Vissza a főoldalra - 1998 - 1999 - 2000 - 2001 - 2002

'98. december 20.

A paradicsommadár visszatér

New wave. Sokáig ez volt a bűvős jelszó, a sokszor félreértett, máskor szándékosan félremagyarázott fogalom. A címke, amely a nyolcvanas évekre aggatható. Új hullámosnak lenni szakítást jelentett a rockkulturával, de még a szokványos discoval is. A férfi-női viszony teljes átértékelése ekkor következett be, s vált mind divatossabbá a nyílvános férfisirám, a naturalizmus helyett a szentimentalizmust előnyben részesítő rajongói magatartás. Az emancipálódó, a megkeményedő nő méltó(?) társává hamarosan a rajongva szerető, enyhén gejl lovagok, a feminin vonásokat mutató romlatlan srácok váltak. (Angliában a Wham együttes, Magyarországon az Első Emelet lehet erre kifejező példa.) Divatba jött a tupír, az arcfestés, a rúzs és más szépítőszerek alkalmazása, elfogadott magatartásformává, tisztelt (sztár)allűrré nemesedett az önimádás, az öntömjénezés, az önsajnálat. És innen már csak egyetlen apró lépés volt a harcos biszexualitás, végül a büszkén vállalt homoszexualitás megjelenése a popbizniszben. A valódi újhullámosokat (Clash, Adam and the Ants) lassacskán az újromantikus "kéjelgők", a heavy metalt undorító mételyként, sátáni veszedelemként emlegető "sztárbábok" váltották fel az immár barokkos pompával feldíszített színpadokon.

A giccs ekkortájt vált igazán kurrens árucikké. A popzenét egyre inkább a szintetikus hangzás, a play back-technika uralta. De hogy a dolog a forma mellett kapjon némi tartalmat is, a háttérben a kisebbségi létről, a másság elfogadtatásáról kezdtek tirádákat zengeni az időközben szupernek titulált sztárok. Óvatosan adagolt provokációk sora után a polgárpukkasztás jóformán elsőrendű feladattá vált. Sőt, később már a zene satnyult elhanyagolható tényezővé, a hangsúly a publicitás, a zenétől független, lehetőleg sokkoló hatásmechanizmusok irányába mutatott. Feltűnt az Assembly, a Dead or Alive, az Eurythmics, a Frankie goes to Hollywood, a Yazoo, a Sigue Sigue Sputnik, Jimmy Sommerville, Limahl, Marilyn, Vince Neil és a korszak talán leghírhedtebb alakja: Boy George (polgári nevén: George O'Dowd).

A magát paradicsommadárrá maszkírozó frontember és társai 1981 és 1984 között élték fénykorukat a Culture Club-bal. Megalakulásukat követően azonnal a listák élére törtek, slágereiket (Do you really want to hurt me, Karma Chameleon, Victims, Miss me blind, Everything I own, The crying game) a mai napig előszeretettel játsszák a slágerrádiók és a poptévék. A sikerszéria azonban megszakadt, amikor kiderült: Boy a "kokszolást" tartja élete értelmének. A halálból egy különleges elvonokúra hozta vissza a huszonnegyedik órában, amely Pete Townsend, Eric Clapton és más rocksztárok életét is megmentette már. De a segítség így is késeinek tűnt. A közismerten homoszexuális "boy" lakásán ugyanis hamarosan holtan találták amerikai zenészbarátját, aki éppen londoni lemezfelvétel előtt állt. A bíróság, bár bűnősnek találta Boy George-t, meglepően enyhe ítéletet szabott ki, s a tékozló fiú 1987-ben minden eszközzel igyekezett meghálálni a sorsnak visszatérését. Balhék helyett beleásta magát a keleti vallásokba és jótékonysági akciókban (AIDS Aid, Ferry Aid) vett részt.

"A régi érzések elmúltak, s nem is térnek többé vissza - vallotta meg pokoljárását követően. Ha még egyszer együtt játszanánk, nagyon utálnám magam. Nem szeretem azokat a szuperzenekarokat, amik a pénz miatt állnak össze újra." Nos, 1998-ban ez is bekövetkezett. A Culture Club ismét aratni készül. Ehhez az első lépés a Greatest Moments című best of-album minapi megjelentetése, de - mint igéri a feledékeny csapatfőnök - nem marad el a folytatás sem.

"Rövid a hajam és februárt írunk. Figyelljék meg, szeptemberben hányan szaladgálnak ugyanígy. " - nyilatkozta egykor, kiismerve a rajongókat, no és felismerve saját, a sztárstátuszból eredő hatalmát - felettük. Önmagával mégsem tudott elszámolni. "Az Aids óta Hollywoodban mindenki a másikat figyeli, fogyott-e az utóbbi időben. Én persze soha nem néztem ki valami jól" - állapította meg a rá jellemző metsző gúnnyal. Nemrégiben attól sem riadt vissza, hogy megjegyezze: "A Culture Club rajongók ideje lejárt!" Attól tartok, jókorát tévedett.

Szabó Zoltán Attila

Culture Club: Greatest Moments Kiadja: EMI-Quint

Zsákba macska

Naticica nem árul zsákbmacskát. Kellemetes, ódón slágereket dúdol "ákosstefisen", énekel szerelemről, bódult pillanatokról egy bár parkettjén; teszi a szépet. Olcsó divatmajmolás helyett a nosztalgiahullám taraján "szörfözik" az újabb, immár L'art pour L'art-kodástól mentes sikerek felé. Ügyes a kicsike. Evettke felnőtt! A saját lábán állva, csinibabásan szökdécselve vesz új kanyart (Vigyázz, Malvin!). Izgatóan búbolja a mikrofont, teszi hamisan keresztbe lábikráit, csücsöriti Bágya András, Fényes Szabolcs, Nádas Gábor, Ötvös M. swingjeit, umba-cha-cha-"csáit", slowfoxait és foxtrottjait. Felcsendül ismét a Békaszerenád, az elfelejtett Hórukk, a Van egy kis televízióm, az Esernyő-dixie, no és az Aj jaj jaj umba. Meg kell hagyni, jó poén az egész. Hallgatható. Élvezetes. Tanulságos. Na ja, Zsákbamacska minden nő!

- sz.z.a. -

Bravissimo?!

Megannyi stílus, megannyi zenei trend, megannyi figyelemre érdemes, netán ciki nóta sorjázik azon a lemezen, melyet Bravissimo 5. -Best of Hungary néven jegyez az EMI-Quint kiadó. A karácsonyi lemezpiacra szánt válogatás az 1998-as (sláger)év méltó összegzésének mondható, hiszen megvan rajta minden, ami a sikerhez, egy aranylemez mielőbbi "besöpréséhez" kell. Más kérdés, hogy a dalok között harmatgyengék és "ütősek" egyaránt akadnak. Néhány jelentéktelen himringyó-himnusz (Ámokfutók: Meghalok 1 csókodért, Hip Hop Boyz: Tarts velem, Shygys: Nem a te hibád, V-Tech: Várj!, Zámbó Jimmy: Fogadj örökbe!), pár divatos fruskadal, avagy mellbedobásos, ajakcsücsöritéses vágyópusz (Baby Sisters: Még egy tánc, Fresh: Itt vagyunk, Szandi: Azok a szép napok), egy-egy extrém "poénpatron" (Animal Cannibals: Kérek egy puszikát!, Pa-Dö-Dő: Te vagy a legjobb dolog a héten), néhány szókimondó, provokatív, a szokvány posványból kiemelkedő "agyzúzás" (Dopeman: 8. kerületi mese, Fekete Vonat: Forró a vérem, Ganxsta Zolee: Rossz vér) is megtalálható a korongon. De akad igazán "belevaló", minőségi sláger is mutatóba; így az LGT 424-es csatahajója, Charlie Kávéháza (nem house!), Roy és Ádám: A csapból is én folyok! című vérbő hangjegyorkánja vagy az Unisex markáns nyáridézője sem maradt ki a Bravissimo-válogatásról. Sőt, egy ma már legendás vígszínházi produkció, a Képzelt riport egyik (újrahangszerelt) betétdala is ott "ficereg a szeren", ellensúlyozva a többi bakit.

Egy biztos: sokat elmond ez az album a letűnő 1998-as évről. Bizonyítja például, hogy a külhoni produkciók lekoppintása, "magyarítása" változatlanul nyerő lapnak számít a hazai slágerpiacon, egyben bizonyítja e tétel ellenkezőjét is, hiszen Charlie, az LGT, az Unisex által képviselt szinvonal ugyancsak (csakazértis?!) kelendő portékának számít idehaza. Igaz, ezekhez az előadókhoz fül is kell... A lemez erénye tehát, hogy nemcsak az olcsó bóvlit részesíti előnyben. Hátránya viszont, hogy véletlenül sem orientál, véletlenül sem szúr be a hömpölygő slágerek közé egy-egy Kispál-, Quimby-, Agnus Dei/Mátyás Attila-féle, a megszokottól elütő zenei formát. Ha már úgyis a sokféleség kap hangsúlyt az albumon, igazán bele/ráfért volna -egy piackutatásnak is beillő - merész fordulat, a közhelyeket ellenpontozó triplacsavar, az összképet árnyaló alterock. Talán legközelebb. Feltéve, hogy érdeklődés hiányában nem marad el a következő, 1999-es esztendő...

Szabó Zé

Vagantes, avagy a reformkor és a szabadságharc énekköltészete

"Széles stílusbeli változatosság - a középkori modalitástól a népies rusztikusságig (gyakran keleties ízzel), az udvari muzsika diatónikus, kifinomult hangzásvilágáig. A Vagantes énekes megszólalása kellemes -pontosan intonált és üditően mentes a finomkodó mesterkéltségtől."

Az amerikai zenei szaklap, a Fanfare 1996-ban született elemzése, dicsérő kritikája ma sem tűník túlzónak, sem idejétmúltnak. A Vagantes trió a kevés biztos pont egyike a hazai, gyakran kaotikusnak tűnő zenei piacon. A most megjelent Honfidal (Hungarian Liberty Songs: 1822-1853) című cédéjük - akárcsak a korábbiak - igazi unikumnak, a régmúlt időket megidéző pazar "hangjegyorgiának" minősíthető. A trió tagjai ezúttal is régi kéziratok, kiadványok és a népi emlékezetben megőrzött dalok, táncok "öntőformái" alapján beszélik el kemény katonák és gyengéd szerelmesek, Isten igéjét követő hétköznapi szentek, kocsmában tobzodó boldog "félkegyelműek", csendben elmélkedők és szilaj táncosok történeteit, valamint históriánk fontos fejezeteit. Az énekek az eredeti stíl szerint, "restaurálva" csendülnek fel újra, valahogy úgy, ahogy egykoron a várakban, kastélyokban, udvarházakban, templomokban, koncerttermekben volt szokás.

Szabó István, a zenekar művészeti vezetője így vall minderről, a korról, ha úgy tetszik, e friss anyag mögöttes tartalmáról: - Az elmúlt századok magyar költészetének nagy része énekvers. A XIX. század első felének költői folytatják ezt a hagyományt. A nótajegyzések ugyan szinte teljesen eltűnnek, de a formát érezhetően még mindig egy -egy dallam határozza meg. Arany János írja 1860-ban: "Lyrai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbeknek, amelyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna - úgy, ahogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat. Sőt balladáim fogamzásakor is, az első, még homályos eszme fejlődésénél már ott volt a ritmus, a dallam, rendszerint nem eredeti, hanem valamely régi népdalhang..." Czuczor Gergely az 1840-es évek elején szerzett "népdalaihoz" megjegyzi: "Ami ezen dalok nótáját illeti, azokat az ifjúságra bízom. Minden faluban találkozik egy-két jó énekes legény és leányka, kik vagy a régi vagy valamely újonnan kigondolt nóta szerint el fogják dalolni ezeket is, s a fonókban többi társaikkal megismértetik." Eötvös József szerint így terjedtek Petőfi költeményei is: "Alig múlt néhány hét, a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait..." Összeállításunkban a kiválasztott versek egységes tematikai vonulatot alkotnak: a feltörekvő szabadságeszme párosul a haza jobbításáért igyekvő lelkülettel, mely a szabadságharc idején szerzett dalokban csúcsosodik ki. Hangszerelésben követjük a kor gyakorlatát. A kéziratok bizonyítják, hogy a dalok leginkább gítárkisérettel szólaltak meg, s szólóhangszerként a fuvola, illetve a furulya szerepelt. A kíséretben szerepeltetjük a már nagyon ritkán előforduló lanttípust, a teorbinót. Basszushangszerként a gambacsalád továbbélő violone tagját használjuk...

- sz.z.a.-

Kapolcsi hangképek

"Lehet-e még stúdióban zenét csinálni? A kifinomult hangtechnikák, a határtalan hangmanipuláció korában egyetlen ember túltehet a legvérmesebb berliozi rémálmok nagyzenekarán. A kérdés nem ez, hanem hogy hol legyen a stúdió? A Rottenbiller utcában-e, avagy beköltözött az már az agyunkba is, és megír bennünket? Medrek kialakultak s mesterségesek. Kicsapni közülük! Semmi romantikus antiság. A gépeket visszük magunkkal: kvarcolunk a Nap alatt. Nincs határunk: az emberi gondolat is zene, a természeti kép a legravaszabb gépbalett, a madárfütty és a helikopterlárma is irodalom. A rendteremtő képzelet számára minden költészet lehet, ami létrejön. Mindent meg kell csinálni. Van-e még emberi természetünk?”

Szkárosi Endre fenti sorai remekül kifejezik azt a gondolatot, mely Márta István és barátainak, a "kapolcsi csapatnak" volt fontos akkor, amikor rögzítették a Sound In Sound Out - Kapolcs Riadó elnevezésű korong anyagát. Az Amadinda, a Mandel-kvartett és a Wyximfonikusok közreműködésével készült albumon Balogh Kálmán cimbalmozik, Bernáth(y) Sándor gitározik/szifuzik, Cseh Tamás dalol, Dés László fújja, Füzes Péter "kürtöl", Gőz László játszik harsonán, Kiss Tünde hárfázik, Nagy Feró dünnyög/ szaxizik, Róbert György sípol, amúgy törökösen, továbbá Bodó Mária és Bodó Péterné siratózik, Szabó Csilla és Sebestyén Márta énekel.

Ahogy Bernáth(y) Sándor fogalmazott a Merliner kérdésére válaszolva: "ez a hanglemez nem arról szól, hogy mi volt - az csak látszat, nem is arról, hogy majd mi lesz. Hanem arról, hogy most mi van." Márta István és tsai. egyfajta hangnaplóba sűrítették Kapolcs (vissz)hangjait. A korszak: 1985-1998. A helyszín: a Dunántúl. Ahol a közösség még összetart, de a IV. osztályú kocsmában már zenegép üvölt, este televízió üzemel. A kopár domboldalra, az erősáramú vezetékek alá pedig Rózsadombot, Pasarétet álmodik a gondolat. A hegytetőn lévő Kálomisz-tavat ellepi a hínár, a forrás lassacskán kiapad, az Eger-patak vize folyamatosan csökken. Az öreg, terméskő falú házakat, fagerendás szobákat, a tűzhelyeket felkapja a szél, ördögi táncukat cimbalom kíséri, a Király-kő sziklái széthasadnak, a völgyet sürű füst lep be. A repülőgép hangrobbanását, a helikopter zúgását csönd követi. Luci mamát hangtalan zokogás rázza...

Márta István: Sound In Sound Out című korongja révén érzések, dokumentumok hordalékából rögtönzött időleges (hang)tárlat részesei lehetünk. Egyúttal feltérképezhetjük a természettel megszűnő kapcsolatunkat. Nesze neked, Rousseau!

Szabó Zoltán Attila

A Merliner ajánlja:

ˇ A Szeretet hangjait. Kincses Veronika és a fóti gyermekváros lakóinak friss albuma igazi karácsonyi meglepetés, ajándék a fa alá, a gyertyagyújtás idejére. "Dalok azoknak, akik szeretni tudnak." A lemezen megtalálható többek között a Pásztorok, pásztorok, a Mennyből az angyal, A kis Jézus megszületett és a Dicsőség, mennyben az Istennek című népdalok feldolgozásai, Mendessohn: Hark! The Herald Angels Sing-je, a Jingle Bells, a We wish you, a Stille nacht, az O, Tannenbaum, Maria Magdolna dala és Mary Poppins belépője.

ˇ a Manhattan he7.edik lemezét, mely a korábbitól eltérő hangzással, a megszokottnál keményebb akkordokra támaszkodva örvendeztetheti meg a tiniket. Érdekes változás: a zenekarhoz Nagy Feró hajdanvolt "harcostársa", az ex-rocker Vedres József is csatlakozott!

Krzysztof Miklaszewski: Színház a színházon kívül

Teljességgel igazuk volt mindazoknak a színházi forradalmároknak, akik azt bizonygatták, hogy a színház ereje a színházon kívül van. A színház ugyanis "sok összetevős" művészet lévén, kissé mindig késésben van alkotóelemeihez képest, s ezért bonyolult kontextus összefonódások nélkül egyszerűen nem létezik. A kontextust viszont egyenlő mértékben jelöli ki a "közvetítő" és a "befogadó". A versengésből mindig ez utóbbi került ki győztesen - derül ki Krysztof Miklaszewski: Színház a színházon kívül című publicisztikájából, melyet lengyel laptársunk, a Dziennik Polski közölt nemrégiben a Poza Videoszínház világturnéja kapcsán.

A Merliner első ízben vállalkozik a hazai kultúrális lapok/internet-szemlék közül Krzysztof Miklaszewski elemzésének pontos, szerkesztett közlésére, remélve, hogy a kortárs lengyel színház egyéni hangú, különleges kezdeményezéseit a jövőben nagyobb visszhang kíséri idehaza is. Elvégre a világturné egyik állomása éppen Budapest volt, ám a nagyközönség ezúttal sem kapott elégséges információt az eseményről. Az ún. "csúcsmédiák" ismételten csak az egyszerűbb megoldást választották: immár hagyományosan nyúlfarknyi, semmitmondó információkat közöltek a produkcióról, vagy azt sem. Egyre satnyuló "közállapotjainkat", érdektelenségbe hajló szellemi közönyünket jól példázza a korántsem példátlan eset. Bár szemlénk - ha megkésve is - újból vállalkozik a "tűzoltásra", azért jó lenne látni, érezni, hinni, hogy e kérdésben sem marad(t)unk magunkra...

Miklaszewski: Nézzük a lényeget, különösen, mivel ennek alapja egyfajta idézőjeles ábránd. Az idézőjel itt egyszerűen nagyon konkrét előadást jelent. Az ábránd viszont, amelyet ez az együttes képvisel, a századelő óta kíséri a színházi alkotókat. Mindenért két művészeti ág - a fotográfia és a film - a felelős. Ezek késztették a színpad skatulyájában fuldokló rendezőket és színészeket arra, hogy a fotó és a film anyagához nyúljanak. Így született meg a moziszínház ötlete.

S bár a moziszínház igazán sosem vált elfogadottá, a vele kapcsolatos panaszkodás nem szűnt meg. Amikor pedig világot láttak a látványművészetek törpéi: a televízió és a videó, az ábránd előadások tucatjait eredményezte. Pandorának ezt a vizuális szelencéjét a képzőművészek, főleg a happeningerek nyitották ki. A színház megint elkésett, lehuppant a televíziónál. Mára a multimediális happeningek helyét elfoglalták a mindenható "installációk", amelyek úgy igazából már senkit sem érdekelnek.

Amikor a képzőművészetben az avantgárd formák kifulladnak, az mindig jól jön... a színháznak. Így volt ez a hatvanas, hetvenes évek fordulóján, és így van most, a század vége felé is. A Poza Videoszínház épp egy ilyen résbe férkőzött be.

Kilenc előadás tízegynéhány változatban 13 év alatt fényesen bizonyítja, hogy sikeres volt a művészi házasság, amelyet a híres színésznő és a két anyanyelvét (a lengyelt és a németet) egyformán beszélő, a videotechnikát magas művészi szinten alkalmazó költő kötött. Az első öt bemutatót (1984-1992) Helmut Kajzarnak, a fiatalon elhunyt dramaturgnak és költőnek, rendezőnek és gondolkodónak a világa, fantáziája inspirálta. Kajzr özvegye, Lothe így fizette vissza azt, amivel az egész lengyel színház tartozott a "fiatal tehetségnek".

Lothe előadásai, amelyeket szerényen csak monodrámáknak vagy pedig egy színésznős előadásoknak nevezett (ezt az értelmezést provokálta a négy alkalommal is használt, perverz módon elválasztott "Akt-Orka" cím is - aktorka = lengyelül a.m.: színésznő), nos, ezek az előadások a színház és a videotechnika egész eszköztára között folyó dialógussal hívták fel magukra a figyelmet. A recenzesek önmaguknak tették fel a kérdéseket: "... biztos, hogy ezt monodrámának lehet nevezni? Igaz, hogy csak színész lép föl benne, dehát... három különböző személyben, akik egyszerre játszanak, folytatnak párbeszédet egymással, s ugyanazt a szöveget nemegyszer három különféle koncepció alapján értelmezik, ugyanazt az arcot három különböző sminkben, maszkban, megvilágításban mutatják be..."

Ezt a dialógust azonban a maga széttördelt színeiben és szaggatott tonációiban a legkevésbé sem az a technikai reveláció jellemezte, amely a nézőt a tudatalatti látványos lézersugarával bombázza. A video eszköztára mögött a hozzáértő, videotechnikában járatos költő és gondolkodó áll. Ezért írta 1989-ben az edinburgh-i "The Scotsman" : "Az idő múlík, de a jelen és a múlt szimultán üzenetben egyesül. Mi történik most és mi történt korábban? A színésznő, úgy tetszik, nem tesz különbséget az ellentétek között. A képernyőn megjelenő képek saját végtelenségükben tűnnek el."

Egy évvel később Barbara Hahn, a berlini "Theater heute" munkatársa elhatározta, hogy elemzi az "Akt-Orka III." előadást, s írása remekül magyarázza a Lothe és Lachmann Videoszínház ideáját: "A kép fölépítésének és lebontásának vagyunk tanúi" - írja Hahn, majd áttér a részletes elemzésre: "Az egyik szekvenciában, fáziseltolással, két képernyőn azt látjuk, hogyan fest Jolanta Lothe a mellére nagyszemű, háromszög-szájú gyermekfejeket. Eleinte egyértelműnek látszik a kép: rúzzsal befestett női mell. Csakhogy a festés előrehaladtával a kép saját valóságot kap, és kitér az egyértelmű befogadás elől. Látni az arcot, amely azonban maszk is, mell is. Mit látunk hát valójában...?

E kérdéshez egyetlen kommentár fűzhető: a szemünk láttára vizualizálódik a metafóra, és a kép, úgy, mint a költészetben, változó lesz. Sikerült tehát a modern költőnek (s ez minden író ember elérhetetlen vágya) kidobnia saját bensőjén kivülre a képet és úgy megőríznie, hogy két szó, kép, fogalom ütközésének egyetlen jelentése se kerülje el a befogadó figyelmét. És történik mindez a videotechnika segítségével, amely -látszatra- oly egyszerű és egyszerűségében oly egyértelmű.

A hatodik előadástól a kilencedikig sokkal rövidebb az út, mint az "Akt-Orka" körüli makacs keringés (5 előadás, tizegynéhány változat), annak ellenére, hogy az "Alkestis művelet" Episcopiban és a Peloponnészoszon, az athéni Dionüszosz Színházban, a Varsó melletti Powsina erdei színházban és a Hel-félszigeten keletkezett, a "KaBaKai/Re-animációk" című előadáshoz pedig a varsói Nemzeti Múzeumban, Zabi Rógban és a Mazúri-tóvidéken, a reszeli várban és a Juda-sivatagban készítettek felvételeket.

A két fenti cím egyfelől a világtörténelem kitágított kutatására utal, másfelől arra a bátorságra, amellyel az alkotók a görög és egyiptomi történetet saját szövegeikkel ütköztették, s végül utal a kép és hang exponálásában kifejezésre jutó technikai tökéletességre is. Ez az egész azonban csak előkészület volt a legutóbbi premierhez, Hanna Krall: Hollywoodnak szánt regény elnevezésű prózájának vizuális-akusztikai interpretálásához.

A Hollywoodnak szánt regény egészen kívételes alkotás. Talán azért, mert Lachmann és Lothe sokáig vártak ilyen anyagra, Hanna Krall pedig évekig várt arra, hogy szövegét így fordítsák le a vizuális forma nyelvére. A Poza Videoszínház új produkciója egyfajta traumatikus álomlátás. Aki már hozzányúlt az Auschwitz problematikához, az érzi, miről van szó. Akik túlélték Birkenaut és Auschwitzot, mindannyian sokáig gondolkodtak azon, hogyan lehet leírni azt a megmenekülést, hogyan lehet bemutatni azt az "élet utáni életet", azt a különös véletlent. Egyáltalán lehetséges, egyáltalán... erkölcsös ez? Elie Wiesel kérdései nem feleselnek Edyt Stein vizióival; Paul Celan Halálfúgája csupán Borowski "Kővilágának" még egy aspektusát emelte ki; Kertész Imre naplója az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Hoess emlékezésének emóciit erősítette meg, s mindezt a "kettős látás", a "valóság széthasadása" folyamatának következtében, amely esélyt adott az áldozatnak is, a hóhérnak is; amely az áldozatoknak valami többet ajánlott fel, mint a túlélés ígéretét.

Hanna Krall, amikor megkapja hősnője, Izolda R. "emlékiratait", igen nehéz feladattal kerül szembe: leírni Auschwitzot... Hollywood számára. Hollywood, miként azt Spielberg filmjéből már tudjuk, nem tűri a nem egyértelmű dolgokat. Hogyan lehet hát megmagyarázni a hősnő-mártír-Izolda "nagyságát" és "kicsiségét" mikor pedig Izolda nem volt sem Stein, sem Wiesel, sem Borowski, sem Celan, sem Kertész. Arról nem is beszélve, hogy nem volt meg benne Hoess übermensch-komplexusa, sem a kápók lelkiismeretfurdalása. Született egy hallatlanul tömör, kollázsszerű beszámoló a hősnő életéről, aki a maga hősiességét még az első álomgyártó tekintélyével is igyekezett alátámasztani.

Nem csoda hát, hogy Piotr Lachmann a költő-felfedező és a filmes-feltáró szenvedélyével vetette rá magát erre az anyagra. A megszállás alatt bújkáló, Birkenaut is megjáró Izolda történetét nem csupán az egyes események egyes fázisait külön-külön és szimultán módon is bemutató képernyők ismertetik meg a nézővel. Izolda R.-nek, akit a lengyel realista iskola hagyományait képviselő Teresa Marecka alakít, tükröt tart a történetet író Hanna Krall személye (Jolanta Lothe alakítása). Érdekük... közös, bár teljességgel... ellentétes. A "hollywoodi igazság" vállalása hazugság, az élet hazugsága viszont igazság.

A megsokszorozott Izoldák és Hannák egyes képei, a beszámolók és kommentárok, a tanúk szövegei és a dokumentumok - miközben látszólag kaotikusan összezavarják a gondolatokat, érzéseket, szándékokat és csalódásokat - magukkal ragadnak, nyugtalanságot keltenek. Hiszen színházról van szó, amely sosem szűník meg élet lenni. Az életben pedig csak az emlékezés vezet el az igazsághoz. Annak közléhez - ezt mutatja be Marecka, Lothe és Lachmann, aki ma a színház legnagyobb lengyel(?) költője.

Kommentár: Szabó Zoltán Attila (a Merliner főszerkesztője)
Fordítás: Szenyán Erzsébet
Az írás a Lengyel Intézet segítségével "landolt" a Merliner honlapján.

Legendák Budapesten

A lista igazán imponáló. Valaha, amikor nem volt a különféle sztárok koncertnaptárában tutibiztos uticél Budapest, néha még akkor is megesett, hogy idekukkantott egy-egy korabeli nagyágyú. A Hungaroton új cédéYeah éppen ezért kuriózum. Elvégre még a vasfüggönyön inneni bulik hanganyagából állították össze ezt a friss, nosztalgiázásra, elmerengésre, de csemegézésre is egyaránt alkalmas albumot.

Ímé a dalok és előadóik:

ˇ Nostalgia (1965) - Vico Toriani (kísér: a Körmendi együttes)
ˇ Ave Maria no morro (1963) - Vico Toriani (kísér: a Madison Tánczenekar)
ˇ Nessuno al mundo (1963) - Ines Taddio (kísér: a Stúdió vokál, a Club vokál és a Club együttes)
ˇ Un anno d'amore (1965) - Ines Taddio (kísér: a Stúdió 11)
ˇ Nathalie (1964) - Gilbert Bécaud
ˇ Hello Dolly (1974) - Rhoda Scott (közrműködik: Daniel Humair - dob)
ˇ Keep on Running (1967) - The Spencer Davis Group
ˇ Tintarella di Luna (1963) - Ines Taddio (kísér: a Stúdió vokál, a Club vokál és a Club együttes)
ˇ Viva l'amore (1963) - Ines Taddio (kísér: a Stúdió vokál, a Club vokál és a Club együttes)
ˇ Mecky Messer (1965) - Vico Torriani (Kurt Weil - Bertold Brecht: Koldusoperája alapján)
ˇ Melancholie in September (1965) - Vico Toriani (kísér: a Harmónia vokál és a Körmendi együttes)
ˇ Renato (1963) - Ines Taddio (kísér: a Stúdió vokál, a Club vokál és a Club együttes)
ˇ Promises, promises (1974) - Rhoda Scott
ˇ Tin Roof Blues (1966) - Louis Armstrong (kísér: Louis Armstrong zenekara)

Hangjegyzet /

TucatHalen

Minden képzeletet felülmúlóan csúnya (randán szutykos, pőrén ocsmány) csomagolásban kapható a Van Halen régóta várt 3. korongja. A korong, amely egy jó ideje (tetsz)halott állapotban leledző, egykor rocklegendaként definiált kultbanda ezredvégi feltámasztásának szándékával született meg, ám csupán az egy a sok közül...-kategóriába, a tucatportékák sorába illeszthető. Bár a Sammy Hagar nyomába eredő vadonatúj dalospacsirta, az Extreme énekeseként elhíresült Gary Cherone kimondottan jót tett az Edward Van Halen által vezetett oldboy-gárdának, összességében mégse beszélhetünk átütő, a kor igényeihez méltó anyag kifundálásáról. Ez a lemez mindenekelőtt az útkeresésről (vö. Genesis) szól, egy megújulni akaró (tisztelet érte!), ám erre belátható időn belül aligha képes zenekar sokadik hattyúdala.

Közhelyparádé, rockpanelegyveleg hallható már az indító szerzemény (Neworld) első hallásra kellemesnek ható akkorjaiba bújtatva is. És ez csak a kezdet. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen egy-egy üditő kivétel még így is akad. A Once és a Year of the day például igazán figyelemreméltó munka: hercigen szóló gitár, lendületes ének hallható mindkét felvételen. A többi nosztalgia-porhintésnek, háttérzenének megy csupán el. Különösen a Dirty Water Dog cikizhető méltán. Ilyen ódivatú Kiss / Z.Z. Top-paródiára az Irigy Hónalmirigy sem vállalkozna.

Amúgy Alex Van Halen úgy püföli a dobokat, ahogy világ életében: ötlettelenül, de profi klisék szerint. Edward "tata" gitárjátéka sem kevésbé professzionális, bár virtuóznak aligha nevezhető. Mint ahogy Michael Anthony "basszustündöklése" is felejthető. Jelzem tehát ismét: a lényeget Cherone hangja rejti. Érdesen is tiszta, pózmentes vadsága nagyot dob a lemez egészén. Csak neki köszönhető az, hogy az elvakult Halen-rajongók nem érzik majd kisemmizettnek magukat. A csodára, a valódi feltámadásra azonban jó ideig (örökre?) még várnunk kell...
Van Halen III. (Warner Bros.)

Szabó Zoltán Attila

Brian May: Another world

A Queen után szabadon, a korábbi Back to the light fedőnevű korong megjelenését követő hatodik évben, avagy az Úr 1998. esztendejében Brian May ismét szólóalbummal rukkolt elő.
Egy vadonatúj lemezzel, mely számos üdítő változást hozott az eddig rá jellemző dallamhajhászáshoz képest. Mindenekelőtt örömmel jelenthetem: hősünk végre megtalálta a hangját! Míg anno veszett hévvel kutatta a magasan heverésző hangjegyek "titkát", immár úgy-tesz vesz, ahogy neki (is) jól esik. Nem próbál versenyre kelni Freddy Mercury-val, nem próbál ódát zengeni akkor, amikor annál kevesebb is bőven elegendő. May végre azt teszi, amit mindig tennie kellett volna: virtuóz módon gitározik, bőszen penget, lelkesen csap újra a húrok közé. Énekhangja ezúttal a hangszeres zene, a parázs szólószólamok szolgálatába áll, s nem fordítva. Ennélfogva kínos nyenyere helyett nagyszerű, némelykor instrumentálisnak tetsző, tiszta (hard?)rockot hallhatunk, amelyhez kivételesen jól passzol a kevésbé képzett, ám hangulatos "énekzörej".

Szóval, jól sikerült anyag ez a mostani. Az albuminditó, kellően félresikerült Space után Business már slágergyanús szerzemény, s az azt követő tíz dal ugyancsak méltó folytatásnak nevezhető. Rock, néhol roll ez a javából. De szó sincs pusztán a régi klisék újbóli felemlegetéséről! Áthallások ugyan észlelhetőek, de szerencsénkre az ötlettelen alibizés, a fancsali koppintások egyvelege ki/lemarad az albumról. A szövegek persze nem költőiek, ám az emlegetett gitárjáték majd' mindenért kárpótol. Bár az album sokszínűsége legalább ilyen vonzó: míg a China belle-t akár a Z. Z. Top is felvehetné műsorára, addig a Why don't we try again vagy az Another world tipikus romantikába hajló May-téma. És akkor még meg sem említettük a Cyborg című torz kompoziciót, mely híven bizonyítja: Brian May megújúlt, túllépett a Queen-korszakon, egy másik (zenei) világba csöppent, amely laza kapcsolatot tart fenn csupán a múlttal. És - Zoránt idézve - ez nekünk így (is) jó...

Szabó Zoltán Attila

Az Abandon után itt a DEEP PURPLE válogatásalbuma, melyen az elmúlt 30 esztendő legsikeresebb felvételei hallhatóak. Hogy melyek ezek? Természetesen a...

HUSH
BLACK NIGHT
SPEED KING
CHILD IN TIME
STRANGE KING OF WOMAN
FIREBALL
DEMON'S EYE
SMOKE ON A WATER
HIGHWAY STAR
WHEN A BLIND MAN CRIES
NEVER BEFORE
WOMAN FROM TOKYO
BURN
STORMBRINGER
YOU KEEP ON MOVING
PERFECT STRANGERS
TED THE MECHANIC

NO ÉS PERSZE AZ ANY FULE KNOW THAT!

Marilyn Manson őféregsége ismét hallat magáról. A napokban megjelent vadiúj korong (Mechanical animals) nem sokban különbözik a többitől: rettenetesen jó...

Rettenetes, mert ez az önveszélyes, nemtelen figura és bandája szertelenül sokkol. Pokoli színjátékuk nekrofiliába hajló gyilkos és önemésztő szenvedéllyel, szado-mazohizmusba torkolló kíntornával fejezi ki a (hiper)modern világ értelmetlenségét, művi mivoltát. Twiggy Ramirez (re)aktív közreműködésével olyasféle sátáni szeánsz részeseivé válhatunk, amely ugyan kezdetben kiakasztónak, sorvasztónak, debilnek, démoninak (az is...) hat, ám idővel - sokadik hallomásra - értelmezhetőnek, élvezetesnek(!) bizonyul. Ne felejtsük el: Marilynék abból az országból származnak, amely magát O.K.-nak, happy-nek, de leginkább erkölcsösnek mutatja, ám jó ideje - minden lényegi kérdést; legyen az gazdasági, avagy politikai - hanyagol, mellőz, csak azért, mert első embere, a szabadság élő szimbolúma, avagy a Mr. President élvezett egy kiadósat hivatali - orálisan ovális - szobájában...

Marilynék döntik a tabukat, görgetik a hazugságok szargombócát. Bőszen, láthatóan szívesen teszik ezt. Provokálnak, pocskondiáznak mindent és mindenkit. Nekik semmi sem szent. Büszkén vállalják, hogy ŐK undorítóak. Marilyn Manson pedig a legocsmányabb. Hímnős traveszti "csomagolásban" öl, butít és nyomorba dönt. Érzéketlen ösztönlényként funkcionál, borsot tör és gyalázkodik. Torz tükörképe egy agyament létformának, a magát újra és újra felmentő, saját bűneit minduntalan (f)eloldozó, önmagát őrző-védő, rendre vétő emberiségnek.

Marilyn a pokol szolgája. Alice Cooper, Ozzy Osbourne, netán Dee Snyder alteregója. A különbség "csak" annyi, hogy míg neves elődei elsősorban fantombohócokként, kortalan polgárpukkasztókként működtek (mükődnek), addig M.M. láthatóan, érzékelhetően közveszélyes mutáns, szellemi terrorista, bomló tudatú, lélekútvesztőben (a'la Lynch) támolygó átokparazita, talán az ördög maga. Egy és ugyanazon bőrbe bújva a Rossz és a Csúf...

A friss album viszont valóban egyéni és eredeti. A szövegek brutálisak (elegánsabban: antiszociálisak), M. M. hangja méltó ahhoz a tudathasadásos eufóriához, amelyet a korong tartalmaz. A gitárok némelykor bántóan visitanak, máskor dühödt riffekben feleselnek. Rettenetes az egész. Rettenetesen jó. Hallgatni muszáj, elhallgatni lehetetlen. Utálatra méltó!

Szabó Zoltán Attila

Az Üllői Úti Fá:k (FUCK!) sajátságos zenekar. Nemcsak a nevük, hanem sajátos érzelem és szövegviláguk miatt. Muzsikájukat váratlan fordulatok, lehengerlő, néha ingerlő megnyílvánulások jellemzik. Elég néhány sort idecitálni a Bocikám című ópusból. Íme: "Megcsinálom szájjal, pedig ki nem állhatom..." vagy: "Nem baj, ha az arcomba mered, Csak maradjál velem." De az sem semmi, ahogy a házasság intézményét állítják pellengérre Szántó "Fasziék". E szerint: "Keskeny az ágy és könnyű az este, / Sóhajtva mászol a megszokott testre, / Fáradt már ő is, sokáig húzza, / Sose volt még ennyire durva..."

Az új korongon (Én meg a Farkasember) tehát változatlan a régi stíl, megmaradtak kortárs irodalmi zenekarnak: Police-s, Nirvana-s, olykor "szécsipálos" (be)hatásokkal. Nyugtalanságukra, alkotói pörgésükre jellemző: fennállásuk alatt 11 basszusnyűvőt, 3 "darab" dobütlegelőt és 2, azaz kettő szaxofonost "fogyasztottak el" a törzstagok! A mai csapat: Szántó Gábor (ének, gitár, herfli), Farkas Zoltán (dob, ütőhangszerek, hentesbárd), Mezei András (bass). Állandó szövegszuszakoló: Attila Duda. De egy éve állandó vendégük Lukács Levente, szaxis, és Leskovics Gábor, a PUF (gyengébbek kedvéért: Pál Utcai Fiúk) frontembere. Aligha meglepő hát, ha a banda ez idő tájt van a legjobb formában: koncertjeiket rendre fergeteges hangulat kíséri, hiszen zenéjük egyszerre szól az agynak, a szívnek, no és a lábikráknak. (Kiadja: a Polygram.)

IRON MAIDEN - Back cataloge

A "Vasszűz", Anglia egyik legsikeresebb zenekara újra ébreszti, újjáéleszti(?) a rocktörténelmet, hiszen újra kiadják első 9 stúdióalbumukat. Ezen felül pedig megjelenik a zenekar dupla koncertalbumának (sz)ámitógépes (multimédia-képanyag, grafika, etc.) verziója cédén, melyek segítségével nyomon követhető a banda élete, karrierje 1980 és '93 között. Mind a 12 album digitálisan újra "masterelt" és tartalmaz egy 24 oldalas kisérőfüzetet is.

Az OMINÓZUS KORONGOK:

ˇ IRON MAIDEN
ˇ KILLERS
ˇ THE NUMBER OF THE BEAST
ˇ PIECE OF MINE
ˇ POWERSLAVE
ˇ SOMEWHERE IN TIME
ˇ SEVENTH SON OF A SEVENTH SON
ˇ NO PRAYER FOR THE DYING
ˇ FEAR OF THE DARK
ˇ LIFE AFTER DEATH
ˇ A REAL LIVE DEAD ONE
ˇ LIVE AT DONNINGTON

Egyedi fülbevalók

A klasszikus zenei kiadók igencsak serények mostanság. Ezen az őszőn, túlzás nélkül állíthatom, hogy egyedi és különleges az ajánlat! A lista élére rögvest az új Seraphim-boxok illenek, melyek limitált példányban, számozott formában jutnak el a kiválasztottakhoz. Jutányos áron (a 4 CD-t tartalmazó album mindössze egyetlen hanghordozó áráért szerezhető be!) a legnagyobbak, így Bach, Beethoven, Brahms, Haydn, Mozart, Handel, Vivaldi, Dvorzak, Schubert és Csajkovszkij kompoziciói hallhatóak, amolyan Best of...-jellegű válogatás részeként. Ugyancsak a napokban kerül a piacra Marta Argerich korongja, amely Bartók és Profokjev zongoraversenyeit tartalmazza, és - hogy a kortárs szerzőkről se feledkezzünk el - John Rutter: Requiemje is kiemelkedik a sorból, elvégre a cambridge-i Clare College kórusának egykori dirigense a modern kórusmuzsika meghatározó egyénisége, a hagyományok és a mai hangzás profi vegyitője. Mint ahogy az 1971-es születésű(!) Thomas Ades is, akinek már előző albuma, a Living toys hatalmas sikert aratott. A most megjelenő Powder her face című kétfelvonásos kamaraopera 4 énekhangra és 15 tagú hangszeres együttesre íródott és jövőre a Helsinki Fesztiválon tartják élő premierjét.

A hazai termés szintén imponáló. A friss "primőrök" közül elég csak Sebestyén János orgonaalbumára, a Johann Adolf Hasse műveiből összeállított Hat concerto-ra, vagy a Schola Cantorum Budapestiensis által előadott, a mai magyar egyházzenét bemutató Hungaroton-anyagra gondolnunk. S hogy a végére hagyjuk a leget: a Budapest és Cluj Napoca közötti szellemi kapcsolatot, barátságot, egyúttal a zene nemzetköziségét idézi Olsvay Endre, Szegő Péter, Dora Cojocaru és Cornel Taranu együttes munkája, melyen a Tibetből, Baliből eredő ősi motivumok éppenúgy tettenérhetőek, mint a román, a francia és a cigány-nomád zeneiség jellemzői.

Szabó Zoltán Attila

BBC-koncertshow

Szeptember 18-án a BBC Szimfonikus Zenekara látogatott Budapestre és adott felejthetetlen koncertet a Zeneakadémián. Az est karmestere Yan Pascal Tortelier volt, míg zongorán, a hírneves Bartók-"örökös", Peter Donohoe játszott. Már az is bizonyos, hogy a tavasszal Emmanuel Pahud - a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közösen - lép mind a fővárosi, mind a szolnoki publikum elé. A tüneményes tehetségű ifjú fuvolista Haydn szellemét kívánja modern korunkhoz, rohanó világunkhoz "passzintani", s alighanem mifelénk is sikerrel veszi majd az akadályt.

A robbantgatásokhoz, a példát statuáló tisztitótüzekhez(?) különösen a szexlokálok és az egyéb kéj- és párlatadagoló "nagyüzemek", a tiltott portékák kiárusítására szakosodott diszkontszalonok környékén, a (kis)Király sztríti bordélybodegák, netán a pártelnöki rezidenciák tájékán immár igencsak hozzászokhattunk. Al Capone ezredvégi helytartói időről-időre gondoskodnak egy kis tüzijátékról, egy-egy, a földrengéskijelző szejzmográfok által is mérhető/kimutatható pokoli gépzsivalyról.

Úgy tűník, lassacskán a tűzbiztos szkafander, az őrző-védő betonbunker lesznek a városi divatfolklór jelképei, a túlélés eszközei. Mindezt jelzi, hogy immár az aktuális divattrendek, a rap/house-partyra hergelő honi hejehujabandák is előszeretettel fenyegetnek "bombázással", hangulatrobbantással. Lám, itt és most egyszerre támadják hallójáratainkat a TNT-formáció kopasznyakúi és a HouseBombázás "szakértői" is. Előbbi zene- és mókagroup a szövegszuszakolás szintjén tündököl, míg az emlegetett HouseBomba-válogatás reprezentánsai leginkább a bővérű klubhangulat kiaknázására, átmentésére törekszenek. A két, mostanság piacra (partra vetett?) korong tehát aligha kétséges, hogy jókora sikerrobbanással fenyeget, minthogy mindkét album az aktuális trendekhez illő formát és tartalmat kapott. Más lapra tartozik, hogy ezek a zenei kreálmányok amúgy meglehetősen keveset érnek a kiváló áruk fórumán.
Na bumm! - tehetjük hozzá stílszerűen; a fenti bandák célja nem is az, hogy Beethovennek, esetleg a Led Zeppelinnek dobjanak kesztyűt. Sokkal inkább a profit és az azonnali hatásvadászat lebeg a kiadók és a publikumpukkasztó mjúzikmutánsok szeme - minő képzavar: füle - előtt. A gyorséttermek gyorsélvező kosztjához szokott tucatfalóknak persze ez is megteszi. Az összhangzattan rejtelmeiben szíves-örömest elmerülő zeneértők azonban más okból, bár teljes joggal robbanhatnak fel. A HouseBomba ugyanis nem kímél senkit. Még a lélekharang vészjósló kongására is csak egy jókora Bumm! a válasz...

Szabó Zoltán Attila

A világ tetején kivágni a magas C-t, ez aztán - pöstiesen szólva - csakugyan nem piskóta! Márpedig azok a japán és nepáli muzsikusok ennél aligha adták lejjebb, akik nemrégiben éppen a világ csúcsán, a Mount Everest lankáin vállalkoztak egy csúcsbulira. A hírek szerint, a szuperkoncertet hatezer(!) méter magasban tartották, remélve, hogy ezáltal a muzsika hangjai éppúgy remek reklámot kaptak, mint ahogy a térség turisztikája is a figyelem fókuszába került. Magasztos C-él, az egyszer biztos!

Kisberkes favoritjai

Legkedvesebb itala a narancslé, kedvenc filmje a Ponyvaregény, "döglik" Sharon Stone-ért és a Titanic sanyarú sorsát dalban elrebegő kanadai énekesnőért, Celine Dionért. Berkes Gábor, vagy ahogy rajongói emlegetik: "A kisberkes" Dustin Hoffman-t tartja a legnagyobb szerepjátszónak, bár rajong Asimovért is, akit elsőszámú írófenoménként tart számon. Példaképe - ki is lehetne más?- Webber, az Operaház fantomja, a Macskák és más musicalek kiötlője. Nem titkolja: szeretne egyszer a hírneves angol hangjegyvirtuóz nyomdokaiba lépni, ezért vállalkozik egy pop-rockopera mielőbbi megírására. Mellette azonban - minthogy nyugtalan lélek - egyebekre is vállalkozik, így hamarosan újra "beinditja" az Embereket. Mármint az Emberek nevű zenebonabandát, mely egy éves kényszerpihenő után lép ismét a közönség elé. További tervei alapján, az Első Emelet hagyatékát is ápolja majd, mi több, istápolni (menedzselni) kívánja a Baby Sisterst! A lányok dögös alakját, cicás mosolyát, tüzes temperamentumát elnézve, különösen ez az utóbbi feladat nevezhető irigylésre méltó, igazán bővérű, amolyan férfias cselekedetnek. Az erő legyen vele!

Szabó Zé

Small Soldiers, avagy remix - felsőfokon

A szokvány jenki filmekhez társuló (háttér)zenekavalkádról általában nem érdemes szólani, mivel a legtöbb produktum nem ér többet egy kalapnyinál, önmagában végképp nem állja meg a helyét, csakis a szapora mozgóképek függelékeként "alkalmazható". Kivételek csak ritkán akadnak. De azért akadnak. Itt és most például egy friss soundtrack, a Small Soldiers című aktuális akciósdi (egyenest Joe Dante és a Dreamworks stúdió boszorkánykonyhájából) mjúzik-verziója érdemel jelest. Igazán üditő hanganyag, ideális remix-album. Egy filmzene, amely önmagában is müködőképes!

Már az induló nóta is mellbevágó: enyhén zúzós alapokhoz Henry Rollins és a Flesh n bone elnevezésű TECHNOkrata formáció társul. Az egész felér egy komplett vérfertőzéssel. Hogy azután jöjjön a java. A Queen Another one bites the dust -ja - Wyclef Jean segítségével - a Blücmhen-féle nyenyeredizsitől elszakadva kerül imét fókuszba. Freddy hangját ezúttal a modern rappel passzintja össze hősünk és csinál belőle valami egészen különleges, Monty Python-ba illő zenei attrakciót. Majd jön a The stroke (Dallas Austin kompoziciója) Z.Z.Top-os gitárnyúzással, dobgépkavalkáddal, Kiss-szerű sakálvokállal. És máris váltásként a Love is battlefield -Pat Benatar után szabadon.

A folyt. köv. is tartogat meglepetéseket. Kitünő Gary Glitter-paródia a Rock and roll (Part 2.) Dutch verziójában vagy a Rush-tól "elkobzott" Tom Sawyer móka D. J. Z-Trip-től. A csúcs azonban a Love Removal Machine Mickey Petraliatól. A Cult örökbecsű csürdöngölője remekül szól, egyúttal illeszkedik korunk igényeihez. Érdemes benevezni rá, mint ahogy a lemez többszöri újrahallgatása is ajánlott. Jó szórakozást!

saboteur

Pitchshifter- Made In England

beta v1.0- bevezető

Nagy Britannia mindig is fontos szerepet játszott a könnyűzene történelmében. Innen indult útjára a beat, a modern heavy metal, Anglia volt a keményvonalas punk zenék fertője és melegágya, s innen indult hódító útjára az ezredvég girl power popzenéje, hogy végül ezernyi ízléstelen lánycsapatot szabadítson a világra. És ne is beszéljünk a modern tánczenéről, a dance, a trip-hop, a jungle és úgy általában az elektrozenéről, hiszen e műfajok guruként, kultuszhéroszként tisztelt félistenei, Goldietől, Trickyn és a Massive Attackon át a Prodigy-ig egytől egyig angolok. Viszont az indusztriális zenét, amióta a Nitzerebb földbe állt, a senki által sem ismert angol undergroundból kiemelkedve egyedül a Pitchshifter képviseli a Brit szigeteken.

v1.0- gyökerek

Az indusztriális zene meglehetősen hibrid műfaj, mely a szintipop elektronikus hangzásából, a rockzene ritmikájából, a punk agressziójából és a kortárs technozene elektronikai hátteréből tevődik össze. A stílus szülőhazája az Államok, ahol olyan klasszikus zenekarok születtek a drogok, anarchia, politikusság és agresszió poetikus fortyogásából, mint például a Ministry, a Nine Inch Nails, a Front Line Assembly, az ismertebbek közül. Természetesen Európa is rákapott az ipari zenére, így született meg Németországban a techno zajbrigádból rockhősökké avanzsált Die Krupps, a szlovén Laibach, vagy a svéd Shotgun Messiah. Az európai zenekarok jó része azonban csak másolta az amcsi zajbrigádokat és mind a mai napig kevés eredetiséget tudnak felmutatni.

v.2.0-www.pitchshifter.com

A Pitchshifter jó pár éve rongálja már az angol industry rajongók hallójáratait. Kezdetben ők sem voltak többek jópofa és agresszív kópiazenekarnál, akik az USA-ból importált NIN lemezeket koppintották, de alaposan, s csak a gitárok halmozásával és még több agresszivitással próbáltak kitűnni. Az Industrial című lemezük azonban már egy mind technikailag, mind eredetiségében fejlettebb zenekart mutatott, akik hamarosan az európai underground színtér kedvenceivé váltak, s pályájuk végre kellő hátszelet kapott. Amikor a Prodigy és lakájai gitárokat kevertek techno és egyéb elektro samplereikhez, azaz újra feltalálták az ipari zene szalonképesebb, multikiadásra érett nagyüzemi verzióját, a Pitchshifter is multithoz, a Geffenhez került. A tapasztalt sztárcsinálók egyből visszavettek a gitárokból és vadiúj felszereléssel halmozták el a zenekart, ennek eredménye a korábbiaknál slágeresebb, ugyanakkor kifinomultabb, tomboláshoz és tánchoz egyszerre alkalmas lemezük, az Infotainment, melynek segítségével a Pitchshifter végleg révbe ért. Új lemezük, a www. pitchshifter.com, tökéletes ezredvégi nagyzenekar futuriszutikus apokalipszise, mondanivalójában és kivitelezésében egyaránt. Soha elektro tánczene és metal nem került még ilyen tökéletes szimbiózisba egymással, egymáshoz simuló technós táncbetétek és gitárriffek, tökéletes samplerek és tempó, a cyberpunk pokol ekletikus, lenyűgöző diszharmóniája. A várható további slágeresedés inkább csak könnyebben befogadható, mégis ipari súlyos dalokat rejt, melyben a Pitchshifter, lévén angolok, politikai élet legnagyobb kritikusai, előszeretettel kritizálja az elgépiesedett társadalmat és a gyepes agyú politikusokat és a kiégett érzelmeikkel szociopatává váló emberiséget. Bár érezhető a producerek szándéka, hogy a dance, elektro és rock összehozásával egy új, még dögösebb Prodigyt akartak összehozni, a Pitchshiftert egyszerűen nem lehet elrontani. A tagok ugyanis egyszerűen tehetséges zenészek, dalszerzők, szövegírók, akiknek közös munkáját a Prodigy egyszerű stakka-stakka samplerei és három akkordja, valamint kétmondatos, buta és fröcsögő szövegei sosem körözik le. A Pitchshifter az ezredvég cyberkultúrájának igényes elektro- dance-metal zenekara, amely képes bizonyítani, még van helyük az igényes zenéknek a poppiacon. A Pitchshifter egyébként végre hazánkba is ellátogat szept.11.-én a Vans- Warped turné keretében az Europarkba, a Bad Religion, a Toten Hosen és a H-Blockxs oldalán.

- gyak -

HÚZD A HARANGOT!

A magyarországi folk-rockzene "hírös" gárdája a Kormorán, melynek legújabb albuma az együttes által rég kitaposott ösvényre visszatérve kérlel: Húzd a harangot! Bár az összeállítás címe önnálló zenei anyagot sejtet, a lemez 13 különböző szerzeményt tartalmaz. Több új nóta mellett régebbi dalok is előfordulnak az alcíme szerint Nagygécre emékező lemezen, így (vissza)hallható a Kell még egy szó, az Elmenni messze vagy a Sivatagi vihar is.

ISMÉT KARTHAGO!

A Karthago ahelyett, hogy a múlt szép emlékein merengene, újból a húrok közé csap. A Pepsi Szigeten nagy sikert aratott banda az újkori sikereken felbuzdulva friss korongot "szül", melyet télre várhatunk.

Régi és vadiúj BIKINI(k)

Sokan azt hitték, hogy az együttes tavaly a Budapest Sportcsarnokban végleg elbúcsúzott, jóllehet éppen a feltámadás helyszíne volt akkor az aréna. Mindezt alátámasztják a tények: új lemez, készülő stúdióalbum, számos nagy sikerű buli, elég ha csak a tokaji EFOTT Fesztiválra gondolunk. De a zenekar (és kiadója) történelmet is "írt", hiszen immár legendás első és második nagylemezük anyaga (még Nagy Feróval!) nemrégiben újra a lemezboltok polcaira keveredett a korhoz illő csomagolásban, technikailag is is felújítva.

A HOVA LETT című hanganyag egyébként több szempontból is kuriózumnak tekinthető. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a magyar rocktörténelem fordulópontja volt anno ez a lemez. Történt ugyanis, hogy még a nyolcvanas évek elején - az állami kulturpolitika aknamunkájának köszönhetően - ellehetetlenült a tömegmozgalommá fejlődött Beatrice működése, így azt annak vezetője, "a nemzet csótánya" (Nagy F.) feloszlatta. Egy időben a Dinamit feloszlásával. A Dinamitéval, amelyet éppen az állam támogatott, ám a közönség - megalkudni nem akarván - megbuktatott.

És lőn csoda! A két gárda vezéregyéniségei közös hangot találtak és valami egészen újba fogtak: megalapították a Bikinit. Máig érthetetlen, hogy annak idején ez a provokatív korong - az egyetlen, és a kulturpolitika által kézi vezérléssel írányított - hanglemezkiadó bábáskodása mellett hogyan, miért jelenhetett meg. A produkció önmagáért beszél; igazi revelációnak, - erős túlzással - forradalmi tettnek tekinthető.

De a folytatás sem "piskóta". A XX. századi híradó - ez az ominózus második korong címe - frenetikus stílusparódia. Zenei gegek és váratlan szövegfordulatok sorjáznak mindvégig, és az eltelt 15 év mégcsak hiteltelenné, avittá sem tette az albumot. Éppen ellenkezőleg ma is "ütnek" és "ülnek" a poénok, és nemcsak a nosztalgiahullám miatt érdemelnek említést!

D. J. Hippi

Tomboló Hold

A színészalbum sajátos "ártány". Ritkán sül el jól, gyakrabban csak arra elég, hogy ráeszméljünk az adott, általában prózai művész úr/hölgy hiányos hangfekvésére. Szerencsére akadt olyan is, aki pontosan tudta, hogy nem alkot majd maradandót, így azután poénra vette a figurát. Ki másra is gondolhatnék, mint A Gálvölgyire ("Belátom, csak egy gomb lehet a barátom..."). Néhányan persze még őt is lekőrözték. (Na nem a kisKabos...) Sőt, egy-egy ritka, ihletett pillanatban - általában Dusán and Presser és/vagy Bereményi and Dés közbenjárásával - olyan csodák is születtek, mint Udvaros Dorottya Átutazója, vagy a Básti-Cserhalmi kettős fanyar mókája, a Hallgass kicsit! Hogy Kern András valóban csúcsra járatott két kultalbumát már ne is emlegessük...

És most itt van Kaszás Attila Tomboló Hold című szólóalbuma. Alapos, jól megcsinált anyag, Kaszás tud(!) énekelni, a zenészgárda (Presserrel az élen) belead mindent. A dolog mégis kicsit fél oldalas. Talán a szövegek hatnak erőtlennek -ellenpélda: Kern -, talán az egység (összeszokottság?) hiányzik. Bár vannak üditő (rész)megoldások, akadnak kitünő ötletek is a lemezen. Az Álomhadsereg, az Elfelejtett Bosszanova vagy a Fagyi tutira bejön. Fekete humorral hozzátehetem: esetünkben a Síremlék sem rossz emlék. Lágy rockba fojtott hangulatlemezt hallgathatunk, amely egy pohár bor, egy szál bláz mellett egy kellően depressziós, esőáztatta hajnalon minden bizonnyal hat, feldob, üdít és frissit. A szellemi szárnyaláshoz, a katarzishoz azonban ez még kevés...

saboteur

Aretha Franklin lendülete töretlen. Legújabb korongja (A rose is still a rose) is olyan, mint a korábbiak: dögös, vérbő és vadító. Nem holmi rocknagyis húbelebumm, nem afféle Tina Turner-tipusú nyenyerebóvli. Aretha hangja erőteljes, nem szakad, nem kopik, stílusa összetéveszthetetlen, ráadásul aligha énekelne duót Eros Ramazottival, netán Bryan Adams-szel. Ő a saját útját járja változatlanul, a zenei gyökerekhez éppúgy hű maradt, mint önmagához. Hallgatni öröm!

Bródy János nem az a hamvába hótt alkat. Rendre új és még újabb célokat állít maga elé és ezeket, a közönség örömére meg is valósítja. Amibe fog, egyenlő a sikerrel. Bandái, így az Illés és a Fonográf legendás "őskövületeknek" számítanak, bár hősünk szolóban is sztár. Ha ideje engedi, rockoperákat ír (István, a király, Will Shakespeare stb.), koncertezik, esetleg régi "tettestársai", Koncz Zsuzsa vagy Tolcsvay oldalán tűník fel. De megesik, hogy távol-keleti kislányoknak csapja a szelet...

Ne tessenek persze semmi rosszra gondolni. Az ország "tinije" ilyenkor sem a puszta élvezeteknek hódol, sokkal inkább rajongóival trécsel, azok kedves figyelmességeinek köszönhetően kap ihletet. Egy ilyen találkozás következménye például, hogy Bródy immár esztendeje létrehozta a Magyar Nyelv Akadémia Alapítványt. S hogy kerül a japán kislány a képbe? Úgy, hogy egy váratlanul intim pillanatban, egy dörgő vastapsot hozó fellépést követően bájosan felmondta a dalnoknak a Ha én rósza volnék... - című sláger "szövegkönyvét". Kiderült továbbá, hogy mindezt Budapesten, egy speciális nyelviskolában (Hungarian Language School) tanulta, ahol a világ 70 nemzetének fiai és leányai igyekeznek elsajátítani korábban nehéznek és bonyolultnak hitt, de valójában életre, kommunikációra termett anyanyelvünket.
Ezt követően Bródy sem tétlenkedett soká, meglátogatta a sulit, felvette a tanárokkal és a diákokkal egyaránt a kapcsolatot, megismerkedett azok gondjaival, örömeivel, majd saját zsebből(!) megalapította az alapítványt, melynek célja segíteni a magyar, mint idegen nyelvoktatást. Szép, önzetlen gesztusának hála, ha lehet még több idegen ajkú tartja fontosnak egyedi nyelvünk elsajátítását. A dalnok pedig egy cseppet sem bánja, hogy egykori szösszenete, Edison pest-budai látogatásának emléket állító slágere mára elavulttá, értelmetlenné vált. A "Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki / Nem érti senki, nem érti senki/ És nem is akarja megtanulni..." - kezdetű rigmust ideje elfelejteni, kiiktatni emlékezetünk wurlitzeréből.

- Sz. Z. A.-

A Wagner-tenor

A Wagner-operák egyes szerepei speciális énekhangot- és technikát igényelnek, különösen vonatkozik ez a tenor szólamokra. Korábban külföldi Wagner-tenorok léptek fel hazánkban, akiket a magyar közönség nagyon szeretett. Az Operaház első neves magyar Wagner-tenorja Pilinszky Zsigmond volt, őt követte Závodszky Zoltán, majd az 50-es, 60-as években Joviczky József. Az ő tradíciójukat folytatja Molnár András. Az ezredvégi magyar operajátszásban ő “a” Wagner-tenor. Molnár András hétévesen a Magyar Rádió Gyermekkarában kezdett énekelni, később jó tíz évig esztergályosként dolgozott. 1976-ban huszonnyolc éves volt, amikor magánúton komolyan elkezdett foglalkozni az énekléssel, Kaposy Margit növendékeként. Egy év múlva visszatért a Magyar Rádióba, de már a felnőtt Rádióénekkar tenoristájaként. 1979-ben szerződtette őt a Magyar Állami Operaház, majd a következő évben az olaszországi Trevisóban első díjat nyert a Toti Dal Monte énekversenyen. Már az első operaházi évadjában megkapta Erkel Hunyadi Lászlójának főszerepét. Első Wagner-szerepe Froh volt A Rajna kincse előadásán. Wagner-énekes volta abban nyilvánul meg, hogy nálunk ő énekli legjobban a nagy német mester tenor szerepeit – de azok mellett más zeneszerzők operáiban is rendszeresen fellép. Lohengrin alakítására már mindenki felfigyelt, de áttörő sikert Wagner Parsifaljának címszerepében aratott. A 90-es években Molnár megkapta Bánk bán szerepét, amely évtizedeken keresztül Simándy József privilégiuma volt. Az énekes Wagner-repertoárjából ekkor már csak a Niebelung gyűrűje-tetralógia hősei hiányoztak: ’95-ben ő volt a Walkür Siegmundja, ’96-ban pedig a Siegfried germán hőse. A most megjelent válogatás-lemezzel egy időben mutatta be az Operaház a tetralógia záró darabját, Az istenek alkonyát, s ennek Siegfriedjével válik szinte teljessé azoknak a Wagner-hősöknek a sora, akiket a művész eddig megelevenített. A CD-n Molnár András Mozart, Beethoven, Gounod, Puccini és Wagner szerzeményeit énekli olasz, francia és német nyelven, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának kíséretében. A lemez dirigense Jurij Szimonov, aki 1977 óta rendszeresen vendégszerepel a Magyar Állami Operaházban. A lemez kiadása akár jubileumi ajándék is lehetne a művész számára, hiszen idén ünnepli 50. születésnapját, de operakedvelő ismerőseinket is meglephetjük a majd egy órás válogatással.

gombi

Figaro itt, Figaro ott…

Gioacchino Antonio Rossini néhány nap híján huszonnégy éves volt, amikor 1816. február 20-án a római Teatro Argentina közönsége előtt bemutatták tizenhetedik színpadi művét, A sevillai borbély című vígoperát. Az ifjú, de tapasztalt zeneszerző akkor már átélte a sikert, a kudarcot, a bukást egyaránt. A Teatro Argentina impresszáriójának felkérésére ajánlotta a zeneszerző Beaumarchais vígjátékát, amely eredetileg opera-szövegkönyvnek készült. A sevillai borbély létrejöttéről azóta is különböző legendák járnak, egy azonban biztos: az operairodalom egyik egyedülálló mesterműve, amelyet Verdi az olasz buffa korszakos műveként értékelt. Kezemben tartok egy dupla CD-t, egy archív felvételt a Magyar Rádió Hangmúzeumából, 1960-ból. A szereplők között akkor már világhírű és még fiatal énekesek találhatók: Réti József (Almaviva gróf), Katona Lajos (Bartolo), László Margit (Rosina), Divéky Zsuzsa (Berta), valamint Székely Mihály kiváló Basilioként és a Figarot alakító Melis György. A magyar nyelvű előadás karmestere Lamberto Gardelli, aki nagymértékben hozzájárult a felvétel sikeréhez. “Az előadás egyik legfőbb érdeme az – írja Kroó György -, hogy az énekesek rögtönzései nyomán sok évtized óta a darabra rakódott és megváltoztathatatlannak hitt hamis tradíciót Gardelli letisztította, és a mű eredeti fényében ragyog.” A rendező, Ruitner Sándor érdeme pedig az, hogy – technikai trükkjeinek és zenei hozzáértésének köszönhetően – a hallgatónak egyáltalán nem hiányzik a színpadi látvány. A sevillai borbély több mint másfél évszázados bemutatója óta a világ számos színpadán műsorra került. Néhány dallamát valószínűleg még az operákat nem kedvelők is ismerik és szeretik, ez a stúdiófelvétel pedig kiváló minőségű, magas színvonalú, külföldön is megállja a helyét.

Bocs

a sikerdarabok sajátos útját járta be Magyarországon. Az Erdélyi Színjátszó's Énekes Társaság már 1927-ben előadta Pesten, a Hacker-szálában, s ezzel az opera-buffával mutatkozott be 1837-ben a Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) társulata. Az Operaház megnyítása (1884) óta egyébként a darab szinte sohasem került le a játékrendről. Ennélfogva az operakedvelők minden nemzedéke ismeri, szereti és többször látta a produkciót. Internet-napilapunk stábja is jó szívvel ajánlja a Merliner olvasók figyelmébe azt a most megjelent Hungaroton-kiadványt, mely egy 1960-ban született, ma már legendás produkció hanganyagát tartalmazza. A szereplőgárda alighanem ünmagáért beszél (énekel). Íme: Réti József (Almaviva gróf - tenor), Katona Lajos (Bartolo "doki" - bariton), László Margit (Rosina - szoprán), Melis György (Figaro - bariton), Székely Mihály (Basilio zenemester - basszus), Divéky Zsuzsa (Berta, házvezetőnő - mezzoszoprán), Bende Zsolt (Fiorello - bariton), Nádas Tibor (Tiszt - basszus). Dirigens: Lamberto Gardelli.

Juszt se a filmről, az amerikai kultuszparódiáról írok! A Blues Brothers kapcsán ugyanis csak mellékesen ugranak be a mozibéli gegek. Hiába esik meg az ezredvégre újraklónozott, ám elemükben '79 táján lévő hőseinkkel megannyi őrült poén és egy sereg, néhol erőltetett, máskor valóban kapitális baromság, azért - a magyar fiókfivért, Horváth Charlie-t idézve - itt mégis "csak a zene van..." Az örök blues, mely dupla CD-verzióban, The Blues Brothers álnéven a napokban dobnak/dobtak a hazai piacra.
Az album természetesen remek. Ritkán esik ilyen jól egy rég lerágott cupák. Ez az agyonrágott "csont" bizony még mindig ízletes, a maradék húscafatok sem romlottak, sőt az érlelés kimondottan jót tett a dolognak. Otis Redding I can't turn you loose ezeréves gerjesztője, Jake és Elwood himnusza, az Everybody needs somebody to love vagy a Spencer Davis-féle Gimme some lovin', az Aretha Franklin-tipusú Think, esetleg James Brown és Ray Charles varázslatai olyan egyedi remekművek, amelyek talán soha nem évülnek el. Örömzenét hallhatunk tehát, amely egyben egy korszakot, egy gépmentes zenei nyelvet, egy különös világot, egy egyéniség központú ellenkultúrát mutat be. Ahogy a film, úgy a zene is humorral telt, ötletes, improvizatív és mégis egyszerű. Könnyen befogadható, könnyed muzsika ez, mely mentes az öncélúságtól, a divatmajmolástól, a közhelyektől. Kivételesen nem a kutyaütőkről: a kigyúrt play back-sztárokról, a tinglitanglira tátongó kócbabákról szól a történet, sokkal inkább az életet élvezni és érezni képes, romlatlan kölyöklélekkel megáldott játszani tudó és akaró(!) örökifjakról.

Szabó Zoltán Attila

Forma 1,

avagy virtuóz zongorafutamok

XIX. századi zenehistóriánk kevésbé ismert alakja Robert Volkmann német muzsikakreátor, aki életének nagyobb részét Pesten töltötte. A Liszt nemzedékéhez tartozó szerző egyedien különleges életművet hagyott ránk, hiszen kompozicióiban a késő klasszikus, kora romantikus stílus és az "új német iskola" zenei ideáljainak keveredése figyelhető meg. Volkmannt alighanem jogosan nevezhetjük különc, öntörvényű virtuóznak, elvégre az ifjú zenész az 1830-as évek Lipcséjét, a korszak egyik kultúrális központját, Mendelssohn és Schumann "felségterületét" cserélte fel az Ipolyságra, majd - a szabadságharcát ez idő tájt megvívó és az önkény előtt kénytelen-kelletlen meghajló - Pestre.

A most megjelent Volkmann-zongoraművek összefoglaló CD-kiadása ennélfogva legalább annyira nevezhető a magyar értéknek, mint amennyire a német zeneirodalomnak is fontos része. A Hungaroton-Classic friss hanganyaga egyébként tartalmaz egy, Handel: Harmonius Blacksmith témájára írt variációegyveleget, valamint számos, általában ciklusokba rendezett kisebb zsánerképet, karakterdarabot, melyek dalszerű egyszerűségükkel, többnyire háromrészes szerkezetükkel, üde népies vonásaikkal, tömörségükkel tűnnek ki a sokszor formai extravaganciákkal küszködő, de zenei tartalommal gyengén felruházott ún. nagy formákkal szemben. Volkmann "kisformái" gyakran már címükben árulkodnak az előképről: az op. 8-as Nocturne ihletett megídézése Chopin harmóniavilágának, a két induló (Fester Sinn, Frühlingsfahrt), főleg texturáját tekintve Schumann-i invencióra épül. A Buch der Lieder (Dalok könyve) elnevezés ugyanakkor tökéletesen egybecseng Mendelssohn Lieder ohne Worte (Dalok szöveg nélkül) albumcímével.

Volkmann darabjai a dallamok egyértelmű vokális jellege miatt kísérettanulmányokként is értelmezhetőek. Mindezt alátámasztják a kísérő szólamok következetesen végigvitt figurációi, ritmusképletei is. Amúgy mindvégig pazar hangulati hullámzás jellemző, így klasszikus "serslágerben", tizenhatod mozgású "vizizenében" éppúgy megmártózhatunk, mint ahogy a a romantikus bujálkodásból, a szilaj hősiességbe "mártott" forradalmiságból sem marad ki a hallgató, aki ezúttal valóban hiánypótló, kitünően szerkesztett és Prunyi Ilona révén értően interpretált albumra tehet szert.

- Szabó -

harmadik albumának címe: Boldog vagyok. Kiérlelt, minőségi muzsika ez, amely - akárcsak hősnőnk - mentes a szokvány pózoktól, a manírtól.
- Míg az első és a második lemezem legfontosabb jellegzetessége az volt, hogy akusztikus hangzásra törekedett, most valami másra vállalkoztam, mivel azt szeretném, ha a fiatalok is meghallgatnák a dalaimat - tárta fel nekünk szívét és a lényeget Friderika. Valamilyen szinten - tette hozzá - mindvégig a szerelem a téma, bár a dalszövegek többértelműek.
- Az Eurovíziós Dalfesztiválon aratott sikert, az első aranylemezt hosszú csend követte, az utóbbi időben kevesett hallhattunk rólad. Miért?
- Az indulásom valóban csodaszámba ment, akárcsak a kezdeti sikerek. Nagyon élveztem az első két lemez anyagából tartott országos turnét, de utána furcsa ürességet éreztem magamban. Tele voltam kérdéssel, hogy mi legyen a következő lépés, hogy hogyan folytassam. Időre volt szükségem mindennek a végiggondolására, de talán most megtaláltam a megfelelő irányt, s a lemez címe végre igaz rám!

Réfi