Vajon mikor van a színházrajongók karácsonya? Hogy a bukarestiek számára november végén, abban majdnem biztos vagyok. Nem mintha Jézus születésének két dátuma lenne, hanem azok számára, akik igazán szeretik a színházat, azoknak akkor van ünnep. Az ajándék, amit kapnak, minden kétséget kizáróan értékes: annak a lehetősége, hogy egy hét leforgása alatt láthatják a román színházak egy év alatt létrehozott produkciói közül a legjobbakat. A fesztivál nincsen egy megadott téma korlátai közé szorítva, a szövegek sincsenek minősítve "ódonságuk" vagy "frissességük" ürügyén. Az a tény sem befolyásolja őket, hogy szerzője a "miénk", vagyis román, esetleg az "övék", vagyis külföldi: nem kell semmilyen földrajzi kritériumnak sem megfelelnie. Ha van egy színház az ország déli részéről, akkor feltétlenül meg kell lennie egy színháznak az ország nyugati részéből is. Nincsenek etnikai korlátok sem. Hívod a magyarokat? Meg kell hívnod a németeket is. Így a Nemzeti Színházi Fesztiválnak megvan a lehetősége arra, hogy valóban választhasson. Szavazhat az értékekre, nem véve figyelembe a "diplomáciát", a "szükségszerűséget", a "szívességeket" és a többi udvariaskodást, melyeket azért teszünk idézőjelbe, hogy megmutassuk, milyen nagyon megvetjük őket, és ezt minél gyakrabban tesszük, annál ártalmasabbak vagyunk.

Ha a bukaresti közönség számára (persze vannak meghívottak is, de mi elsősorban a fővárosiakra gondolunk) a fesztivál egy ajándék, akkor az ország színházai számára az igazi megvalósulás pillanatai. Lehet, hogy ez nem mindig egy könnyedén megszerzett ajándék, de biztosan rendkívül hasznos.

Beletartozni a kiválasztottak közé, majd a kiválasztottak közül elnyerni egy díjat vagy egyet sem, ezek a témák mind kitűnően alkalmasak arra, hogy az ember elmélkedjen felette, de jó ürügyet ad a kételkedéshez is. Míg az elmélkedés a maga gyümölcseit a következő évadban hozza meg, a kételkedés gyümölcsei helyben beérnek. Ezeket nevezhetjük a fesztivál OFF-részlegének, s szeretnénk, ha ez egyre gazdagabb, meggyőzőbb és élőbb lenne. A Nemzeti Színházi Fesztivál hetének egy egész évadot negidéző hangulata kell hogy legyen és biztosak vagyunk abban, hogy ez meg is lesz.

A Bukaresti Nemzeti Színház D. R. Popescu Egy zsebkendő a Dunában című darabját Ion Cojar rendezte. A darabot így jellemzi Florica Ichim a Romania Libera hasábjain: "Adva van három öregasszony, akik kikerültek az élet játékaiból, és a Duna partján felejtődtek. Ők Leopoldina Balanuta, Ileana Stana Ionescu és Mariana Mihut. Az első kettő diszkréten építi fel személyiségét: világos vonások, viszonyaikat ellentmondások hálózzák be, de jellegzetesek, gesztusaik neghatározóak. Semmi sem hiányzik és semmi sem fölösleges. És Mariana Mihut folyamatos kihívásnak teszi ki őket, hiszen ő egyszerűen tökéletes."

Ionescu Székek előadását a Kolozsvári Magyar Színház adja elő, Vlad Mugur rendezésében. Marina Constantinescu szerint "a legapróbb részeltekig kidolgozott előadás, ez a rendezés leginkább Stief Magda (öregasszony) alakítása révén hagyja a legerősebb benyomást. A képzeletbeli "hiány" által teremtett hallucinációs térben a cselekmény egy képzeletbeli bál és groteszk cirkusz között ingadozik. Az emlékek, vágyak és a rettegések hullámai egyre gyorsabb ritmusban torlódnak szinte automatikussá válva ahhoz, hogy a halál előtti utolsó pillanatban a dráma és az ember belső vívódása - melyet száraz humor jellemez - szerves egészet alkosson Ionescu szövegével, Vlad Mugur rendezői látomásával és Stief Magda nagyszerű alakításával. Vlad Mugur Székek-je egy kiváló előadás, a halak vergődése a szárazon, Ionescu két öregje vergődésének képi megfogalmazása." Vlad Mugur másik rendezése szintén a Kolozsvári Magyar Színház előadásásban Carlo Goldoni Velencei ikrek-je, amely Justin Ceuca szerint egy olyan jó ritmusú, mulattató komédia, amely gondosan megrostált és mívesen kidolgozott. Emellet nem hiányzik belőle a halál közelségének súlyos üzenete sem.

A Braila-i "Maria Filotti" Színház Panait Istrati: Chira Chiralina című darabját adta elő, Catalina Buzoianu rendezésében. Ludmilla Patlanjoiu szerint az előadás felvonultatja a tradíciók teljes arzenálját, melyek egyszerre mágikusak és demítizálóak, ötvözik a plasztikus eredetiséget, a drámaiságot és a teatralitást. A rendezőnő mégegyszer meggyőz arról, hogy a román térség, mely Nyugat és Kelet között helyezkedik el, egy jellegzetes, semmivel össze nem cserélhető színházi esztétikát képvisel. Ebben az előadásban meg kell küzdenünk egy helyi mitológiával - amely költészettel átitatott, archetípusokkal telített -, valamint egy szokatlan vitalitással, amiből önmagunkra ismerhetünk.

A Craiovai Nemzeti Színház Hamlet-előadásáról Ileana Berloagea ezt írja: "Tompa Gábor előadása, ez az új román Hamlet mindörökké emlékezetes marad azok számára, akik látták ezt az előadást. Úgy fog megmaradni színháztörténetünkben, mint egy eredeti és merész shakespeare-i vízió a 2000 év pecsétjével."

A fesztiválon ezen kívül bemutattak számos előadást Alexandru Tocilescu rendezésében. Például Gelu Naum darabját, a Lehet Eleonora-t , valamint a Chisioni Színház Nicolai Gogol Revizorát.

A fesztivál fődíját a Chirai Chiralina, a legjobb rendező díját Vlad Mugur, a legjobb női alakítás díját pedig Mariana Mihut kapta.

A Vágtázó Halottkémek Rituális Színháza 1982-ben alakult a VHK barátnői és baráti köréből, Kirsten Delholm dán avantgard színházi rendező sürgetésére. A csoport az ősi magyar mitológiai hagyományokat eleveníti fel a fennmaradt emlékek és népszokások alapján, saját felfogásunkban, a VHK spontán zenei közreműködésével. A mozgás- és hangszínház álomszerű, látomásos világa a közönség között zajló akciókra épül, minél közvetlenebbül és személyesebben megérintve és bevonva a közönséget, saját tervezésű környezetben, öltözékben. A Rituális Színház megelevenítette például a szépasszonyhagyományt, a halhatatlanság mitológiai képzetrendszerét, természet- és termékenységünnepeket, napünnepélyt és a magyar álhalott-temetés ünnepkörét.

A VHK Rituális Színháza 1982-től lép fel elsősorban olyan nagyobb termekben, amelyekben lehet függeszkedni, és így az akciók a térből is érhetik a nézőket. 1984-ben felléptek Hamburgban a magyar kultúra napján. 1987-ben fellépésük az egyik legkiemelkedőbb európai fesztivál, a "Mythen, Mostren, Mutationen" egyik fénypontja volt. Itt ismerkedtek össze a La Fura dels Baus spanyol multimédia színházzal, akik később a barcelonai olimpiát is megnyitották. 1994-ben Wangenban, a "Nice Noise" fesztiválon vendégszerepeltek 3.000 néző előtt. Fellépéseik világszerte jelentős visszhangot váltottak ki.

A Rituális Színház a mai, civilizációs ártalmak veszélyeztette világban alapvető űrt pótol. Azokat az eltemetett gyökereket ápolja és viszi tovább, amelyek a kapcsok a külső és belső természeti világhoz. A művi előadásmód, művi tartalom és művi megjelenés helyett az ösztönösség, rögtönzés és intenzív jelenlét jellemzi előadásaikat. Jellemző, hogy előadásaik olykor a szervezők ellenállásába ütköznek, akik féltik a termet és a közönséget a szokatlan eseményektől. A Vörösmarty Művelődési Házban például a rendezők szerint tizenöt embert kellett az előadás után idegösszeroppanással kórházba szállítani, de valószínűbb, hogy az előadás inkább a rendezők idegeit viselte meg jobban. A több tucat bála szalma, a tüzek, robbanások, füstök, a VHK kísérőzenéje, a folymatos, meglepetésszerű akciók a közönséggel, a levegőből érkező, beindult barlangászok, a különféle magok szórása stb. mind szétoszlatják a művészeti előadások beidegzett fogalmi kereteit.

1997-ben a VHK Rituális Színháza a Kertészeti Egyetem dísztermében rendezett naygszabású Ősz-ünnepet. Ötven fő vett részt az előadásban, köztük a MÉTA együttes és a Kertészeti Egyetem táncegyüttese.

Az események rövid leírása: Az Ősz-ünnep szüreti dalokkal kezdődött a több mázsa szőlővel díszített teremben, szőlőtaposással, vidám hangulatban. Minden néző sípot kapott a belépőhöz, és a szüreti hangulatot így kétezer síp folyamatos hangja színezte. A MÉTA együttes szüreti mulatságos dalokkal vezette be az estét. Erre tíz énekes-táncos lány szőlőt taposott a dézsákban, szőlőt kínálgatva. Egyúttal emelvényeken hordozták körbe Dúl király tündér lányait. A szüreti menet belép a díszes terembe, ahol Emese függő, pompás ketrecben alszik. Óriás madárszárnyú férfialak érkezik fentről - koronáján szikrázó gyöngyök, testén királyi köpeny - a bíbor terítőn fekvő gyönyörű lányhoz, összekapcsolódnak. Villámok csapnak fel, dörgés, ámuló hangok, gyöngyök felfűzve himbálóznak nászágyuk körül, egyre több tűz villan fel, fáklyások állnak körbe, rohangálnak, közben megy az ének, szerelmi ének, kórusban, hullámozva. Fentről avar, magok hullnak a népre. A szarvast vadászó lovagok táncoló, tündéri királylányokat rabolnak el. Énekelnek, szent a szerelem.

Vonuló dobosok, sípolók, fényekkel, lángokkal, énekekkel hirdetik az élet minden irányú kiteljesülését. Felszabadult vigasság veszi kezdetét. Ősz Anya csodálatos őszi oltáron magot szór, fon, bort fakaszt, áldomást ad. A nép csatlakozik hozzá, elkezdődik a mulatság. A VHK mágikus zenét játszik: olyan zenét, amely visszavarázsolja a zenészeket a közös ünnepség egy-egy alkotó tagjává, amelyben mindenki alkotó, mindenki hozzátesz valamit az énekhez, a szövegekhez, a mozgáshoz, a szabad és örömteli közös ünnepséghez.

Húsz éves aktív zenei pályafutásomat több év komoly zenerajongás előzte meg, hiszen már gimnazista koromban igyekeztem minden jelentősebb zenei eseményen megjelenni. Akkortájt indult a táncház Sebőékkel, de akkor még volt Syrius-hajó is, ahol Chick Korea lemezeket játszottak a szünetben, volt Szakcsi Lakatos Béla a Kapás utcában, jazz a Marcibányi téren és Török Ádám a Bem rakparton. Néhány év múlva beindult a VÁZA-klub, amelyre bizonyára sokan emlékeznek kortársaim közül, hiszen Muszty Bea és Dobay András, az eredeti Bojtorján, Dévényi Ádám, Párniczky Misi és a Kántor Inform, valamint megszámlálhatatlan bendzsós, gitáros, töröksípos és velem együtt tekerőlantos is ott mutatkozott be a "szakmának". Komoly nemzetközi sikereket könyvelhetett el Lantos Iván és a Kolinda, jött az Unikum együttes Róbert Gyurival, jött Krulik Zoli és Szőke Szabolcs, a Binder Quartett, és ne feledkezzünk meg Márta Pista happeningjeiről az FMK-ban, a Szemző Quartettről, a 180-as csoportról és a Kalákáról a Vízivárosi Pinceklubban. Nagyon izgalmas korszak volt ez a közel 15 év a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig, hiszen kibontakozóban volt egy új univerzális zenei nyelv, amely egyrészt az akkor hivatalosan támogatott, többnyire ízléstelen tánczene, a militarista néptánc és népzene, a pártállam által támogatott népdalfeldolgozások és a magyar nóta mindent elsöprő, szégyenteljes hódítása ellen született, másrézst olyan kulturális értékeket hozott létre a zenei életben, amelyek korábban nem léteztek. Véleményem szerint akkoriban Binder Károly vagy Dresch Mihály még nem tudta, csak legfeljebb érezte, hogy egy kategóriában gondolkozhat Sebő Ferenccel, Sebestyén Mártával, de Szemző Tibor sem érzett még közvetett kapcsolatot sem Jorgosz Dzodzogluval és az akkori Gépfolklórral vagy mondjuk akár a tibeti szerzetesek szertartásainak zenéjével.

Az egész nemzetközi zenei masszából hiányzott egy átfogó kategória, ami egy "kosárban" értelmezte volna a népzenét a blues-zal, a jazz-t az etnoval, a klasszikus indiai zenét a dél-amerikai indiánok muzsikájával vagy a repetitív zenét a japán udvari zenével, így gyakorta előfordult, hogy kénytelenek voltak rádiós szerkesztők Szabados György teljesen új és korábbi műfajokba nem sorolható kompozícióit jazz-műsorokban bemutatni, vagy a Makám, a Pangea és a Tin-Tin együttesek új zeneanyagait népzenei adásokba sűríteni. Hasonló problémákkal küzdöttek a fesztiválszervezők világszerte, hiszen furcsa lehetett Ravi Shankar fellépése a világ legnagyobb rock-fesztiválján, és ugyancsak fura volt a bolgár asszonykórus, Ali Farka Toure, Hamza el Din, L. Shankar vagy Trilok Gurtu szereplése európai jazz-fesztiválokon Oscar Peterson, a Modern Jazz Quartett vagy Miles Davis mellett. Ez a hiánypótló zenei kategória lett a "World Music", amely hasonlóan a meghatározó műfajokhoz, saját magát hozta létre, és sokéves tapasztalat késztette világzenei események megrendezésére azokat a szervezőket és zenei szakembereket, akik tudták, hogy az addig meglévő zenei irányzatok között kallódó és hánykolódó zenei kísérletek, sőt, köztük sikeres produkciók végre teljes értékűvé válhatnak world music fesztiválokon és egyéb produkciókban. Az elsők között híressé vált angol WOMAD már második évtizede rendezi meg fesztiváljait, de időközben olasz, francia, osztrák és amerikai helyszínek is jelentkeztek hasonló eseményekkel. Mára már tucatnyi world music hanglemezkiadó, produkciós iroda és információs centrum létezik Fokvárostól Osakáig, és büszkék lehetünk arra, hogy köztük a magyarországi világzenei intézmények igen rangos helyet foglalnak el. A WOMUFE, azaz a "World Music Fesztivál Budapest" 1993-ban kezdte működését, és már az első évben a vártnál nagyobb sikert aratott a Budai Parkszínpadon és a Kamaraerdei Ifjúsági Parkban. A rendezvény helyszíne azóta is szigorúan a XI. kerület, de időpontja változó.

Az elmúlt öt év számos jó és rossz tapasztalatot hozott, amelyekből igyekeztünk tanulni, de egyúttal egy határozott letisztulási folyamat is végbement az évek során, ami már azt jelzi, hogy magát a "világzenét" sikerült meghonosítanunk, és ma már a specializálódás korszakát éljük talán.

1993-ban, amikor a legelső fesztiválunk zenei programját állítottuk össze, még annyira isneretlen volt a "világzene" fogalma, hogy igyekeztünk tágabban értelmezni a fesztivál üzenetét, és az egyiptomi Hossam Ramzy, Mohamed Toukhy, a szenegáli Taru Africa vagy a nigériai Okuta Percussion mellé Rainer Brüninghaust, Paul Motiant, az After Crying együttest és Peter Ogi produkcióját is meghívtuk. Elképzelésünk maximálisan bejött, de úgy éreztük, hogy céltudatosan letisztultabb programot kell kínálnunk a jövőben. A következő években a libanoni lantos Rabih Abou-Khalil, az iraki Munir Bashir vagy akár a brazil Nana Vasconcelos pontosan azt képviselték, amit mi világzenének hiszünk, de ovációval fogadták a francia Michel Montanarot, aki programjában a középkori francia zenét ötvözte etnikus elemekkel, a pozsonyi Ghymes együttest, akik a magyar és a szlovák népzenét elegyítették távoli kultúrák hangzásvilágával, és a közönség lelkesebb tagjai szabályosan lebontották a kamaraerdei sátrat Zakir Hussain tablakoncertjén és az azt követő ütőhangszeres jam-session-ön. Az Amadinda frenetikus ütős koncertje vagy az Ando Drom hagyományőrző cigányzenei hangversenye, a Makám intellektuális magszólalása, Szabados György, a MAKUZ és a Dresch Quartett új magyar zenéje fesztiválunkat a világzene igazi és a mai napig egyetlen hiteles magyarországi, sőt közép-európai fórumává emelte.

1996 volt az első év, amikor úgy éreztük, érettek vagyunk arra, hogy a korábbinál színvonalát tekintve egységesebb arculattal lépjünk a közönség elé. Sebestyén Márta és a Muzsikás, a tuvai Huun-Huur-Tu, a ghanai Pan African Masterdrummers, az ECM-es szupersztár, Stephan Micus és a Dead Can Dance bebizonyította a world music térhódítását, olyannyira, hogy részben a WOMUFE sikerén felbuzdulva a környező országokban, így Szlovéniában, Szlovákiában és Ausztriában egyre több és több rendezvény jelent meg, de ezalatt az egy év alatt csak Budapesten négy újnak számító világzenei eseménysorozat is megvalósult. Részben jónak tartom, hogy az 1993-ban még totálisan ismeretlen műfaj elérte a "divathatárt", de sajnos tudom, hogy a mellettünk gombamódra szaporodó és szerveződő események egy része (tisztelet a kivételnek!), ha anyagilag képes lesz rá, átlendítheti az értékekre épülő és arra őszintén vigyázó "world music mozgalmat" a silány divatvilág irányába. Bánatomra a nemzetközi világzenei listákon megjelentek azok az örökifjú zenei bűvészek is, akik néhány éve még rap-, breakdance- vagy akár disco-formációkban jópofiztak, de miután ma az etno lett a divat, azt mondják: "rajta! csináljunk egy Deep Forestet, egy kis Trans Global Undergroundot vagy jöjjön egy Afro Celt Sounds!" Nem kell más, csak egy behízelgő technós lüktetés magnetofonszalagon, néhány elektronikusan előállított afrikai és indiai dobhang és maximum egy-egy strófányi eredeti népzenei felvétel, és máris kész a kasszasiker...

Az 1997-es ötödik jubileumi, immár hivatalosan MATÁV-WOMUFE műsorának összeállításakor elhatároztuk, hogy nem állunk be a higított világzenét ömlesztők közé, és a korábbinál is értékesebb programot teszünk az asztalra. Nagy szerencsénkre a legendás indiai szitárvirtuóz, politikus, közéleti személyiség és zeneszerző, Ravi Shankar épp minket választott egyetlen európai koncertjének színhelyéül, így sikerült egy húszéves álmom: találkozhattam személyesen a földgolyó legismertebb muzsikusával, akit nemcsak az euro-amerikai digitális világ, de a glóbusz többmilliárdnyi lelket számláló keresztény, mohamedán és zsidó kultúrái is elismernek a nem éppen elenyésző 800 milliós indiai "rajongótábora" mellett.

Az öt év sikere már kötelez minket: a Mandel Produkciós Kft.-t és a Lágymányosi Közösségi Házat, valamint mindazokat, akik kezdettől fogva sajátjuknak érezték a fesztivál sorsát, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. Igaz, újra és újra komoly akadályokat kell leküzdenünk ahhoz, hogy eredeti elképzelésünket megtarthassuk, és ezt az irányt még komoly kasszasiker reményében se változtatjuk meg, amely eltökéltségünkben reméljük, hogy a tényleg hűségesnek látszó közönségünk a jövőben is segíteni fog.

A gyermekszínházhoz közelíthetünk pedagógusi vagy színházművészeti szempontból, meghatározhatjuk az elmúlt negyven év gyakorlatából éppúgy, mint a tőlünk nyugatra virágzó gyermekszínházak sokféle irányzatával összehasonlítva.

Minek tekinthetjük a színházba járó gyermeket?

Megrendszabályozásra váró vadembernek, nevelési alanynak, csekély értelmű felnőttnek, olyan vásárlórétegnek, mely könnyen elbolondítható célja bármilyen reklámnak, vagy játszótársnak, családtagnak, akivel az élet minden fontos kérdéséről beszélhetünk, aki akkor is figyel bennünket, amikor nem neki, nem vele játszunk, akkor is meg akar minket érteni, amikor mi, felnőttek sem értjük igazán, mi történik velünk.

Bruno Bettelheim a klasszikus Grimm-meséket elemezve állítja: nem véletlenül maradt fenn évszázadokon keresztül éppen ez a pár száz mese, sokféle variánsban is mindig azonos módon. Ezek a mesék az élet fontos kérdéseiben egyaránt igaz válaszokat adnak gyermeknek és felnőttnek, fiúnak és lánynak, annak, aki meséli és annak, aki hallgatja őket.

Sok olyan konfliktust orvosol a mese, amiről nem is tudunk, és ez a kölcsönös haszon, ez a közös öröm avatja a mesélést a családi élet, a gyermeknevelés egyik legfontosabb eszközévé.

A klasszikus mesék férfi és nő mintákat adnak, segítenek legyőzni a belső és külső szörnyeket, és megerősítik azt a hitet, hogy belőlük, a legkisebbekből lesznek azok a hősök vagy hősnők, akik mindenkinél szebbek, mindenkinél erősebbek, s akik majd boldogan élenek, míg meg nem halnak.

Nem lehet kisebb célja a mai meséknek sem. Elég csak végignézni, hogy az utolsó száz év irodalmából mely mesék váltak klasszikussá! Ha erre gondolunk, a klasszikus mesék számtalan magyar feldolgozása is látszólag jó úton jár. Mégis, ezeknek a feldolgozásoknak nem mindegyike tudja az eredeti mesék totalitását felidézni, egy részük nagyon is "mai" a szó elszegényítő, egyszerűsítő módján. Nyugatabbra sok gyermekszínház játszik olyan történetet, ahol a válás, a munkanélküliség, a drogfogyasztás, a másság elfogadása kerül színre oly módon, hogy ezek a problémák a gyerekek számára is értelmezhetővé, megoldhatóvá válnak. Úgy gondolom, mire a magyar felnőtt társadalom szembe tud nézni ezekkel a kérdésekkel, lesz elegendő művészi erő, hogy a gyerekeknek is eljátsszuk az erről írt darabokat, hiszen mai életünkben is van dolga a legkisebb királyfinak, és a mai sárkányok hét fejét is le tudja vágni az, aki bízik magában.

Addig se maradunk mese nélkül. A magyar irodalomnak van egy csodálatosan gazdag vonulata, amely Weöres Sándortól Tamkó Sirató Károlyon át Nemes Nagy Ágnesig ível. Az ő szómágiájuk óvónőknek, tanároknak és szülőknek mindennapi kenyere ma már, hiszen a magyar nyelv olyan varázslatát bűvölik a gyermekszobákba, amit csak a legnagyobbak tudnak. Hatásuk felér Bartók Mikrokozmosz-ával. Ezek a versek, mesék utat találtak a színpadokon is a gyerekekhez.

A jó előadás bármilyen eszközt használjon, bármilyen színpadi nyelven fogalmazzon, kézen kell, hogy fogja a nézőt, és végig kell, hogy vezesse az általa megjelenített világ állomásain. Az a gyerekszínház, ahol csak felidéznek hatásokat, aztán magára hagyják a nézőt: csináljon, gondoljon vagy érezzen, amit akar - ott a színházi virtuozitás sem menti az alkotók felelőtlenségét. (Nem lehet mentség persze a szegénység sem.) Az ilyen előadásokon veszik át a főszerepet a nézőtéren pisszegő felnőttek és a hangerősítő berendezések, amivel a szereplők próbálják legyőzni a nézőtéri zsongást.

A végiggondolatlanság, a rosszul kiválasztott hatások, az erőtlen színészi jelenlét azonnal lelepleződik a gyerekelőadásokon. Nem menti meg semmifajta sznobéria vagy udvariasság, ugyanakkor jól felépített hatásokkal, csillogó semmitmondással is sikert, tapsot, együtténeklést lehet a gyerekekből kicsiholni.

Mi hát akkor a gyerekelőadások sikerének igazi fokmérője?

A jegyvásárlás? A jegyeket a felnőttek vásárolják, itt az ő ízlésük dönt. Talán az előadásokat másodszorra, harmadszorra végignéző gyerekeknél ez másképp van.

A taps? Gyakran hallunk végig izgett-mozgott előadás után is vastapsot, és "Vissza! Vissza!"-szavalókórust.

Mindig is sejtettem, hogy egy gyerekelőadás igazi hatása a későbbi játékokban, rajzokban, beszélgetésekben tükröződik igazán.

Ezt a sejtésemet egy hatásvizsgálat is igazolja, amelyet pszichológus-hallgatókkal végeztettem a Kolibri Színházban. A hallgatók az előadások után feltett kérdéseket később, 2-3 hét múlva megismételték. A válaszokból beigazolódott, hogy a darabok megértése attól függ, hogy családosan vagy iskolai csoportokban nézik-e a gyerekek az előadást, de fontos a nemek szerinti megoszlás is. A vizsgálatból az is kiderült, hogy a gyereknéző alkotótárs. Fantáziája tovább színezi a jelzett díszleteket, sokszereplősnek látja azt a darabot, amit egy színész játszik (Bán János: Kukacmatyi, Závory Andrea: Alice Csodaországban), még hetekkel az előadás után is ajándékokat küld Bors néninek (Molnár Piroskának!), és minden külön magyarázat nélkül érti, mit jelent A kék madár előadás képi világa; a színészi játék segíti a szörnyekkel, a halállal való szembesülésben is. A felmérés rámutat arra is, hogy a vizsgált előadások (Kolibri Fészek- és Kolibri Színház-i produkciók) hatása nem múlik el évek múlva sem. A rajzokon, beszélgetéseken keresztül beépül a gyerek életébe, segíti személyiségük kibontakozását, önmaguk és társaik megismerését, megértését.

Annak, aki igazán élő színházat akar csinálni, van-e jobb terep, mint a gyerekszínház?

Sokan úgy tartják, hogy a gyerekszínház szakmai periféria, margóra szorult emberek utóvédharca. - Szerintem ez csak akkor van így, ha a gyermekszínházzal foglalkozó művészek panaszkodnak, több befolyást és hatalmat szeretnének, ahelyett, hogy észrevennék: a legnagyobb hatalom van a kezükben. A felnövekvő generációkra se film, se video, sem Internet nem tud nagyobb és maradandóbb hatást gyakorolni, mint egy jó gyerekelőadás.

Amíg dolgozhatunk, nem lehet okunk panaszra.