájára, aki beavatta őt a nyomkodós világ szertartásaiba. Felteszem második kérdésemet. Hogyhogy? Kiderül, hogy Dávid ninjaharcos szeretne lenni, és mindenféle japán könyveket búj. Persze még csak a harci kiálltásokat tudja japánul. A nagypapa imitált kiáltását képtelen vagyok leírni, ugyanis nincsenek rá megfelelő karakterek. Harmadszor már nem teszek fel semmiféle kérdést. Dávid kigúvadt szemekkel üti-vágja kreált ellenfeleit. Én pedig fedezékembe húzódva képtelen vagyok eldönteni, hogy ebben a világtalan világban ki a szerencsétlenebb Dávid vagy Góliát.

Kal Pintér Mihály

harmadik albumának címe: Boldog vagyok. Kiérlelt, minőségi muzsika ez, amely - akárcsak hősnőnk - mentes a szokvány pózoktól, a manírtól.
- Míg az első és a második lemezem legfontosabb jellegzetessége az volt, hogy akusztikus hangzásra törekedett, most valami másra vállalkoztam, mivel azt szeretném, ha a fiatalok is meghallgatnák a dalaimat - tárta fel nekünk szívét és a lényeget Friderika. Valamilyen szinten - tette hozzá - mindvégig a szerelem a téma, bár a dalszövegek többértelműek.
- Az Eurovíziós Dalfesztiválon aratott sikert, az első aranylemezt hosszú csend követte, az utóbbi időben kevesett hallhattunk rólad. Miért?
- Az indulásom valóban csodaszámba ment, akárcsak a kezdeti sikerek. Nagyon élveztem az első két lemez anyagából tartott országos turnét, de utána furcsa ürességet éreztem magamban. Tele voltam kérdéssel, hogy mi legyen a következő lépés, hogy hogyan folytassam. Időre volt szükségem mindennek a végiggondolására, de talán most megtaláltam a megfelelő irányt, s a lemez címe végre igaz rám!

Réfi

Mottók:
"Történhet csoda Veled, Vastyúk is talál szeget."
"Winettou csak álom, Nem igazi lény,
Sátra soha nem volt,
Kiröhögöm én..."
Kedvencek:
Étel: Macskapecsenye, Erkélyszendvics
Ital: Kocsonyakoktél, Egérsör
Zenekar: Yes, Yes, Yes
Film: Madárijesztő
Színész: Al Pacino, Gene Hackman, Gréti, a kutyám
Színésznő: Lili, a macskám
Sport: Síugró-lövészet
Csapat: Timúr és csapata
Példakép: egy még ennél is tökéletesebb Dolák-Saly Róbert

Hol rozzant öregúrként, hol félszeg félnótásként jelenik meg a színen. Szívesen vállalja az önmagát félisteni magasságokban vizslató, csökött agyú osztályfőnők szerepét, s néha megesik, hogy Winnetou, esetleg egy oroszlán jelmezébe (szőrszmokingjába?) bújik. Újabban a zsákos emberekkel és a zombikkal "jár jegyben", bár Nátihoz is gyengéd szálak fűzík. Amúgy őszinte csodálója saját magának, a fehérnépnek, a harakirinek, a lábújjhegyen osonó svábbogárnak, a udvaron sem nyihaházó, orrtalan pacinak, egy óriás bernáthegyinek, no és a vastyúknak, mely időről-időre szegbe botlik.
Dolák-Saly Róbert a L'art pour l'art oszlopos tagja immár jó évtizede szórakozik velünk. Poénforgácsai, gegmahinációi, Laár Andrással és immár Pető Zsolttal közösen elkövetett rekeszizomölő, fülrepesztő és agyserkentő abszurd komédiázása rendre telitalálatnak, társadalomkritikától (lásd: Besenyő család) és szimpla ökörködéstől sem mentes megafricskának bizonyul. Anti bácsi alakja amúgy külön "misét" is megér, hiszen mindenekelőtt vele szokás azonosítani Dolák papát. Nem véletlen hát, hogy élből az öreget citáltam elő:
- Üdvözlöm Anti bácsi, hogy szolgál a kedves egészsége?
- Nagyszerűen funkcionál, bár a fellépések idején általában a halál küszöbén egyensúlyozom. Igaz a látszat csal, hiszen folyton újjászületek.
- És a remek fellépésű és délceg kiállású Boborján miként viseli magát, hogy bírja a gyűrődést, hogy viseli az élet megpróbáltatásait, hogyan érzi magát a családi viharok elülte után?
- Boborján kiteljesedni látszik. Csakhát a tévé mindeddig -dacára, hogy rég készek a forgatókönyvek - nem vette fel a L'art pour l'art legfrissebb produkcióját, így ez idő tájt csak azok találkozhatnak vele, akik benéznek a Bábszínházba, a Winnetou című előadásunkra.
- Hősünk vállalkozik-e a jövőben valami másra, tőle szokatlan feladatra, gondolok itt egy Jean-Claude Van Damme-szerű akciófilm főszerepére, esetleg egy mélyen filozófikus karakterszerep megformálására?
- Úgy hiszem, szívesen vállalna ilyesmit. Habár hozzáteszem, a Besenyő családon belül mindenki egyenrangú, mindenki főszereplőnek számít, ám aszerint kapnak nagyobb, avagy kisebb feladatot, hogy éppen nagyobb vagy kisebb szerepet kapnak-e.
- Egy korábbi beszélgetésünkkor elismerted, hogy Boborján voltaképpen te magad vagy, mi több, bevallottad, hogy a színház a pszichológusod. A magánéletben valóban visszahúzódónak, gátlásosnak tűnsz, bár kémeim jelentése szerint, nem idegen tőled a morgolódás, a zsörtölődés sem, s az asztalra is nagy előszeretettel oda-odacsapsz. Akkor most melyik a te valódi éned?
- Vannak dolgok, etikátlanságok, amelyekre előfordul, hogy bizony hevesebben reagálok, de úgy érzem, hogy ez éppúgy fontos része a személyiségemnek. Szeretném megtartani azt a jó tulajdonságomat, hogy nem hunyok szemet hasonló jellegű történések felett! Más kérdés, hogy az esetek kilencven százalékában tűrtőztetem magam.
- Ez már a korral jár?
- Talán igen. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az embernek kötelessége arra törekednie, holnap jobb legyen, mint ma.
- Laár Andrással több évtizedes barátság fűz össze. De legalább ilyen régen ismered és nemrég még a barátaid közé soroltad Galla Miklóst, Nagy Natáliát is...
- Sajnálom, hogy ma már ezt nem tehetem. Egyébként Natira most sem haragszom. Egyebekben viszont csak annyit mondanék: a szél fú, a zöld fű. Esetleg hozzátenném, hogy a Föld kering, de a Nap korong.
- Nagy Natália kiválásával jogosnak tűník a kérdés: nem szenvedtek a nőhiánytól?
- Szó sincs ilyesmiről. A triót nem kívánjuk feldúsítani, a női szerepeket mi visszük tovább! Ennélfogva az egy főre eső szerzői és színészi feladatok ma sokkal koncentráltabbak, mint valaha. Ez pedig jólesik, termékenyebbek lettünk!
- A közönség megnyerése céljából kőkemény csata dúl köztetek és az újjáalakult Holló Színház között, avagy inkább elhesegetitek a kínos témát?
- A helyzet az, hogy Galla és csapata számunkra nem jelent semmiféle konkurenciát. Mi ugyanis saját poénokra építünk, saját kútfőnkből merítünk. A publikumra bízzuk a döntést, hogy Laár András, Pető Zsolt és Dolák-Saly Róbert egyénisége a jövőben is elég fajsúlyosnak bizonyul-e. Jómagam erősen bízakodom, hogy nem kopott meg sem a szellemi, sem a színészi erőnlétünk. Úgy gondolom, az abszurd humor nem más, mint az emberi hiányosságok, ostobaságok, pöffesszkedések pellengérre állítása, lerobbantása az agyról. Erre komoly igénye van az embereknek. Én és a többiek egyaránt arra törekszünk, hogy az efféle igényeknek megfeleljünk. Remélem, Winnetou összehoz bennünket. Uff!

Szabó Zé

A robbantgatásokhoz, a példát statuáló tisztitótüzekhez(?) különösen a szexlokálok és az egyéb kéj- és párlatadagoló "nagyüzemek", a tiltott portékák kiárusítására szakosodott diszkontszalonok környékén, a (kis)Király sztríti bordélybodegák, netán a pártelnöki rezidenciák tájékán immár igencsak hozzászokhattunk. Al Capone ezredvégi helytartói időről-időre gondoskodnak egy kis tüzijátékról, egy-egy, a földrengéskijelző szejzmográfok által is mérhető/kimutatható pokoli gépzsivalyról. Úgy tűník, lassacskán a tűzbiztos szkafander, az őrző-védő betonbunker lesznek a városi divatfolklór jelképei, a túlélés eszközei. Mindezt jelzi, hogy immár az aktuális divattrendek, a rap/house-partyra hergelő honi hejehuja-bandák is előszeretettel fenyegetnek "bombázással", hangulatrobbantással. Lám, itt és most egyszerre támadják hallójáratainkat a TNT-formáció kopasznyakúi és a HouseBombázás "szakértői" is. Előbbi zene- és mókagroup a szövegszuszakolás szintjén tündököl, míg az emlegetett HouseBomba-válogatás reprezentánsai leginkább a bővérű klubhangulat kiaknázására, átmentésére törekszenek. A két, mostanság piacra (partra vetett?) korong tehát aligha kétséges, hogy jókora sikerrobbanással fenyeget, minthogy mindkét album az aktuális trendekhez illő formát és tartalmat kapott. Más lapra tartozik, hogy ezek a zenei kreálmányok amúgy meglehetősen keveset érnek a kiváló áruk fórumán.
Na bumm! - tehetjük hozzá stílszerűen; a fenti bandák célja nem is az, hogy Beethovennek, esetleg a Led Zeppelinnek dobjanak kesztyűt. Sokkal inkább a profit és az azonnali hatásvadászat lebeg a kiadók és a publikumpukkasztó mjúzikmutánsok szeme - minő képzavar: füle - előtt. A gyorséttermek gyorsélvező kosztjához szokott tucatfalóknak persze ez is megteszi. Az összhangzattan rejtelmeiben szíves-örömest elmerülő zeneértők azonban más okból, bár teljes joggal robbanhatnak fel. A HouseBomba ugyanis nem kímél senkit. Még a lélekharang vészjósló kongására is csak egy jókora Bumm! a válasz...

Szabó Zoltán Attila

• Csúcsbuli!

"Újabban egy orángután környékez.
- Állatokban igen gazdag környék ez."
A nemrégiben a L'art pour l'art Társulatot véglegesen elhagyó, a közönségsikert már korábban, a Holló Színház alapítójaként megalapozó egykori GM 49-es "dallamterrorista" és konferanszié, az Abba és a Beatles tiszteletbeli tagja, a vérhaskonzerv megnyerő reklámembere, a csinibabás Ki mit tud? szószólója, a Lektor Úr, avagy kishonunk félnótás poéngyárosa: A Galla Miki ismét galádul kifundált támadássorozatot indít rekeszizmaink ellen. Csapatával, az újjáalakult Holló Színházzal nem kevesebbre vállalkozik ugyanis "nyúalbumán", mint hogy kifújja az orrában rakoncátlankodó krokodilpótló menyétet, bemutassa a nagy vonatrablás pontos koreorgáfiáját, egyúttal közös méhészkedésre invitál. De vele és "tettestársaival" (Bor Lacival, Dózsa Gergellyel és Gerle Andival) akár a strandra is ki rándulhatunk, avagy szemrevételezhetjük Szemrevaló Szonját.
Szonját, aki szép és üres. Akinek -legalábbis az új videóklip tanúlsága szerint- elég, ha a tőzsdeárfolyamok kedvezően alakulnak, s ha csörren a géesem. Fickózás szóba sem jöhet. Ő amolyan céltudatos műanyagspiné. Ellentétben Galla korábbi hősnőjével, alteregójával(?) Margittal, aki ugyebár csúnya volt és esendő, mégis az ország kedvencévé vált. Besenyőné mostanság úgy tűnhet, eltűnt a süllyesztőben, kámforrá vált. Vagy mégsem? Tényleg, hogy van, hol van most Margit?
- Ez egy jó kérdés - ismeri el Galla.
- Köszi, de ennyivel nem érem be. Kifejtenéd bővebben? Találkoztatok mostanság?
- Maradjunk annyiban, hogy tartjuk a kapcsolatot.
- Margit tehát fontolgatja a visszatérést?
- Egyelőre pihen. Ráfér.
- O.K. Nézzünk egy picit vissza. Hogy gondolsz most a L'art pour l'art-ban eltöltött éveidre és hogyan élted meg a botrányos búcsút?
- Nekem komoly megkönnyebbülést jelentett a L'art pour l'art Társulattal való szakítás, mivel nagyon elromlott ott a hangulat, ráadásul ízlésbeli különbségek voltak köztünk. Ami engem ihlet, kilépésemet követően szinte felszabadultam, egy nagyon kreatív és mozgalmas időszakot éltem át.
- Ha a munkatársi kapcsolat gallyra is ment, azért megmaradt a barátság?
- Immár csak az ügyvédeink folytatnak párbeszédet...
- A csapatból később szintén kilépő Nagy Natáliával, Evettke "ikertesójával" is haragban vagy?
- Erről szó sincs. Jól kijövünk, hiszen ő sohasem vett részt az ellenem folyó hecckampányban. Amúgy nem önszántából lépett ki. Kirúgták.
- Megjegyzem, veled sem lehet könnyű. Legendák terjednek arról, milyen lusta krapek vagy, és felettébb rigolyásnak tűnsz.
- Lustának lusta vagyok, de nem vagyok kiállhatatlan! Nyílván van annyi pozitív tulajdonságom, ami némileg elhomályosítja a rigolyáimat. De való igaz, hogy fázós alkat vagyok, s ha fázom, akkor nyügős leszek, ha dohányoznak mellettem, azt is nehezen viselem, de szeretek gyors és pontos lenni, így ugyanezt elvárom másoktól is. Ha mindez rigolyának minősül, én vállalom.
- Mik a legjellegzetesebb erényeid, illetve hibáid?
- A magánéletben visszahúzódó, csöndes, nyugodt ember vagyok. Jó a kombinatív kézségem és logikusan gondolkodom.
- A hibáidat kifelejtetted a felsorolásból...
- Rugalmatlanságomat sorolnám az első helyre. Meg a már emlegetett lustaságomat, amelyből rendre csak páratlan kötelességtudatom "ráncigál" ki. Gyorsan hozzáteszem: véleményem szerint a személyiség kerek egész, és ennek csupán egy része, egyetlen szelete, amit (ki)mutatok.
- Milyen személyiségjegyek kellenek ahhoz, hogy valaki bekeveredjen egy abszurd társulatba? A többiek elsőre normálisnak tűnnek...
- Abszolút normálisak. Tévhit ugyanis, hogy az ilyesmihez eleve hibbantnak kell lenni. Ez nincs így! Mindannyian normálisak vagyunk, talán az átlagnál még megfontoltabbak is. Andit például azért választottam, mert alkatilag alkalmas a feladatra, ráadásul intelligens és jó a humora. Amikor együtt vagyunk és én vagy a többiek elsütünk egy-egy poént, Andi azonnal reagál, érti, érzi a lényeget. Egyszóval van antennája a dologhoz. De mindez a többiekre is igaz. Ők hárman sokoldalúbb színészek nálam. Én viszont erre, vagyis a poéngyártásra születtem!
- A Beatles ötödik tagjaként mikor lépsz fel legközelebb?
- Soha többet!

Szabó Zoltán Attila

"Nem vádolhatnak antiszeminizmussal, hiszen a legjobb barátaim szavak..." - tartja az ősrégi graffiti-bölcselet. Egy később született, nem kevésbé vitriolos nagyvárosi flaszterszösszenet szerint azonban "a szavak már semmit sem jelentenek." Elvégre korunk (hiper)modern társadalma szívesebben választja a (fény)sebességet, a világot behálózó világhálót, elegánsabban: az információs szupersztrádát, mint a jóval macerásabb könyvolvasást, ne adj isten, a keleti bölcselet szellemében fogant GONDOLKODÁST.

Napjainkban a silány és a nemes közötti határ végképp elmosódni látszik. Mint ahogy a nyelvek, a különböző közlésformák is egységesülni látszanak. Amerre tekintünk, anglicizmus terem. A jövevényszavak, az aktuális divattrendekhez igazodó márkanevek, az apró-cseprő, s a sorsdöntő információk ellenőrizhetetlen, kusza áramlása, az idő és a tér "ósdi" fogalmainak újraértelmezése egyaránt jellemzi az ezredvég társadalmát.
Jogosan tehető fel a látszólag naív, némileg talán aggodalmas kérdés: mindez hogyan befolyásolja értékrendüket, hogyan hat majd a betagozódásra, intergrációra sem "rest" Közép-Európa mindennapjaira? Miképp befolyásolja, változtatja meg a múlt emlékképeit, milyen nyerességekkel és mekkora veszteségekkel jár e "kombinált bérlet" megváltása? Végezetül az sem mellékes, "merre tart", mennyit ér ma és a jövőben a rendre érthetetlennek és túl bonyolultnak bélyegzett anyanyelvünk?
- Nyílvánvaló tény, hogy Magyarország jelenlegi és még inkább jövőbeli helyzete megköveteli az idegennyelv-oktatás hatékony fejlesztését - ismeri el Koháry Ilona, az immár 7 éve müködő magyar nyelvű oktatási centrum, a Hungarian Language School igazgatónője. Az Európai Únióhoz csatlakozás reménye, a lehetséges NATO-tagság olyan folyamatos kapcsolatrendszert feltételez a világ más országaival, melyhez kétségkívül a jelenleginél szélesebb körű és magasabb szintű nyelvismeret szükséges. De vajon miért van az, hogy miközben ezt az állítást triviálisan igaznak érezzük az angol, a német, a francia és még jó néhány más nyelv esetén, még csak nem is gondolunk rá, hogy a szükségszerű fejlődés nyelvünket, a magyart - a magyart, mint idegen nyelvet - is érínti?
- Elismerem, a kialakulóban lévő piacgazdaság a világ minden tájáról sok "kalandort" vonz hazánkba. Míg 1980-ban mindössze kétezer külhoni polgár kapott egy évnél hosszabb időre szóló tartózkodási engedélyt, ez a szám '89 után: évi 30-40 ezerre emelkedett. Az adatok tehát alátámasztják az Ön érveit. De vajon az ide érkezők áldoznak-e energiát az olyan "bagatel"-kérdésekre, mint amilyennek e piciny ország kultúrája tűník?
- Az a tény, hogy a magyar szókincs az indoeurópai nyelvekkel nincs közvetlen rokonságban, bárkit, aki szembe kerül vele sokkhatásként ér. Ráadásul a kellőképpen frusztrált idegent a "jóakaratú" honfitársak azonnal biztosítják is arról, hogy helyzete kilátástalan. Az osztrák Walter Fanta ezt úgy fogalmazta meg: "a magyarok úgy védik nyelvüket, mint egy kis nép titkos fegyverét."
- Vélekedése szerint tehát nem bennük, hanem bennünk van a hiba?
- Azt hiszem, igen. Számunkra ugyanis a magyar nyelv egész nemzeti karakterünk alapvető meghatározója. Nemcsak azért, mert nemzetté válásunk folyamatában a múlt században oly jelentős szerep jutott a használatáért vívott küzdelemnek. Sokkal inkább azért, mert a magyar nyelv közép-európai társtalansága, különlegessége sajátosan juttatja kifejezésre a bennünk élő - gyakran pártpolitikusok által propagált - nemzettudatot. A tapasztalatok, iskolánk működése viszont azt bizonyítja, hogy megfelelő módszerekkel, felkészült tanárokkal a magyar éppoly eredményesen tanítható, mint például a sokat irigyelt angol nyelv!
- Csak rajtunk múlík, hogy elefántcsonttoronyba zárt expatriótaként éljük-e világunkat, vagy intenzív gondolatcsere jön létre köztünk és az idegenek között - erősíti meg Bródy János, a Magyar Nyelv Akadémia Alapítvány elnöke. Immár sokan kiváncsiak ennek az országnak a kultúrájára, ám ahhoz, hogy e kultúrát alaposan megismerjék, elsősorban a nyelvet kell valamelyest elsajátítaniuk.
A közkedvelt dalnok úgy véli, a kezdeményezésére létrejött Magyar Nyelv Akadémia Alapítvány egy éves működése sikeresnek mondható, hiszen mára sikerült egy átfogó programot, bázist teremteni erre a célra, mi több, végre a különböző szakmai csoportok valóban erősítik, segítik egymást. Az alapítvány pártolói között Göncz Árpád neve éppúgy megtalálható, mint ahogy - kuratóriumi tagként - szerepet vállal Dr. Bárdos Jenő, a Veszprémi Egyetem Nyelvi Intézetének igazgatója, Dr. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, sőt, Török András, a Nemzeti Kultúrális Alap elnöke is támogatja a kezdeményezést.
Természetesen az a huzamosabb ideig itt tartózkodó idegen ajkú polgár, aki munkája mellett, életkörülményeink változása közepette, viszonylagos izoláltságban szánja rá magát a nyelvtanulásra, nem tud és nem akar hónapokat tölteni pusztán a magyar nyelv grammatikai struktúrájának tanulmányozásával. Ehelyett azonnali eredményt vár: szeretné tudni, hogyan kell köszönni az itt élőknek, hogyan kell vásárolni, közlekedni, telefonálni, hogyan lehet kapcsolatot teremteni, egyáltalán a mindennapi ügyeket intézni. A többség számára a nyelv használatának komoly tétje van, és ebből a szempontból édes mindegy, hogy az üzleti életben való érvényesüléshez vagy a háztartás zökkenőmentes vezetéséhez van-e szükség a magyar szó ismeretére.
Ennélfogva a HLS-módszer célja nem a nyelvi rendszer megismertetésében, hanem a nyelv használatához szükséges fejlesztésében áll. Az oktatás mindvégig(!) magyarul történik, közvetítő nyelv használata nélkül. A nyelvi anyag ugyanakkor logikus, koncentrikusan bővülő, fokozatosan egymásra épülő formában kerül feldolgozásra: lehetőséget adva ezzel, hogy a diákok maguk ismerjék fel a nyelvi rendszer analógiáit és szabályait. Ilyen értelemben tehát induktív módszerről beszélhetünk.
Amúgy a téma fontosságát jelzi, hogy nemrégiben a magyar, mint idegen nyelv védelmében a hazai szellemi élet szine-java letette voksát azon a konferencián, amelyet éppen az említett alapítvány szervezett. Hely hiányában itt aligha van mód arra, hogy az elhangzott beszámolókból, vitaanyagokból szemlézzünk, ám Csepeli György összegzése mindenképpen ide kivánkozik.
- A modern Budapest sohasem jött volna létre az "idegenek" hathatós segítsége nélkül! - állapította meg Csepeli. Szlovák kőművesek rakták fel a vakolatot, örmények hozták a flasztert, de nem is sorolom tovább, hiszen köztudott: deportált és halott mivoltukban is jelen vannak közöttünk. Tiszteletet érdemelnek, s ha úgy tetszik egyetlen esélyünk, hogy visszatérünk a Szent Istváni hagyományokhoz, avagy a XIX. századi eszmékhez. Azaz újra kell értelmezni, fel kell támasztani a tolerancia gondolatkörét. Mifelénk erre igenis megvan az esély. Mint ahogy arra is, hogy e kérdésben mi váljunk Európa tanitóivá!

Szabó Zoltán Attila