Tényleg, milyen is?
Lehet mondani, hogy szép, azt, hogy kicsi, pincestúdió, kamara, jó, rossz, érdekes, netán modern - így együtt a helyről és mindarról, ami venne zajlik.
Szándékunk szerint a kellemes környezet csak az egyik összetevője a színházi élménynek, a lényeg, ami a színpadon történik.
A színház létrejöttekor a Komédium nevet nyerte. Szerencsés választás volt, mert minden műfajt magába foglalhat. Nem csupán a komédiát, ami talán az alapítók szeme előtt lebegett - pedig mennyire hiányzik egy ilyen színház! -, de Verebes István jól tudott darabot választani, és ez eldöntötte a Komédium sorsát. Számos drámai kísérlet után 1991. október 14-én Slawomir Mrozek Striptease-ét mutatta be a színház Eperjes Károllyal, Gáspár Sándorral, Szabó Györggyel, Taub János rendezésében. Öt évig játszottuk hatalmas sikerrel, és az előadás meghatározta a színház arculatát és közönségét. Nézőink a budapesti Katona József Színház művészeivel együtt jöttek, és szerencsére maradtak. A fiatal értelmiség színháza lettünk, ha a művek hozzájuk szóltak. Ödön von Horváth Pollinger kisasszony és a férfiak című műve Pap Verával, Maros Gáborral, Bodolay Géza rendezésében ősbemutató volt és újabb színt hozott, majd egészen fiatalok jelentek meg a színpadon: Kállóy Molnár Péter vezetésével Kálid Artúr, Tóth-Gáspár András, és berobbant a S.Ö.R., azaz Bergson-Long-Singer-Shakespeare: Shakespeare Összes Rövidítve - hatalmas sikerrel mind a mai napig. Ezzel a három különböző művel és rendezővel teljessé vált a Komédium arculata, sőt ami lényeges, egységes színházi stílusjegyek kapcsolták össze a műsortervet, noha ezt először csak félve reméltük, nem tört mozaikká a kialakított kép.
Tehát milyen is a Komédium?
A színház vezetése úgy gondolja - és ezt szeretném megtartani -, hogy a közép-európai kamaradrámák színháza, amelyből nem kizárt a tengerentúli európai gondolkodás sem. Hiszek abban, amit Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház legendás igazgatója írt 1943-ban: "Mai álláspontom szerint a színpad lényege a darab lelkét kivetítő szó és mozdulat, másszóval: a színészi játék és ennek egy magasabb, túlnyomóan zenei egységben összefogott kicsengetése, összhangja. Van valami, ami a művészi élmény veleje, a lelke minden magasabb értelemben ennek nevezhető színpadi alkotásnak, tehát minden olyannak, amely nem véletlenekből, legjobb esetben is egyéni színészi alakításokból valahogyan összealakuló színházi előadás, hanem amelyet valami rendezői szándék és a darab lényegéből kiinduló rendezői vízió fog össze művészi egységbe. Ezt a valamit talán úgy nevezhetném, hogy: a színpadi előadás ritmusa. Minden darabnak és ezzel együtt minden, a darabot tolmácsoló jó előadásnak is más és más ritmusa. A színpad számomra részben vizualitás, de elsősorban zeneiség kérdése. Sztaniszlavszkyék számára például a színpad elsősorban: lelki élmény kérdése, a színész átélésének és az átélés kifejezésének kérdése. Ez is végtelenül, elmaradhatatlanul fontos. De szerintem mégis csak részletkérdés ahhoz képest, amit egy előadás egészének ki kell fejeznie. Az átélés inkább a színész kérdése, mint az előadásé. A színésznek ezt el kell intéznie önmagával, minél tökéletesebben, minél egyszerűbben és meggyőzőbben, de a színészi élményt aztán be kell illeszteni egy zeneileg összehangolt előadás ritmusába, melyben maga az élmény és kifejezése: még csak nyers, naturalisztikus elem, még nem is egy magasabb zenei egység megcsendítésének már kialakult részlete. Ezt még előbb bele kell illeszteni az előadás egészébe, össze kell hangolni az előadás egész ritmusával."
És aki mindezt megteremti, az a rendező - a színészeivel. Van egy alapelvem: a Komédiumban nálam csak jobb rendezők dolgozzanak. Ez számomra is fontos, ha rendezek, mert legalább olyan jól szeretném megcsinálni, mint aki jobb, mint én. De a legfontosabb az, hogy a közönség egymástól eltérő, nagy egyéniségek alkotásait láthassa, és egy egységes arculatot teremtsünk sok színből.
Ez kezdődik a darabválasztással, folytatódik a rendező személyével, és így érünk el a színész egyéniségéig. Mert mit is írt Hevesi Sándor 1908-ban: "Az átélés intenzitása szerint a színész: komédiás, virtuóz vagy művész. Tehát: mesterember, mester vagy művész…A művész nem a személyével hat, hanem az egyéniségével. Mindig csak azt adja magából, amit a szerep csal ki belőle. Egész embert ad s nem egész személyt, s úgy éri el ezt, hogy bár mindig ugyanőt látjuk a színpadon, mégsem látjuk mindig ugyanazt. Sohasem a szépségét látjuk, a személyes hangját halljuk, hanem mindig csak módosulatait - a szerepen keresztül. A komédiás alakoskodik, a virtuóz átalakít, a művész alakít. A komédiás utánoz, a virtuóz játszik, a művész él a színpadon. A komédiás rendesen kevesebbet, a virtuóz többet ád a kelleténél, a művész csak annyit ad, amennyi kell, sem többet, sem kevesebbet."
A színház az 1998/99-es évadot Samuel Beckett Végjáték című művével kezdi, amelyet Darvas Iván fordított és alkalmazott a Komédium színpadára. Szereplők: Darvas Iván, Mácsai Pál, Tanai Bella és Gönczöl János, díszlettervező Rajk László, rendező Kolos István.
Az arculatunkat, amelyet hét éve találtunk meg, a jövőben is szeretnénk megőrizni, és reméljük, a Dunaholding Rt. ezután is fontosnak tartja a Komédium működését.

- Radó Gyula, a Komédium művészeti igazgatója -

Márciustól rajtvagyok az Interneten, és ott jött egy levél vagy e-mail, hogy írjak a Merlinerbe, és ha minden jól megy, még az Internetre is rákerül. Óhajt-e többet a magamfajta, aki azon kívül, hogy rajta van, rákapcsolódott és használja, azt se tudja, mi az, amin rajta van, amire rákapcsolódott, amit használ…
Akkor írok. És színházról. És ha már írok, akkor arról a színházról, amelyikben dolgozom, ahol lakom (szinte) és természetesen, amelyikről felkértek, hogy írjak. Ez a Katona József Színház. A KATONA. A belvárosban, a Petőfi Sándor utca elején.
Fontos erről beszélni, ti. hogy hol van. A Katona József nem a József Attila Színház. Taxisok és egyéb úrvezetők esetleg keverik. Velem is indult már taxi Angyalföldre, amikor a címet bemondtam. És Jack Lang valahai francia kultuszminiszterrel is állami autó, amikor Jarry Übü király című darabját jött megnézni, Zsámbéki rendezésében. Persze a József Attilában nem találta a darabot, addig pedig (míg keresték, ill. kerestették vele) a színészek és a közönség várt az előadáskezdésre a Katona József Színházban…
Tehát hol van a Katona?
A Katona a belváros szívében van. Ha a belvárosnak van szíve. A főbejárat az óra-ékszer üzlet és egy virágüzlet között. A hátsó bejárat pedig a Haris közt köti össze a Kígyó utcával. Ez egy valamikori gyönyörűséges passzázs, szökőkúttal, amit legalább öt éve elloptak vagy letörtek. Azóta kopár. Még az előző rendszerben felújították, modern álmennyezetet kapott, szépséges kövekkel rakták ki az alját. Azóta takarító se látta. Katonába szerződésem idején (1987.) még túlparfümözött hölgyek és urak grasszáltak itt, föl is róttam plénum előtt, hogy mire az ember átverekszi magát az illatfelhőn, már teljesen alkalmatlan lesz a színházcsinálásra, kimúlik belőle a társadalmi érzékenység. Örömmel jelentem, hogy mára a helyzet teljességgel megváltozott. A passzázst ellepték a hajléktalanok. Parfümös ember, ha teheti, kerüli ezt a helyet, csak mi, színháziak bukdácsolunk keresztül a megállapíthatatlan korú és nemű, papundeklin heverő lényeken. Olyik kedvesen messziről köszön, integet. Éjjel, előadás után kölcsönösen jó éjszakát mondunk egymásnak…
Ezzel persze még nincs vége a Katona leírásának, hiszen van egy másik is, a belváros másik oldalán, szemben a Kárpátia étteremmel, az Ibolya "tejpresszó" alatt: ez a Kamra. Keresztanyja Básti Juli, ő találta ki a nevét. A másik fontos adat még a stúdiószínházról, hogy mi lápoltuk össze, persze az Önkormányzat hathatós segítségével. Vagyis a Katona híres külföldi vendégjátékai alatt a színészek csupán napidíj fejében játszottak, és az egyébként mindenkit megillető gázsiról lemondtak, hogy az az összeg bekerüljön abba a nagy kasszába, amiből végülis a Kamra lett.
Igen. Ez igazán fontos volt. Hogy ne csak az az üzemszerű és üzembiztos "nagyszínház" legyen, ahol mindenáron produkálni kell a biztosnak hihető nézőszámot és sikert, hanem hogy lehessen egy hely, ahol bátran lehet rossz is az ember, kipróbálhat újabb és újabb színházi formákat. A maga és a közönsége épülésére.
Az persze sejthető, hogy nem feltétlen ugyanaz a nézőtábora a két színháznak. A Kamrában sokszor olyan arcokat fedezünk fel, akik talán még sohasem jártak a nagyszínházban és bizonyos, hogy a nagyszínház közönségéből is sokan eltévednének: hogy merre is lehet a Kamra? Nézőtéri dolgozók a megmondhatói, hányszor akarnak bejönni a Petőfi Sándor utcai épületbe a Kamra jegyekkel és viszont.
Épp a fentiek miatt muszáj hangsúlyozni, hogy szándékosan választjuk a bizonytalan kimenetelű, kockázatos darabokat a Kamra műsorrendjébe. Mindezzel együtt persze ez nem azt jelenti, hogy a nagyszínház repertoárja üzembiztosnak mondható. Elég az utolsó három év bemutatói közül felsorolni az Élnek, mint a disznók, a Walpurgis éj, a Szeget szeggel, az Yvonne, burgundi hercegnő című darabokat. És talán jellemzőnek mondható az is, hogy ami a Petőfi Sándor utcában művészi kockázatnak számít, az máshol biztos közönségsiker. Erre a legjobb példa az idén nyáron megrendezett országos Színházi Találkozó, ahol a Katona magasan nyerte a közönség díját a Gombrowic-darabbal - Veszprémben.
A múltról és a jelenről. Sokan sokféleképpen, elsősorban szakmai körökben igyekeztek leírni a Katonát. Vagyis temetni óhajtották. Valóban, a színház egy korszaka lezárult. Azok az előadások, amelyek világhírűvé tették a társulatot, már nincsenek a repertoáron, a régi gárdából sem sokan maradtak tagok. Különböző okokból szerződtek más csoportokhoz. Ez természetes dolog. Ha egy művész úgy érzi, hogy változtatnia kell, ha új impulzusokat szeretne, akkor bizonyára jól is teszi, ha társulatot változtat. A Katona helyükbe nem szerződtetett hasonlóan népszerű, nagy neveket (az egy Haumann Péteren kívül), hiszen nem akarhatjuk ugyanazt a színházat létrehozni, ami egyszer már megvolt.
Sok fiatal, a főiskolát frissen végzett színész került a színházhoz. A "mindenevő" képző- és iparművész, Szabó Győző (persze színészként), Huszárik Kata, Kiss Eszter, Dévai Nagy Balázs négy, Fekete Ernő három éve, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Tóth Anita, Elek Ferenc, Rába Roland pedig a következő szezontól a Katona szerződtetett tagjai.
A közönség valamennyiüket megismerhette, már nagyobb szerepekben is láthatták őket. Sajnos számukra nem adatik meg az a könnyebbség, hogy televízióban és filmekben szerezzenek népszerűséget, ezáltal újabb közönségréteget becsalogatva a Katonába. No, nem tehetségük hiánya miatt, hanem mert nem készülnek tévéjátékok és filmek.
Marad a Merliner és az Internet, ha írhatok róluk, hát írok. Máskor is.

Máté Gábor

"Nem vádolhatnak antiszeminizmussal, hiszen a legjobb barátaim szavak..." - tartja az ősrégi graffiti-bölcselet. Egy később született, nem kevésbé vitriolos nagyvárosi flaszterszösszenet szerint azonban "a szavak már semmit sem jelentenek." Elvégre korunk (hiper)modern társadalma szívesebben választja a (fény)sebességet, a világot behálózó világhálót, elegánsabban: az információs szupersztrádát, mint a jóval macerásabb könyvolvasást, ne adj isten, a keleti bölcselet szellemében fogant GONDOLKODÁST.

Napjainkban a silány és a nemes közötti határ végképp elmosódni látszik. Mint ahogy a nyelvek, a különböző közlésformák is egységesülni látszanak. Amerre tekintünk, anglicizmus terem. A jövevényszavak, az aktuális divattrendekhez igazodó márkanevek, az apró-cseprő, s a sorsdöntő információk ellenőrizhetetlen, kusza áramlása, az idő és a tér "ósdi" fogalmainak újraértelmezése egyaránt jellemzi az ezredvég társadalmát.
Jogosan tehető fel a látszólag naív, némileg talán aggodalmas kérdés: mindez hogyan befolyásolja értékrendüket, hogyan hat majd a betagozódásra, intergrációra sem "rest" Közép-Európa mindennapjaira? Miképp befolyásolja, változtatja meg a múlt emlékképeit, milyen nyerességekkel és mekkora veszteségekkel jár e "kombinált bérlet" megváltása? Végezetül az sem mellékes, "merre tart", mennyit ér ma és a jövőben a rendre érthetetlennek és túl bonyolultnak bélyegzett anyanyelvünk?
- Nyílvánvaló tény, hogy Magyarország jelenlegi és még inkább jövőbeli helyzete megköveteli az idegennyelv-oktatás hatékony fejlesztését - ismeri el Koháry Ilona, az immár 7 éve müködő magyar nyelvű oktatási centrum, a Hungarian Language School igazgatónője. Az Európai Únióhoz csatlakozás reménye, a lehetséges NATO-tagság olyan folyamatos kapcsolatrendszert feltételez a világ más országaival, melyhez kétségkívül a jelenleginél szélesebb körű és magasabb szintű nyelvismeret szükséges. De vajon miért van az, hogy miközben ezt az állítást triviálisan igaznak érezzük az angol, a német, a francia és még jó néhány más nyelv esetén, még csak nem is gondolunk rá, hogy a szükségszerű fejlődés nyelvünket, a magyart - a magyart, mint idegen nyelvet - is érínti?
- Elismerem, a kialakulóban lévő piacgazdaság a világ minden tájáról sok "kalandort" vonz hazánkba. Míg 1980-ban mindössze kétezer külhoni polgár kapott egy évnél hosszabb időre szóló tartózkodási engedélyt, ez a szám '89 után: évi 30-40 ezerre emelkedett. Az adatok tehát alátámasztják az Ön érveit. De vajon az ide érkezők áldoznak-e energiát az olyan "bagatel"-kérdésekre, mint amilyennek e piciny ország kultúrája tűník?
- Az a tény, hogy a magyar szókincs az indoeurópai nyelvekkel nincs közvetlen rokonságban, bárkit, aki szembe kerül vele sokkhatásként ér. Ráadásul a kellőképpen frusztrált idegent a "jóakaratú" honfitársak azonnal biztosítják is arról, hogy helyzete kilátástalan. Az osztrák Walter Fanta ezt úgy fogalmazta meg: "a magyarok úgy védik nyelvüket, mint egy kis nép titkos fegyverét."
- Vélekedése szerint tehát nem bennük, hanem bennünk van a hiba?
- Azt hiszem, igen. Számunkra ugyanis a magyar nyelv egész nemzeti karakterünk alapvető meghatározója. Nemcsak azért, mert nemzetté válásunk folyamatában a múlt században oly jelentős szerep jutott a használatáért vívott küzdelemnek. Sokkal inkább azért, mert a magyar nyelv közép-európai társtalansága, különlegessége sajátosan juttatja kifejezésre a bennünk élő - gyakran pártpolitikusok által propagált - nemzettudatot. A tapasztalatok, iskolánk működése viszont azt bizonyítja, hogy megfelelő módszerekkel, felkészült tanárokkal a magyar éppoly eredményesen tanítható, mint például a sokat irigyelt angol nyelv!
- Csak rajtunk múlík, hogy elefántcsonttoronyba zárt expatriótaként éljük-e világunkat, vagy intenzív gondolatcsere jön létre köztünk és az idegenek között - erősíti meg Bródy János, a Magyar Nyelv Akadémia Alapítvány elnöke. Immár sokan kiváncsiak ennek az országnak a kultúrájára, ám ahhoz, hogy e kultúrát alaposan megismerjék, elsősorban a nyelvet kell valamelyest elsajátítaniuk.
A közkedvelt dalnok úgy véli, a kezdeményezésére létrejött Magyar Nyelv Akadémia Alapítvány egy éves működése sikeresnek mondható, hiszen mára sikerült egy átfogó programot, bázist teremteni erre a célra, mi több, végre a különböző szakmai csoportok valóban erősítik, segítik egymást. Az alapítvány pártolói között Göncz Árpád neve éppúgy megtalálható, mint ahogy - kuratóriumi tagként - szerepet vállal Dr. Bárdos Jenő, a Veszprémi Egyetem Nyelvi Intézetének igazgatója, Dr. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, sőt, Török András, a Nemzeti Kultúrális Alap elnöke is támogatja a kezdeményezést.
Természetesen az a huzamosabb ideig itt tartózkodó idegen ajkú polgár, aki munkája mellett, életkörülményeink változása közepette, viszonylagos izoláltságban szánja rá magát a nyelvtanulásra, nem tud és nem akar hónapokat tölteni pusztán a magyar nyelv grammatikai struktúrájának tanulmányozásával. Ehelyett azonnali eredményt vár: szeretné tudni, hogyan kell köszönni az itt élőknek, hogyan kell vásárolni, közlekedni, telefonálni, hogyan lehet kapcsolatot teremteni, egyáltalán a mindennapi ügyeket intézni. A többség számára a nyelv használatának komoly tétje van, és ebből a szempontból édes mindegy, hogy az üzleti életben való érvényesüléshez vagy a háztartás zökkenőmentes vezetéséhez van-e szükség a magyar szó ismeretére.
Ennélfogva a HLS-módszer célja nem a nyelvi rendszer megismertetésében, hanem a nyelv használatához szükséges fejlesztésében áll. Az oktatás mindvégig(!) magyarul történik, közvetítő nyelv használata nélkül. A nyelvi anyag ugyanakkor logikus, koncentrikusan bővülő, fokozatosan egymásra épülő formában kerül feldolgozásra: lehetőséget adva ezzel, hogy a diákok maguk ismerjék fel a nyelvi rendszer analógiáit és szabályait. Ilyen értelemben tehát induktív módszerről beszélhetünk.
Amúgy a téma fontosságát jelzi, hogy nemrégiben a magyar, mint idegen nyelv védelmében a hazai szellemi élet szine-java letette voksát azon a konferencián, amelyet éppen az említett alapítvány szervezett. Hely hiányában itt aligha van mód arra, hogy az elhangzott beszámolókból, vitaanyagokból szemlézzünk, ám Csepeli György összegzése mindenképpen ide kivánkozik.
- A modern Budapest sohasem jött volna létre az "idegenek" hathatós segítsége nélkül! - állapította meg Csepeli. Szlovák kőművesek rakták fel a vakolatot, örmények hozták a flasztert, de nem is sorolom tovább, hiszen köztudott: deportált és halott mivoltukban is jelen vannak közöttünk. Tiszteletet érdemelnek, s ha úgy tetszik egyetlen esélyünk, hogy visszatérünk a Szent Istváni hagyományokhoz, avagy a XIX. századi eszmékhez. Azaz újra kell értelmezni, fel kell támasztani a tolerancia gondolatkörét. Mifelénk erre igenis megvan az esély. Mint ahogy arra is, hogy e kérdésben mi váljunk Európa tanitóivá!

Szabó Zoltán Attila