Merliner-exkluzív!

Az évszázad mérközése Tímár Péter: "Be akarom bizonyítani, hogy a dráma és a vígjáték hasonló elbírálást érdemel!"

Tímár Péter a Csinibaba sikere és a Zimmer Feri mérsékelt fogadtatása után ismét forgat: ez idő tájt a história lapjain - kis túlzással - a nándorfehérvári diadallal vetekedő Wembley-béli fociszeánszról, a dicsőséges 6:3 és a dícstelen ötvenes évek különös szimbiózisáról forgat afféle édes-bús történelmi mozitablót. Vagy ahogy mostanság nevezni szokás: közönségfilmet. Tímár tehát bevallottan szórakoztatni akar, ám megítélése szerint korántsem csak az ünneplés, az újabb babérok mielőbbi learatása és a pénzcsörgés vonzza. Új utakat keres, régi öntőformák alapján, Griffith szellemében kíván érvelni a kisember, de legfőképpen a magyar filmgyártás életképessége mellett.

Sokáig tartotta magát a hiedelem: a siker gyanús, a sztárkultusz az autonóm kultura feladását, a művészet sárba tiprását eredményezi. Csakhát a televízió térhódítása, a piacgazdaság sajátosan keleti modelljének "felvázolása", a kemény piaci törvények megtapasztalása, s a jótékony "állambácsi" pálfordulása alapjaiban rengette meg az illúzióhajhászó, esztétizáló filmkészítés gyakorlatát. Az ortodox filmszerzetesek száma megcsappant. A Sose halunk meg!, de leginkább a Csinibaba komoly sikere új utat nyitott: a produceri filmgyártás, az üzleti érdekekkel számoló leendő moziipar alapjait tette le. Más kérdés, hogy ez a csigalassúsággal épülgető, toldozott-foldozott piaci modell képes-e létrejönni egyáltalán?És ha létrejött, a reményeket valóra váltja-e?

Tímár Péter véleménye szerint a szakma, amelyet évtizedeken át dédelgetett a hivatalos kulturpolitika, mára elveszítette kényelmes pozicióját, kiemelt státuszát. Úgy érzi, a hazai filmesek, és átvitt értelemben a közönség, most az újjászületés, az evolúció ellentmondásokkal teli, ámde termékeny pillanatait élhetik át. Megítélése alapján, a filmgyártást létrehozó ósdi struktúra hamarosan úgy omolhat össze, mint egy kártyavár, bár a jelenlegi kulturpolitika nem segíti a kedvező folyamatokat.

- Itt az ideje - állapítja meg Tímár -, hogy a kormány színt valljon! Az állami támogatásra ugyanis szüksége lenne a magyar filmeseknek. A szemlélet azonban odafent nem változott sokat. Így azután a klasszikus filmlobby csak-csak utat tör magának, ám a minőségi közönségfilmekben hívő alkotók, a progresszív képkreátorok változatlanul "őrzik" másodlagos, megtűrt poziciójukat. Pedig illene immár a társadalmi szükségletek alapján elbírálni ezt a kérdést. Elvégre a nézők többsége a szórakoztató mozit részesíti, részesítené előnyben. Csakhát ehhez a hanghoz nem akad fül! A puszta szavak már hiteltelnek, semmit sem érnek. Unalmas mindig a magyar Mozgókép Alapítvánnyal példálózni. Felelőtlenség folyton ugyanarra a kuratóriumra testálni a fajsúlyos döntéseket. Nem látom a segítő szándékot, a probléma méltó kezelését. Abban bízom, hogy a szakma nagyobbik része magába néz és lassan belátja: a közelmúlt eredményei részsikerek voltak, a továbblépéshez az egyéni érdekek visszaszorítására, alázatra van szükség.

- Vállalkozna a filmszakmai közéletben döntnöki, netán kurátori feladatra?

- Vállalnék ilyesféle feladatot, nota bene, még a döntéseimért is vállalnám a felelősséget. De nem nyomulok. Jóllehet nagyon irritál, hogy a hazai filmszakma belterjes, s a falak még mindig állnak, s vannak, akik megpróbálnak újabbakat húzni. A nagyközönség figyelmét viszont jó lenne megtartani, mivel a publikum szimpátiája nélkül visszazuhanhatunk a néhány évvel ezelőtti posványba.

- A Csapd le csacsi!-t követő "szélcsend", a kényszerű váltás, amely éveken át a reklámfilm-iparhoz fűzte, mennyiben változtatta meg alkotói elképzeléseit?

- Utólag el kell ismernem, ez jó lecke volt. Akkortájt, amikor nem kapkodtak utánam mint játékfilm-rendező után sikerült kényszerből kitaposnom egy másik ösvényt, sőt, sikerült egzisztenciálisan is talpra állnom. Ideális irányba mnekültem, a megrendelő igényeit figyelembe véve megváltozott a hozzáállásom, a stílusom, némileg az értékrendem is. Ma sokkal bátrabb vagyok, hiszen egy olyan műfajból tértem vissza, ahol húsz másodperc alatt kellett elbeszélnem a történetet.

- A 6:3 főszereplője: Eperjes Károly. Őt többen áldozati bárányként tartják számon, hiszen dacára annak, hogy mind a közönség, mind az ítészek elismerik képességeit, a rendezők az elmúlt két-három évben rendre elfeledkeztek róla. Ön is - míg korábban előszerettel dolgozott vele - visszatérését követően látványosan hanyagolta: sem a Csinibabában, sem a Zimmer Feriben nem osztott rá szerepet. Lehetséges, hogy a mostani választást a régen bevált öntőformákhoz, a bevált karakterekhez való visszatérés igénye magyarázza?

- Érdekes felvetés. Azt hiszem, van is benne igazság. Eperjes tényleg briliáns színész, az ösztönei fantasztikusak. Ezt a szerepet kifejezetten ráírtam. Ha nem vállalta volna el, a film be bele sem fogok. Kirobbanó energiái remekül ellensúlyozzák az én konzervatív színészvezetésemet. Szamócával (ez Eperjes beceneve) együtt most én is újraépítem magam, erős tulzással: újrakezdem a pályát!

- Lehetséges, hogy ez a változás a Zimmer Ferit ért kritikáknak köszönhető?

- Egy biztos: a visszafelé forgatott technika már nem vonz, azt is elismerem, hogy a Zimmer Feri-t ért durva kritikákat hallva, elgondolkodtam. Válallom, hogy azt a filmet -ellentétben a 6:3 -mal - elkapkodtam! Ma már tudom, a forgatókönyv több figyelmet, időt érdemelt volna. Rosszul mértem fel az erőmet, s bár a Megafilm és Kálomista Gábor feltétlen bizalmát élveztem, a határidő szűkösnek bizonyult. Nem tudtam tartani a lépést.

- Míg a 6:3 nem volt vonzó elképzelés az állam szemében, s ennélfogva az "központi kalapból" erre a célra egyetlen peták sem jutott, addig az egyik kereskedelmi televízió örömmel bevállalta a produkció finanszírozását. Hogyan csábította el, mivel győzte meg őket?

- A kereskedelmi tévék Janus-arcúak; nem kevés szemetet visznek a képernyőre, bár az értékekre, a nemzeti mozgóképgyártásra is oda-odakacsintanak. A kvalitás, a minőségi munka az ott dolgozókat is imponálja. Természetesen a pénz, a lehetséges siker döntő tényező. Egyensúlyoznak. A RTL Klub éppúgy, mint a többiek. Előbb-utóbb azonban egy önszabályozó mechanizmus helyre teszi ezt a dolgot is. E téren nem rosszak az esélyeink. Láthatóak, tapinthatóak a változás "díszletei", hiszen friss, vérprofi szakembergárda formálódik, egyre inkább hangsúlyos szerepet kap a produceri munka, az üzleti szellem.

- Ídézem egy évvel nyilatkozatát: "Koltay, Kern és jómagam is bebizonyítottuk: a magyar filmgyártás megéri a pénzét! Ha a mozisiker, a magas nézettség, a visszhang jóformán garantált, ha a cél egyesegyedül a közönségsiker, a szponzorok még mifelénk is érdeklődéssel, tőkével fordulnak majd felénk..." Milyen a viszonya most a hirtelen megerősdött konkurenciával, a magukat a közönségfilmes-kaszthoz soroló alkotókkal?

- Barátok vagyunk és versenytársak. A tendencia erősítése, a sikerszéria folytatása mindannyiunk célja. Bár lehetséges, hogy egyszer még veszem a kalapomat, s ha látom, hogy a fiatalok átveszik a stafétabotot, félreállok. Egyébként szívesen készítenék alanyi hangvételű, szerzői filmeket, de tudom: jelenleg más a feladatom. Be akarom bizonyítani, hogy a dráma és a vígjáték hasonló elbírálást érdemel, s hogy mindkettő megéri a pénzét!

A többször megídézett Koltai Róbert is hasonlóan vélekedik. Legfrissebb filmje, az Ámbár tanár úr (konzultáns: Makk Károly!) éppen ezekben a napokban került a filmszínházak műsorára. Elmondása szerint, fogalma sincs arról, milyen egy film, ha "koltais". "Én az olyan mozit szeretem - vélekedik a rendező -, amelynek láttán nevethetünk, de sikerül megörökíteni olyan pillanatokat is, amelyek a szó nemes értelmében szépek. Nem szeretem a művészfilm-közönségfilm szembeállítást. Olvasatomban csak jó és rossz film létezik..."

- Sosem bonyolódnék esztétikai okfejtésekbe - állítja Koltai. Nem becsülöm föl képességeimet, egyetlen célom a színvonalas szórakoztatás. Szerencsés vagyok. A Sose halunk meg! például történelmi pillanatban született, akkor, amikor a publikum már ráunt a mélylélektani-szimbolista történetszövésre, és ismét a klasszikus mesemondást igényelte. Emberekről, érzésekről szóltam és szólok azóta is. Őszintén hiszek ugyanis abban, hogy ezt a beteg világot csak a humor mentheti meg.

A humor nem hiányzik abból a vadonatúj filmopuszból sem, melyet a Sas Tamás-Geszti Péter páros jegyez. Íme egy újabb sikergyanús mozi! Az 1999-es esztendő első megmérettetésre kész magyar filmje. Az Ámbár tanár úr évzáró premierje után néhány héttel ismét egy üzleti alapon, Andy Wajna budapesti cége, az InterCom által propagált, de az Axis Plussz és a Magyar Televízió együttműködésében készült produkció kerül a multiplex-hálózatba. A Kalózok a feltörekvő magyar filmesek, ha úgy tetszik, a fiatalok mozija: egyrészt számos ifjú szinésztitán bemutatkozását segíti elő, másrészt története sem "öreguras". A Sas-Geszti duó közös munkája egy rádiós D.J.-ről, egy csodaszép leányról, egy zenekarról(Jazz+AZ) és a budapesti éjszakáról mesél. Érdekesség, hogy Dr. Budai György producer a film teljes költségét magyar vállalkozók, partnerek segítségével fedezte. Csak remélni lehet, hogy ez máskor, másoknak is sikerül. Habár, ahogy Tímár Péter is megfogalmazta, a tiszta viszonyok megteremtéséhez, a leendő sikerek kiaknázásához "fül", állami segítség is kellene. Vagy legalább egy pártatlan, minden részletében kidolgozott EU-kompatibilis filmtörvény. Szabó Zoltán Attila

Szemelvények az említett filmeket megídéző orgánumokból: "1962. Nyugaton dübörög a Rock 'n' Roll, tombol az ifjúság, pezseg a Coca Cola. Itthon lötyög a szalonzene, poshad a Bambi, és kontroll alatt a jónép. Dúl a hidegháború, és vigyázó szemek lesik az esetleges eltévelyedőket... A Csinibaba nem vegytiszta vígjáték, de legalább annyira ironikus korrajz és burleszk is. A különböző műfajok elemei nem csupán egymás mellett, de egymást támogatva és kiegészítve adják meg a film sajátos arculatát és hangulatát. Jól megfér egymás mellett a klasszikus geg, a félreértésen alapuló humor vagy a karikírozott mozgás, s mindezt megfejelik a szereplőkről-szereplőkkel mesélő korabeli slágerek feldolgozásai." ˇ Merliner kritikai és publicisztikai folyóirat (Csinibaba; 1997./2.)

"Mintha minden egyes jelenettel újra elkezdődne a film - a szakadozottság, az inzenzítás hiánya igencsak gátol abban, hogy teljesen belefeledkezzünk a látottakba. Aztán az utolsó harmadban egy fájdalmas diáktréfa felszikráztatja a konfliktust, lódít egyet a cselekményen, elmélyíti a korábbi kesernyés tónusokat, elkomorítja, majd zenés mesévé oldja az ábrázolást: beérik a film." ˇ Magyar Hírlap (Ámbár tanár úr; 1998. december 10.)

Szabó Zoltán Attila

Hol jár most E.T.? Hol vannak a mókás szellemírtók, a naív szörnyecskék, a Yodák, a ewokmackók, a mesébe illő óriások és törpék? Hová tűntek az igazi szuperhősők? A hamisitatlan cselvetők; az aknavető helyett önmaga szellemében bízó Bruce Lee, a csodaketyerék világában ósdinak nevezett lézerpallossal fenyegető Luke Skywalker, a Jessica Lang bájaitól érthetően megrészegedett King Kong, a csodák csodájára járó szalmabáb, a naív Superman, Lucky Luke, Tarzan, Rocky, Indiana Jones, netán Winnetou?
Mi maradt az álomgyárból? Merre tart ma Hollywood? A kérdés költői. A trendek mégcsak beazonosíthatóak, az újdonság varázsa azonban mintha elveszett volna. A filmdömpingből alig-alig emelkednek ki a progresszív gondolatok, a szenzációsnak nevezhető képkreálmányok. A piac diktál! A film áru, a művészi szempontok jobbára másodlagosak. A mozi immár a kiszolgálás művészete.Hollywood a hamburgergyártók sikerreceptje szerint készíti késztermékeit, előregyártott "eledeleit". Kisérletezni csak a "kicsik", a függetlenek (Hartley, Jarmusch, Lynch etc.) mernek. A többség behódol a produceri vágyálmoknak, az imádott zöldhasú szolgálatában - ha kell - a vérgőzős naturalizmust, a piacképes bizarr szexet, a videóklipszerű akciókat részesítik előnyben a mindinkább ipari termelésre átálló alkotók.
A méret a lényeg! A trükké, a látványé, a pirotechnikáé a főszerep. A színészek szinte másodlagosak. A rendezők és az őket marionettbábukként mozgató sztárproducerek a vizuális effektusokra, a digitális machinációkra építik monumentális kliséiket. Csak egy példa. Az Industrial Light and Magic több mint két évtizede a világ filmgyártásának vezető cége, az ezredvégi szórakoztatóipar egyik bástyája. Anno (1975-ben) még George Lucas alapította, s azóta a százat is meghaladja azon filmek száma, amelyek számára vizuális effektusokat készítettek. A legsikeresebb szuperprodukciók listájáról is kiemelkedik a Star Wars-trilógia, az emlegett E.T. vagy az Indiana Jones-sorozat. Ezek valóban alapműveknek, filmes mérföldköveknek számítottak a maguk korában. És máig az ötletesség, a még emberléptékű filmgyártás jelképei. De nézzük a folytatást. Az "újkori slágerlista" élén a szellemtelen Jurassic Park, a nyögvenyelős Támad a Mars!, az "újrarágott" 101 kiskutya, a stílustalan Twister, a félrecsúszott Mission: Impossible vagy a Jól áll neki a halál áll.
Az eredmények mégis őket igazolják. Az ILM kulcsszerepet játszott minden idők tíz legnagyobb bevételt hozó filmje közül hatnak a sikerében. 14 Oscar-díjat kaptak a legjobb vizuális effektusokért, tizenkettőt pedig a technikai eljárásokért. El kell tehát ismerjük: találmányaikkal és fejlesztéseikkel vitathatatlanul nagyban hozzájárultak a filmes látványhatások ugrásszerű fejlődéséhez. A kezdeti időkben ugyan még a hagyományos eljárásokkal dolgoztak, blue scrennel, képfestéssel, makettépítéssel, ám mára kifejlesztették azokat a kameramozgatási és optikai technológiákat, melyek igen hamar az egész világon alkalmazott módszerekké váltak. És a fejlődés nem állt, nem állhatott meg: napjainkban képesek teljes képet generálni számítógépen, képesek animációt vegyíteni elő szereplős felvételekkel (lásd: Roger nyúl a pácban), avagy tetszés szerint képesek torzítani a felvett anyagokat.
Az élet őket igazolja. A pulikum rajong a különleges szerkentyűk okozta trükkökért, a precízen kidolgozott képtüneményekért. És ez nem is lenne baj. Szükségünk van mágusokra, a hétköznapok szürkeségéből ideig-óráig kiemelő varázslatokra. Csakhát hol keressük a formához méltó tartalmat? A modern jenki filmipar miközben kitermeli gigászi hőseit, elfeledkezik a történetről, a bőszen emlegetett sztoriról, a dialógusok fontosságáról. Az általános ötlettelenség korszakát éljük. A mindenkori trükkstáb mögé bújnak a forgatókönyvírók, a dramaturgok, a rendezők. Némelykor a színészek is.
A tavalyi és az idei esztendő termése hűen bizonyítja a fentieket. A Titanic sikere például legalább úgy köszönhető a pazar technikai trükkorgiának, mint a szerelmi szálnak, a süllyedő taton kibomló Rómeó és Júlia történetnek. Ezt egyébként maga James Cameron, a film rendezője is elismerte, amikor nemrégiben így fogalmazott: "Szerintem be fogunk kerülni a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a minden idők legnagyobb díszletét felépítő csapat!" Megállapítása aligha túlzó. Kiváltképp, mivel e nagyszabású mozi speciális effektjei szintúgy megérnek - minimum egy - misét. Cameron ugyanis számos új (sz)ámítógépes szoftvert alkalmazott, például azért, hogy a lélekveszejtő embertömeg - micsoda paradoxon! - élethűnek tűnjön, de a füstöt, a hullámokat és a feneketlen óceánt ugyancsak virtuális formába öntette.
A Godzilla merőben másról szól. Míg Cameron a látvány mellett azért a meseszövésre is koncentrált, s eképpen az arányokat sem vétette el, addig a Roland Emmerich - Dean Devlin páros szupermozija érdektelenségbe, felesleges trükközésbe, olcsó dumaszuszakolásba fullad. Godzilla, amely eredetileg a háború, az öldöklés szüleménye, a mindenkori áldozatok félelmeinek mementója, Hirosima jelképe volt, filmgyári végtermékké, comics-poszterré, afféle átlagvandállá satnyult.
Semmi és senki sem szent! Hollywood "felzabálja" önmagát, mindent és mindenkit, ami/aki az útjába kerül. Mára a debilség is divattrenddé vált. Olyannyira, hogy a gyengeelméjűség, az emberi gyötrődés aprólékos, szinte élveteg bemutatása rendre nyerő lapnak számít a nagy filmes pakliban. A moziipar új hősi mítoszt teremt: a félkegyelműség, a degenerált széplelkűség, a hátrányos helyzet mind vonzóbb téma az alkotók és a producerek szemében. Forrest Gump feltűnése óta a hülyeség nem akadály, az amúgy segítségre szoruló emberek beilleszkedési kísérleteiről forgatott népmesék és szentimentális példázatok kasszasikerrel kecsegtető attrakciókká silányultak. Az üditő kivétel, ha úgy tetszik a kakkuktojás Billy Bob Thorton műve, a Pengeélen(Sling Blade). A film egyedi hangvétele, az elesettek mellett való kiállása révén erkölcsileg nem támadható. Az viszont szinte sokkoló, ahogy a Marlon Brando-utódnak kikiáltott Thorton ezután a valóban igényes, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Oscarral jutalmazott független film megszületését követően szinte azonnal átállt a Touchstone Pictures oldalára és vállalta az Armageddon egyik jelentéktelen, ámde busás jövedelmet eredményező szerepét.
Apropó, Armageddon. Michael Bay világvége-víziója alighanem a legtöbbet bírált csúcsmozik egyike. A siker korántsem egyértelmű, bár a közönség - hála a remekül felépített világszéles reklámhadjáratnak, s a profi köritésnek - ha késve is, de megkedvelte a mesét; "megette, amit megetettek vele". A multiplexek klimatizált nézőtere, az egyenkóla és az egyenpopcorn hatására a film elérte célját, s ha nehezebben is, mint várták, de a listák élére tört.
Ahogy Jack Valenti, az Amerikai Mozgókép Szövetség (MPPA) elnöke megállapította a Newsweek hasábjain: "mi már a digitális korszakban járunk. A szatellit ott van az otthonunkban, a gyors adatátvitelnek köszönhetően megnégyszereződött a kábelállomások száma. A digitális-videólemez ugyan csak nemrég került a piacra, de a multuplex-paloták már jó ideje hódítanak. Európában is valóságos filmszínház-építési láz tombol. 1997-ben legalább ezer új mozi nyílt, jó néhány közülük amerikai cégek segítségével. Ötven láb széles domború vásznak, digitális hang, kényelmes ülések fogadják a publikumot. És a folyamat egyre gyorsul! Valenti szerint a közelmúltban megépült lille-i megaplex-monstrum, a huszonnégytermes(!) mozicentrum fényesen bizonyítja: Európa mindinkább átveszi a tengerentúli gyakorlatot, sőt Hollywood méltó partnerévé válik.
Kérdés persze, mindez hogyan hat kulturánkra, milyen következményekkel jár ideát. Filozófusok, hivatásos kommunikátorok, szociológusok, szocilálpszichológusok kutatják a lehetséges következményeket. Tény, hogy az amerikalizálódás immár nem tűník mesterségesen gyártott, lila ködbe burkolt, elvont fogalomnak. A bőrünkön érezzük hatásait. A mozi-forradalom ezért is lehet, mint kulturaközvetítő intézmény egyszerre építő és romboló hatású. A popcornmozik létrejötte ugyanis megváltoztatta a mozi társadalmi státuszát. A filmezés többé nem nevezhető társadalmi érdeknek, a közösség életét, hangulatát befolyásoló kiemelt tényezőnek, csupán egyike a számtalan szórakozási formának; nem több a tamagocsinál, egy-egy videógémnél, néhány internet-programnál. Antonioni, Jancsó, Wenders vagy Gilliam nem szállhat szembe sem Godzillával, sem a Titanic-kal. Leonardo di Caprio túléli James Dean-t. Bruce Willis ha kell, megfúrja a Holdat. Minden lehetséges. A méret tetszés szerint növelhető. Csak maradjon elég popcorn. És tartson ki a kóla.

Szabó Zoltán Attila

Popcornmozi, avagy az igazság odaát van?

Hol jár most E.T.? Hol vannak a mókás szellemírtók, a naív szörnyecskék, a Yodák, a ewokmackók, a mesébe illő óriások és törpék? Hová tűntek az igazi szuperhősők? A hamisitatlan cselvetők; az aknavető helyett önmaga szellemében bízó Bruce Lee, a csodaketyerék világában ósdinak nevezett lézerpallossal fenyegető Luke Skywalker, a Jessica Lang bájaitól érthetően megrészegedett King Kong, a csodák csodájára járó szalmabáb, a naív Superman, Lucky Luke, Tarzan, Rocky, Indiana Jones, netán Winnetou?

Mi maradt az álomgyárból? Merre tart ma Hollywood? A kérdés költői. A trendek mégcsak beazonosíthatóak, az újdonság varázsa azonban mintha elveszett volna. A filmdömpingből alig-alig emelkednek ki a progresszív gondolatok, a szenzációsnak nevezhető képkreálmányok. A piac diktál! A film áru, a művészi szempontok jobbára másodlagosak. A mozi immár a kiszolgálás művészete.Hollywood a hamburgergyártók sikerreceptje szerint készíti késztermékeit, előregyártott "eledeleit". Kisérletezni csak a "kicsik", a függetlenek (Hartley, Jarmusch, Lynch etc.) mernek. A többség behódol a produceri vágyálmoknak, az imádott zöldhasú szolgálatában - ha kell - a vérgőzős naturalizmust, a piacképes bizarr szexet, a videóklipszerű akciókat részesítik előnyben a mindinkább ipari termelésre átálló alkotók.

A méret a lényeg! A trükké, a látványé, a pirotechnikáé a főszerep. A színészek szinte másodlagosak. A rendezők és az őket marionettbábukként mozgató sztárproducerek a vizuális effektusokra, a digitális machinációkra építik monumentális kliséiket. Csak egy példa. Az Industrial Light and Magic több mint két évtizede a világ filmgyártásának vezető cége, az ezredvégi szórakoztatóipar egyik bástyája. Anno (1975-ben) még George Lucas alapította, s azóta a százat is meghaladja azon filmek száma, amelyek számára vizuális effektusokat készítettek. A legsikeresebb szuperprodukciók listájáról is kiemelkedik a Star Wars-trilógia, az emlegett E.T. vagy az Indiana Jones-sorozat. Ezek valóban alapműveknek, filmes mérföldköveknek számítottak a maguk korában. És máig az ötletesség, a még emberléptékű filmgyártás jelképei. De nézzük a folytatást. Az "újkori slágerlista" élén a szellemtelen Jurassic Park, a nyögvenyelős Támad a Mars!, az "újrarágott" 101 kiskutya, a stílustalan Twister, a félrecsúszott Mission: Impossible vagy a Jól áll neki a halál áll.

Az eredmények mégis őket igazolják. Az ILM kulcsszerepet játszott minden idők tíz legnagyobb bevételt hozó filmje közül hatnak a sikerében. 14 Oscar-díjat kaptak a legjobb vizuális effektusokért, tizenkettőt pedig a technikai eljárásokért. El kell tehát ismerjük: találmányaikkal és fejlesztéseikkel vitathatatlanul nagyban hozzájárultak a filmes látványhatások ugrásszerű fejlődéséhez. A kezdeti időkben ugyan még a hagyományos eljárásokkal dolgoztak, blue scrennel, képfestéssel, makettépítéssel, ám mára kifejlesztették azokat a kameramozgatási és optikai technológiákat, melyek igen hamar az egész világon alkalmazott módszerekké váltak. És a fejlődés nem állt, nem állhatott meg: napjainkban képesek teljes képet generálni számítógépen, képesek animációt vegyíteni elő szereplős felvételekkel (lásd: Roger nyúl a pácban), avagy tetszés szerint képesek torzítani a felvett anyagokat.

Az élet őket igazolja. A pulikum rajong a különleges szerkentyűk okozta trükkökért, a precízen kidolgozott képtüneményekért. És ez nem is lenne baj. Szükségünk van mágusokra, a hétköznapok szürkeségéből ideig-óráig kiemelő varázslatokra. Csakhát hol keressük a formához méltó tartalmat? A modern jenki filmipar miközben kitermeli gigászi hőseit, elfeledkezik a történetről, a bőszen emlegetett sztoriról, a dialógusok fontosságáról. Az általános ötlettelenség korszakát éljük. A mindenkori trükkstáb mögé bújnak a forgatókönyvírók, a dramaturgok, a rendezők. Némelykor a színészek is.

A tavalyi és az idei esztendő termése hűen bizonyítja a fentieket. A Titanic sikere például legalább úgy köszönhető a pazar technikai trükkorgiának, mint a szerelmi szálnak, a süllyedő taton kibomló Rómeó és Júlia történetnek. Ezt egyébként maga James Cameron, a film rendezője is elismerte, amikor nemrégiben így fogalmazott: "Szerintem be fogunk kerülni a Guiness Rekordok Könyvébe, mint a minden idők legnagyobb díszletét felépítő csapat!" Megállapítása aligha túlzó. Kiváltképp, mivel e nagyszabású mozi speciális effektjei szintúgy megérnek - minimum egy - misét. Cameron ugyanis számos új (sz)ámítógépes szoftvert alkalmazott, például azért, hogy a lélekveszejtő embertömeg - micsoda paradoxon! - élethűnek tűnjön, de a füstöt, a hullámokat és a feneketlen óceánt ugyancsak virtuális formába öntette.

A Godzilla merőben másról szól. Míg Cameron a látvány mellett azért a meseszövésre is koncentrált, s eképpen az arányokat sem vétette el, addig a Roland Emmerich - Dean Devlin páros szupermozija érdektelenségbe, felesleges trükközésbe, olcsó dumaszuszakolásba fullad. Godzilla, amely eredetileg a háború, az öldöklés szüleménye, a mindenkori áldozatok félelmeinek mementója, Hirosima jelképe volt, filmgyári végtermékké, comics-poszterré, afféle átlagvandállá satnyult.

Semmi és senki sem szent! Hollywood "felzabálja" önmagát, mindent és mindenkit, ami/aki az útjába kerül. Mára a debilség is divattrenddé vált. Olyannyira, hogy a gyengeelméjűség, az emberi gyötrődés aprólékos, szinte élveteg bemutatása rendre nyerő lapnak számít a nagy filmes pakliban. A moziipar új hősi mítoszt teremt: a félkegyelműség, a degenerált széplelkűség, a hátrányos helyzet mind vonzóbb téma az alkotók és a producerek szemében. Forrest Gump feltűnése óta a hülyeség nem akadály, az amúgy segítségre szoruló emberek beilleszkedési kísérleteiről forgatott népmesék és szentimentális példázatok kasszasikerrel kecsegtető attrakciókká silányultak. Az üditő kivétel, ha úgy tetszik a kakkuktojás Billy Bob Thorton műve, a Pengeélen(Sling Blade). A film egyedi hangvétele, az elesettek mellett való kiállása révén erkölcsileg nem támadható. Az viszont szinte sokkoló, ahogy a Marlon Brando-utódnak kikiáltott Thorton ezután a valóban igényes, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Oscarral jutalmazott független film megszületését követően szinte azonnal átállt a Touchstone Pictures oldalára és vállalta az Armageddon egyik jelentéktelen, ámde busás jövedelmet eredményező szerepét.

Apropó, Armageddon. Michael Bay világvége-víziója alighanem a legtöbbet bírált csúcsmozik egyike. A siker korántsem egyértelmű, bár a közönség - hála a remekül felépített világszéles reklámhadjáratnak, s a profi köritésnek - ha késve is, de megkedvelte a mesét; "megette, amit megetettek vele". A multiplexek klimatizált nézőtere, az egyenkóla és az egyenpopcorn hatására a film elérte célját, s ha nehezebben is, mint várták, de a listák élére tört.

Ahogy Jack Valenti, az Amerikai Mozgókép Szövetség (MPPA) elnöke megállapította a Newsweek hasábjain: "mi már a digitális korszakban járunk. A szatellit ott van az otthonunkban, a gyors adatátvitelnek köszönhetően megnégyszereződött a kábelállomások száma. A digitális-videólemez ugyan csak nemrég került a piacra, de a multuplex-paloták már jó ideje hódítanak. Európában is valóságos filmszínház-építési láz tombol. 1997-ben legalább ezer új mozi nyílt, jó néhány közülük amerikai cégek segítségével. Ötven láb széles domború vásznak, digitális hang, kényelmes ülések fogadják a publikumot. És a folyamat egyre gyorsul! Valenti szerint a közelmúltban megépült lille-i megaplex-monstrum, a huszonnégytermes(!) mozicentrum fényesen bizonyítja: Európa mindinkább átveszi a tengerentúli gyakorlatot, sőt Hollywood méltó partnerévé válik.

Kérdés persze, mindez hogyan hat kulturánkra, milyen következményekkel jár ideát. Filozófusok, hivatásos kommunikátorok, szociológusok, szocilálpszichológusok kutatják a lehetséges következményeket. Tény, hogy az amerikalizálódás immár nem tűník mesterségesen gyártott, lila ködbe burkolt, elvont fogalomnak. A bőrünkön érezzük hatásait. A mozi-forradalom ezért is lehet, mint kulturaközvetítő intézmény egyszerre építő és romboló hatású. A popcornmozik létrejötte ugyanis megváltoztatta a mozi társadalmi státuszát. A filmezés többé nem nevezhető társadalmi érdeknek, a közösség életét, hangulatát befolyásoló kiemelt tényezőnek, csupán egyike a számtalan szórakozási formának; nem több a tamagocsinál, egy-egy videógémnél, néhány internet-programnál. Antonioni, Jancsó, Wenders vagy Gilliam nem szállhat szembe sem Godzillával, sem a Titanic-kal. Leonardo di Caprio túléli James Dean-t. Bruce Willis ha kell, megfúrja a Holdat. Minden lehetséges. A méret tetszés szerint növelhető. Csak maradjon elég popcorn. És tartson ki a kóla.

Szabó Zoltán Attila

A gettó mozija

Az amerikai film legfrissebb terepe: a fekete gettó. A gettó, amelyről sokáig csak szép históriák, a semmiből a csúcsra jutó amerikai embertípus győzelméről szóló példázatok, a Muhammad Ali-félékről regélő hősi mítoszok láttak napvilágot. Ez az a térség, ha úgy tetszik a vékony jég, amelyre mindmáig nem kívánkoztak a hollywood-i mesék megalkotói. Voltak ugyan próbálkozások a kisebbségi film hollywood-i leképezésére, ám míg a kínai negyed vagy a bővérű olaszokat egybegyűjtő külváros elfogadott filmes díszletté vált, a fekete gettó megmaradt tabunak.

A feketék ugyan az első perctől részei a filmtörténetnek, Harlem és a többi elzárt "pokol" jó ideig csak ellenőrzötten kerültek a köztudatba. Noha mindenki fejet hajt az amerikai kosarasok, bunyósok, a lentről indult művészek, politikusok előtt, az áttörést mégis csak a kilencvenes évek hozták meg. Elsősorban a független alkotók, a no budget-filmek stábjai fordultak Amerika másik, rejtett arca felé. Mellettük viszont megjelentek a harsány afro-fazonok, a gangsta-rapperek, a hip-hop bolondjai, a crack fanatikus hívei, a büszke fekák, az anarchisták, a fehér embert sátáni gonosztevőként számon tartó "vizipipások", a magukat büszkén közellenségeknek kikiáltó "fekete árják".

Eddie Murphy, O.J. Simpson, Michael Jackson vagy Lionel Richie többségük szemében megalkuvók, elfeledett egykori szentek. Carl Lewis is csupán félisten. Magic Johnson, Michael Jordan, Shaquille O 'Neal, Evander Holyfield vagy Michael Johnson már valaki. A fényes karrierhez vezető "igaz" úton azok járnak, akik a fehérek árnyékából kilépve saját ösvényt taposva jutnak el, szinte dacból a "Kánaánba". A rapperek: a Dr. Dre-, az Ice-T-, Ice Cube-, a 2Pac Shakur-félék a legnagyobbak. Vagy az olyan filmesek, mint Spike Lee, Albert Hughes, Allen Payne, Forrest Whitaker, Laurence Fishburne, Martin Lawrence, no és a Tarantino-filmek meg nem alkuvó fenegyereke, Samuel L. Jackson. Ők az újkori fekete kultura "grál-lovagjai". Akik persze örömmel felvállalják a tökös feka szerepét is, ám azért ügyesen kacsintgatnak a show-biznisz felé.

Árnyaltabb Danny Glover, Denzel Washington, Morgan Freeman és Wesley Snipes szerepe a jelenkori fekete filmkulturában. Ők ugyanis valódi szupersztárok, akiket máig mélységesen tisztel a gettó népe, de talán nehezebben azonosulnak velük. A gangsták között nemigen jut nekik hely. Nem úgy a csodás csinibabáknak, akik kihívóak, természetesek, vadítóak, és a fehér fiúkat már nemigen részesítik előnyben. A gettómacák közül is kiemelkedik Queen Latifah (szintén zenész!), bár a szépséget -"Black is beautiful!" - Jada Pinkett, Theresa Randle, Tyra Ferrell képviseli.

Latifah és Pinkett nemrégiben F. Gary Gray mozijában, A nagy dobásban is vitték a prímet. Igaz, ha pusztán a történetről bocsátkoznánk elemzésbe, szokvány akciómozinak hihetnénk a filmet. Elvégre manapság abban semmi kunszt nincs, ha valaki celluloidra viszi a színes bőrű gettólakók szenvedéseit, illetve elénk tárja négy, az amerikai álom legendájától herótot kapó, dühödt, egyben lestrapált harlemharamia miniforradalmát. Ám a New Line Cinema produkciója közel sem nevezhető átlagosnak. A poénok a helyükön vannak, a hangütés ízig-vérig mai, a dialógusok pergőek, találóak, a képek gyors ritmusúak, a vágás videoklipszerű. S a hollywood-i sikerkonyha szokásos receptjével ellentétben, a happy end sem a hagyományos forgatókönyvbe vésett szokványpanelekre épül: miközben harsognak a fuckok, az elégtétel nem marad el!

A gettófilmek sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a már emlegetett sápadtarcú függetlenek egyre szívesebben készítenek "álfekete-mozikat". Erre Tarantino a legjobb példa. A kultikus Pulp Fiction (Ponyvaregény) például számos gettópoént átemel, bár összemossa az emberiség kártevőit: van itt mindenféle náció, tüzel a nigger, a gringo, a jenki, a germán, a bibsi, a puerto rico-i. Egy agyament világban csupán egyetlen problémamegoldó ember akad, aki történetesen fehér (Harvey Keitel). E ténytől eltekintve azonban ő sem bizonyul makulátlan mesehősnek. Quentin Tarantino-nál a bőrszín szerinti megkülönböztetés idegen szempont, nála Travolta vagy Sam Jackson "egy kutya". Ugyanannyit érnek. Akár bőrük színe is (f)elcserélhető. A "Tarantino-bébik" (Cox, Gomez, Kiefer Sutherland, Rodriguez) hasonlóan vélekednek. A mestertől koppintott világnézetük szerint mindenki egyformán gonosz, az ezredvég embere cinikus, elvtelen, pénzorientált élvhajhász. Vagy valami ilyesmi. Nincsenek konkrétumok, egy-egy olcsó sláger szövege némelykor többet elmond, mint a filozófiakönyvek.

Álfekete kreálmány a New Jack City vagy a legendás Trespass is. Mario Van Peebles filmjei mégis hamis illúziót keltenek. Megvan bennük minden, ami egy modern fekete bűnoperetthez kell, de a lényeg - akárcsak a Die Hard esetében - az akciósdi. A hamisitatlan "mélyfekete filmek" közé sokkal inkább a Boyz N the Hood, a Panther (ez a kakukktojás Peebles pályáján), Jack Singleton Fekete vidéke, valamint az ugyancsak általa készített Poetic Justice sorolható. Utóbbi filmek az élet sötét oldalára fókuszálnak, felkavaró jelenetekkel, naturális igénnyel vágják a néző képébe a vélt vagy valós sérelmeket, az egyoldalú igazságot. Gyakorta az éjszakában játszódnak, bár akad köztük olyan, amely a napfénnyel itatja fel az utcai lefolyókba csordogáló vért.

Leon Ichaso műve, a Sugar Hill a Keresztapa átirata. Wesley Snipes, mint főgazember azonban egyetlen percre sem titkolja el, hogy az ő szemében (is) Marlon Brando az etalon. A Jessie Lee bosszúja szintén unikum: rasszista felhangoktól sem mentes fekete western(!), melyben a jólelkű fekák lövik halomra a bárdolatlan fehérnépet. Akadnak persze ennél bizarrabb vadhajtások is. A Shaquille O'Neal nevével fémjelzett Acélzsaru, vagy a Mike Tyson-ról forgatott "esti mese", az Acélököl. Előbbi esetben az NBA sztárja, az égig érő Shaq fegyverfejlesztő mérnököt alakít, utóbbiban pedig kiderül: Mike voltaképpen szelíd, jólelkű, simulékony figura.

Nem kétséges, hogy a gettófilmek hatására napjaink mozipiacán kelendő árucikknek számít a humorba oltott szleng. A vérgőzös akciófilmekbe (Ámokfutam, Fargo, Utánunk a tűzözön!), rendre belekeverik a harlemhadovát, a kocsmarapet, sőt, a T. Hős újabban a legizgalmasabb lövöldözés és autós hajsza közben is rendre elejt egy b'meget, egy-egy, a kamera közepébe köpött velős közhelyet. Ezek a szótöltelékek a jelenidejűséget szimbolizálják, egyúttal szembesítenek az elegáns szuperügynököket felváltó Beavis és Butthead-tipusú antihősök kultuszával, a pénz és az erőszak egyeduralmával. Hollywood valamit mégiscsak eltanult a gettó lakóitól.

A folyamat azonban nem egyirányú. Hollywood hatása is szembeötlő. A gettót ugyan nem szelidül, ám a jelenkor moziforradalmárai azért sejtik, mi a dörgés. Az Acélzsaru szemléletes példa erre. Harlem újra és újra kitermeli lázadóit, veszteseit és győzteseit egyaránt. Ha Spike Lee, Ice T és a többiek visszavesznek a tempóból, jönnek mások. A gettóban akad még hely...

Szabó Zoltán Attila

A DreamWorks alkotói eddig olyan rettentően nem kényeztették el a nézőket - a nevükkel fémjelzett alkotások közül keveset lehetett katartikusnak nevezni, és többek szerint a legértékesebb, amit az asztalra letettek, vitathatatlanul bájos logojuk. Persze, már jó ideje keringenek hírek az igazi nagy durranásról, a hagyományos Disney produkciókat kenterbe verő Egyiptom hercegéről. Mások a filmtörténet második, egész estés computeranimációs produkciójától, az AntZ-től várták\várják az átütő sikert. Míg az Egyiptom hercegével kapcsolatban nem áll módunkban állást foglalni, lévén csak rövid részleteket láttunk belőle, addig a teljes terjedelmében megtekintett AntZ-ről nyugodt lélekkel elmondhatjuk: itt valami egészen nagyszerű dolgot sikerült összekalapálni.

A nagyszerű jelző pedig ezúttal tágabb értelemben értendő. Nem csupán a technikai kivitelezésre kell gondolni, ugyanis a Z hangya, ellentétben a Toy Story-val, filmként remek. Nem valamiféle úttörő és érdekes próbálkozás, nem szemkápráztató és szemfárasztó villódzás, hanem igenis animációs remekmű a szó hagyományos és modern értelmében egyaránt. Persze, amolyan tengerentúli módi szerint itt is szükség van egy jól körvonalazható tanulságra. Ezúttal az amerikai társadalom nagy dillemája kerül terítékre, vagyis a társadalomba való beépülés az egyéni autonómia legmaximálisabb megőrzésével. No persze itt egy meséről van szó, ez a műfaj pedig tradícionálisan bővelkedik a direkten megfogalmazott konklúziókban. Fanyalogni ez esetben tehát nem egyszerűen felesleges, de ostobaság is lenne.

A meseszerűen egyszerű történet megfogalmazása is meseszerű, amolyan Aesopus módi szerint koreografált. A hangyaboly nem véletlenül található New York-ban, lakói pedig nem véletlenül emberszerűek. A párhuzam direkt mivoltát erősíti az alkotók azon húzása, miszerint az egyes karakterek hangjait mindenki által jól ismert sztárok kölcsönzik. Ráadásul a hangyák mentalitása, sokszor mozgása és gesztusai is a színészeket, illetve a közönségben róluk kialakult képet idézi. A dolog olyannyira működik, hogy hiába nem közvetlen karikatúrákról van szó, a szinkronszínészek beazonosítása senkinek nem okozhat komoly problémát. A figurák testükkel, mimikájukkal is kommunikálnak, üzennek, és elsősorban nem egymásnak, hanem természetszerűleg a nézőnek. Vagyis játszanak.

A Z a hangya minden szempontból professzionális alkotás, amely nem egyszerüen elkápráztat, hanem szórakoztat a szó legnemesebb értelmében. Szimultán kelt csodálatot sziporkázó ötleteivel, technikai bravúrjaival, minden részletre kiterjedő aprólékos kivitelezésével, a szinkron és látvány harmóniájával egyaránt. Valóban képpé konvertált mese, amelyben a számítógép egszerre sztár, és alázatos szervitor, az ember pedig indirekt jelenléte ellenére is főszereplő - legyen bár alkotó vagy befogadó.

A Z hangya történetét elmesélő 83 perc várhatóan december 3-tól tekinthető meg a hazai mozikban. Vétek kihagyni.

hawk

Kundun

Martin Scorsese mintegy kéttucatnyi filmet készített eddig. Életművén végigtekintve joggal feltételezhető: talán a Teremtő is megbocsátotta már, hogy a papi szemináriumról rajtaütésszerűen átigazolt a new yorki egyetem filmszakára. Még akkor is, ha a rendező istenképe némileg eltér az általánosan elfogadottól, és ezért enyhén dogmatikus egyházfők kegyetlenül leszedték a keresztvizet Amerika egyik legnagyobb mozgóképkreátoráról. Ez, persze, remek alkalom volt, hogy az ateizmus habzó szájú hívei fél téglával kalapálva csoszvadt mellkasukat, ezúttal ne a tudomány megfellebbezhetetlenségéről, hanem az alkotói szabadságról zengjenek triádát. Scorsese eközben csinált néhány filmet, amelyek finoman szólva is nézhetővé sikeredtek, és nem rettent meg a szakrális személyiségek vászonra varázsolásától. Legalábbis a Kundun erről tanúskodik.

No persze, a Kundun nyilvánvalóan nem merészkedik annyira veszélyen vizekre, mint a Krisztus utolsó megkísértése. Nem csupán azért, mert a tibeti kultúra összezúzásának gusztustalan és embertelen mivolta csak a világ kevés pontján lehet vita tárgya, és nem is azért, mert a több évtizede tartó folyamatot a világ karosszékből nézte/nézi végig. (Na ja, Tibetben nincsen olaj.) De azért is, mert ezúttal Scorsese első síkon nemigen feszeget hitbéli zsanérokat. Filmje sokkal inkább egy egyházfő, ha úgy tetszik, egy reinkarnációs alapon posztra került vezető bábbá tételének és száműzetésének krónikája. Mint ilyen, rokonítható Bertolucci utolsó császárával, és nem csupán a régió azonossága, de az eseményű, nagy formátumú megjelenítés miatt is.

Persze, nem kell arra gondolnunk, hogy valamiféle szimpla dokumentalista játékfilmről van szó. A felszín mögött ezúttal is egy kérdezni és gondolkodni, mi több, kétkedni merő ember tragédiája áll. Scorsese tényleges események megjelenítésén keresztül ezúttal is a hitről mesél. Figurája nem valami idealizált alak, ámde mégis allegorikus. A hitét emberi mivoltával összeegyeztetni tudó, a szituációktól és személyektől független, apriori értékekben hívő lény allegóriája. Úgy tűnik, Scorsese tudja, hogy a lélek testbe rekesztése ugyan számos következménnyel jár, ám az emberi mivolt nem szükségszerű és per definit ellenpólusa az isteni kitételnek.

- hawk -

Godzilla

A kissé túlfejlett gyík szülőhazája Japán. Ezt talán mindenki hallotta, mint ahogyan a keleti országra hullott két atombombáról is illendő tudni. A két dolog szigorúan korrelál, hiszen a Little boy és Fat man okozta tragédia volt az, amely a pikkelyes szörnyeteg megszületését köszönheti. Talán nem meglepő, hogy a tényleges atomtámadást átélt egyetlen nemzet érdeklődött legjobban a nukleáris szennyezés okozta veszélyek iránt. Mint olyan, a Godzilla tehát szimbólum, a környezetét rongáló, tetteinek következményeit felmérni nem tudó emberek ténykedésének, a magunk teremtette szörnyetegnek a szimbóluma. Legalábbis eddig az volt. Mostantól inkább az amerikai filmipar mindent bekebelező és vizuális álommá konvertáló fogaskerekeinek egyik kevéssé dicsőséges mementójának nevezhetjük.

Nem valamiféle dühödt kirohanásra készülök az amerikai tömegfilm ellen. Csak éppen arra kívánom felhívni a figyelmet, miképpen idomítja magához a tengerentúl a közel és távolmúltból importált kúltúrikonokat. Merthogy erről van szó. Az eredeti kiváltó okot gyorsan át kell mószerolni a franciákra, akikkel azért őrizni illik a jó kapcsolatot, úgyhogy legalább helyrekalapálhatják a csorbát, és segítenek kinyírni a dögöt. Azért a japánoknak is kell valami konc, úgyhogy őket tépi szét elsőnek a monster, egyébként meg minden megy a maga jól bevált koreográfiája szerint. Okos tudós, helyre menyecske, derék férfiak, néhány kerékkötő bunkó, satöbbi. Ez az a recept, aminek alkalmazását számtalanszor láttuk, és ami számtalanszor eredményezett vacakabbnál vacakabb végeredményt.

Ezúttal sincs másképp. Olyannyira, hogy a Godzilla már odaát is megbukott. Hogy miért, nem igazán tudom megmondani, mert ez a film semmivel nem rosszabb, mint a többi hasonló maszlag. Még csak nem is csúnyább. A készítők merték megmutatni a szörnyet, mi több, annak hat raklap csemetéjét is. Láthatjuk összezuhanni New Yorkot, szintén elég látványosan. Szóval igazi Emerich filmmel van dolgunk, kezdve az ostobaságot bőven megütő történettől egészen a hightech kivitelezésig. Talán éppen az a baj, hogy a német-amerikai rendezősztár éppen csak a témákat és figurákat cserélgeti filmjeiben, nyíltan lopva el a valaha valahol már működött képeket, szituációkat, figurákat, és ha úgy hozza a szükség, akár a végső megoldást is. Merthogy kevés ember lesz, aki a film végén nem úgy áll fel a székből – miért éppen Godzilla remake-et kellett összeütni. A hasonlóan pontagyú Jurassic Park 2 után a jó öreg King Kong némileg üdítőbben hatott volna.

- hawk -

A magyar film és a kilencvenes évek

A monumentális amerikai filmipar és a silány tévés szappanoperák előretörése nem kedvez az igényes magyar mozinak

Magyarországon egyetlen percig sem működött az "álomgyár". A kezdetektől fogva "csak" a filmgyár létezett. És a magyar film, amely szerte a világon elismerést szerzett az országnak. Felejthetetlen alkotások egész sora vált az európai kultura és az egyetemes filmtörténet részévé. Csak néhány példa: Valahol Európában, Körhinta, Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, Miss Arizona, Szerelem, Örökbefogadás, Napló-trilógia, A kis Valentino. És a sor a kilencvenes évekre tekintve is bővíthető. Szász János filmjei(Woyzeck, Witman fiúk) díjak egész sorát hozták el a nagyobb fesztiválokról, de Tóth Tamás orosz-magyar koprodukciói (Vasisten gyermekei, Natasa), Gothár Péter Hagyjállógva Vászka című mozija is learatta a babérokat. A magyar filmgyártás azonban keveset profitált mindebből. A részsikerek ellenére ugyanis komoly válságát éli a szakma. Mindenekelőtt finanszírozási nehézségek jellemzőek, de a monumentális amerikai filmipar és a silány tévés szappanoperák előretörése sem kedvez az igényes magyar mozinak.

Sikerekkel és kudarcokkal tarkított évet zárunk idén is. Arról persze, hogy 1998-ban hová, merre visz az út - egyelőre felelőtlenség volna homlokráncolva filozofálni, ám a '90-es évek általános tanulságairól ideje szólnunk. Annál is inkább, mivel nemrégiben a magyar mozizási szokásokról, a kilencvenes évek első felére jellemző trendekről, tendenciákról szóló összefoglaló tanulmány látott napvilágot.

A MozgóKép és Befogadás Alapítvány friss szocilológiai vizsgálata során megdöbbentő (fél)igazságokra, ki nem mondott tézisekre, sokatmondó adatokra, "beszédes" tényekre támaszkodva derül ki az a mindmáig elegánsan elhallgatott tény, mely szerint a magyar film - tizegynéhány éve - átmenetinek titulált válsága összefügg társadalmunk általános kultúraképével. Vagyis a hazai film presztizsveszteségének nemcsak a felkészületlen alkotók, a közönséghez csupán elvétve szóló széplelkek és a szennyre szakosodott forgalmazók (tisztelet a kivételnek!) járultak nagyban hozzá, hanem az általános elvárások, az igényszint is jelentősen csökkent, hála a korábban cenzúrázott, ám manapság a magyar társadalom egészére jellemző (mozgókép-) kultúra tehát önmagában is megér egy misét...

Hartai László: Adalékok a mozgóképi műveltséghez...- című dolgozatából például kitűník: a filmes műveltség jelenleg nem része az elvárt általános műveltségnek! Ennek pedig logikus következménye, hogy a művekkel kapcsolatos ismeretek rendkívül hiányosak, a tudásanyag jobbára lexikális. A filmművészet recessziója mára elmosta azt a "kötelező" minimumot, amit magára valamit adó értelmiségi és diák elvárt magától e tárgyban. A film immár nem esemény - vélekedik Hartai -, reprezentatív darabjai sodródnak az élő kortársi alkotás-lét felől a filmmúzeumi gettó felé...

A legfrissebb adatok tanúsága alapján a néző szűk családi körben magára marad a képernyő előtti élménnyel. A mozi jelentősége csökkent, varázsa a múltté; mindössze két véglet, a szuperprodukció, illetve az értő kiválasztottak(?!) számára vetített filmművészet kegyhelyévé vált. A szerzői és a tömegfilmek mentén kettébontott értékelés elgondolkodtató eredménye a konkrét számokon túl, hogy az értékelt mintapárok (tanár-főiskolás/egyetemista, illetve középiskolás - általános iskolás) nem mutatnak lényeges különbséget sem a szerzői és a tömegfilmekre vonatkozó adatokban, sem egymáshoz viszonyítva! Mintha egy nagyjából homogén kérdezetti kör nagyjából egyforma karakterű tudás-térképe rajzolódna ki a szemünk előtt, ahol a filmeket szinte egyformán dolgozzák fel.

Az emlegetett szám- és adatsorokból - jónéhány részletkérdés, frázis, szűk szakmai definició mellett - egyetlen döntő, kellően lehangoló következtetéshez juthatunk. Manapság csak nagyon kevesen tudnak működőképes mozgókép-csírát elképzelni és körülírni, s bár valamivel többen ismerik fel viszonylagos biztonsággal az eléjük kerülő mozgóképi szöveg alapirányát, az értelmezés már komoly gondot okoz. A fontos filmeket a mai Magyarországon kevesen látják, és amiket láttak, arra se igen emlékeznek már! A felidézés képességének, a plaszticitásnak, az anyagszerűségnek a hiánya átüt mindenen. Hiányzik az élmény, az indulat, s ekképpen egy kicsit az élet is. A közhelyes popcornmozik dömpingjében eltűnnek, elmosódnak az értékek.

Illés György, a magyar filmgyártás doayenje mindezek ellenére bizakodó. Az idős operatőr, a tengerentúlon is elismert Zsigmond Vilmos és Ragályi Elemér (előbbi az Oscar-díjas Szarvasvadászban, utóbbi Az Operaház fantomjában fotografált) mestere úgy véli, a rendszerváltás idejétől számítható filmgyári krízis elsőszámú oka, hogy anno kevesekben tudatosult: a korábbi gyakorlatnak, az államilag támogatott filmgyártásnak befellegzett. Immár a piac diktál. De tény az is, hogy napjainkban, amikor az amerikai szleng és a pazar technikai trükkök a divatosak, egyre inkább behatárolja a lehetőségeket az anyanyelv. Sajnos, - jegyzi meg Illés György - a filmkészítés szerte a világon elveszítette műhelymunka jellegét, művészi báját, s pusztán a pénz diktál. Ennélfogva ma merész, kifogátalanul profi, ugyanakkor a hagyományos értékekre és a bővérű magyar humorra építkező filmeket kell forgatni.

Gyöngyössy Bence - a Bayerischer Rundfunk és a Westdeutscher Rundfunk Köln által támogatott - első(!) rendezése a Montreálban már díjazott és ez idő tájt az Oscarért versengő Romani Kris (Cigánytörvény) jól példázza Illés szavait. Hiszen ez a film egyszerre merész - a magyar közéletet rendre sokkoló kisebbségről, a cigányságról szól lírai(!) hangon - és professzionális, az ősi tradíciókra épít, s noha a történet alapvetően drámai, mégsem mentes a humortól, az iróniától. Ez a színpompás romamozi nélkülöz minden panelt, sémát és az ún. kisebbségi témákra jellemző áldokumentarista felhangot. A mese igaznak, hitelesnek hat, hiszen eddig ismeretlen hétköznapi hősök (vö. Kusturica), Sály és Szomolya községek putrilakói alkotják szinte a teljes szereplőgárdát.

A sorjázó mozgó képek érzékletesen mutatják be a romák tarkabarka közegét, az időnként buja, máskor szíkes szépségű magyar tájat. De figyelemre méltóak a közeli snittek, az arcredőket, a szemek mélybarnáját fűrkésző totálképek is. A kamera mindvégig háttérbe vonul, szemérmes távolságtartással a lényegre, az eseményekre koncentrál. A történetre, mely egy öreg roma, egy kitaszított mágus bűnbeesésének okaiba avat be. Nincsenek tehát fölösleges látványelemek, művi motívumok, üres képkockák. A Romani Kris (Cigánytörvény) az aktuális hollywood-i szlogennel perlekedve bizonyítja be, hogy nemcsak a méret a lényeg!

Hasonló elven "működik" Makk Károly A játékos című irodalmi ihletésű mozija is, amely a Godzilla helyett egy valóságos szellemóriás, Dosztojevszkij életébe avat be. A film jelentőségét, egyediségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy angol támogatással (értsd: tőkével), remek brit színjátszók (Michael Gambon, Jodhi May, Polly Walker, Dominic West) bevetésével készült el. Ugyancsak külföldi (amerikai!) tőkéből, a magyar származású hollywood-i producer, Andrew G. Vajna atyáskodása mellett került lassan egy éve a hazai vetítőtermekbe A miniszter félrelép című bohózat, amely mindmáig számos rekordot és jópár tabut döntött. A mostanság videoforgalomba került produkció változatlanul őrzi pozicióit, olyannyira, hogy a hollywood-i bemutató sem maradt el. Mindez persze több okból is meghatározó és feltétlenül új jelenségként értékelhető, egyrészt, mert magyar film még soha nem kapott ekkora reklámot, másrészt, mert a negyvenes évek sokáig imperialistának bélyegzett gyakorlatától és néhány, a nyolcvanas években gyártott Bujtor István nevével fémjelzett Bud Spencer-"másolattól" eltekintve soha nem büszkélkedtek(!) azzal az alkotók, hogy egyesegyedüli céljuk a közönség megnyerése, kiszolgálása volna. De a profi promóció, az átgondolt és sikeres sajtó/marketingkampány sem volt ez idáig jellemző vonás, az pedig végképp példátlan, hogy egy jegyzett, mások mellett a Rambo-filmekkel, a Die Hard-sorozattal vagy az Evitával csúcsra jutott amerikai producer vállalja fel, "termelje ki" az aktuális magyar mozisikert!

A folytatás nem sokat várat magára. A Vajna és cége, az InterCom oldalvizén "csónakázó" Kálomista Gábor produceri ténykedésének és a Budapest Film aktív közreműködésének köszönhetően a miniszter társrendezője Koltai Róbert legfrissebb bohózata, az Ámbár tanár úr hamarosan - a hírek szerint decemberben! - a publikum elé kerül. És akkor még nem szóltunk az új magyar "közönségfilmgyártók" közé sorolható Sas-Geszti-Dés trió féle Kalózokról, a Tímár Péter rendezésében készülő 6:3 -ról vagy Bujtor István csúcsprodukciójáról, Az operaház fantomjának ezredvégi interpretációjáról.

Az igényes kísérleti filmek közül kiemelném a Czabán György -Pálos György duó Országalma című groteszk meséjét, mely egy, a nászéjszakájáról "elpucoló" csámpás férjről és egy sodró tempójú (balkáni)lakodalomról szól, amely hét nap, hét éjjel folyik, akárcsak a rum, a konyak és a többi, delíriumba hajszoló nedű. Forgács Péter Csermanek csókja című kisjátékfilmje a magyarországi szocializmus kollázs portréját vázolja fel. A mű alapkérdése: a magyar privát lét ellenpontja-e a politikai szöveg obszcenitásának? Silló Sándor Acélhangja a Ganz-Mávag kórusáról szól; afféle történelmi kollázs ez is, pannó a múltról és a jelenről.

A magyar játékfilm igazi tétje amúgy régóta az, hogyan tud erényt csinálni a szükségből. Az új sikerek ugyan mást sugallnak, de a valóság ez idő tájt sem szívderítő. Sas Tamás Presszó című filmje éppen ezért a filmes eszközök redukciójára és az ábrázolás intenzitásának emelésére törekszik. A kamera egyetlen gépállásból, lemondva az esztétizáló képelgés szinte valamennyi technikai eszközéről, akár egy rezzenéstelen szempár figyeli történetünket. Egy presszóasztal köré véletlenszerűen csoportosuló emberek történetét, majd egy éven át. Akár Tarantinónál a gengszterek, esetünkben az asztalnál egymást váltó vendégek ilyen-olyan meséi kapnak hangsúlyt, s fonódnak össze a film végére egyetlen, közös történetté. Remek, egyedi, egyúttal kényszerű ötlet. Egyúttal jelzi: a nehézségek ellenére a magyar film változatlanul életképes, az európai kultura mérföldköve.

Szabó Zoltán Attila

Európai Filmdíj - jelöltek

Nincs magyar a december 4-én Londonban kiosztásra kerülő Európai Filmdíj jelöltjei között. Három kategóriában a francia Erick Zonca első filmje, a La Vie Revee des Anges, két-két kategóriában az ír Neil Jordan (The Butcher Boy), a spanyol Pedro Almodóvar (Eleven hús), az angol Ken Loach (My name is Joe), az olasz Roberto Begnini (La vita e bella) és a dán Thomas Vintenberg (The Celebration) az esélyes. Rajtuk kívül a német Tom Tykwer Lola Rennt című műve lehet még befutó.

VIDEOPREMIER: Hullámsírámok

Hölgyeim és Uraim! Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, kapaszkodjanak a tatba, egymásba, esetleg a szék karfájába, vegyenek nagy levegőt és irány a tengerfenék. Luxusteknőnk, privát lélekvesztőnk neve minden bizonnyal ismerősen, sőt vészjóslóan cseng: Titanic. Lám, az évszázad katasztrófája sem kerülhette el az amerikai filmcézárok figyelmét, méregdrága technikai költséggel, ezernyi -minő képzavar!- a korabeli pusztulást élethűen rekonstruáló műszaki ketyerével felszerelkezve, elkészült és immár mifelénk is szemrevételezhető az utasait elnyelő "nagy kékség", az emberfaló, végtelenül vén óceán, amely most nem a szépség, a nyugalom, az állandóság, sokkal inkább a pokol szinonimája.

Úgy tűník, Amerika nem felejt. Filmesei sem a hősőkről, sem az áldozatokról nem mondanak le egykönnyen. Régen bevált, agyontesztelt öntőformák alapján, újra és újra forgatókönyvekbe "préselődnek" XX. századi históriánk vészjóslói fejezetei. Széles a skála: háborúk, merényletek, korrupció, vízkár, tűzkár, földrengés... Luisitania, Poseidon, és íme a Titanic. Egy mozitabló, ami több, mint "gyanús", hiszen rekordköltségvetéssel, grandiózus díszletekbe burkolva, némelykor leplezetlenül hatásvadász módon vájkál a múltban, kutatja a mélység titkát. Még mielőtt azonban pálcát törnénk a sokadik hollywoodi műbalhé felett, és - entellektüel "bájjal" -a felsorolt vádpontokba kapaszkodnánk, rögvest kimondom: ez a filmadaptáció megérte a befektetést, az eredmény imponáló.

Cameron "videófilmje" nem követi a szokványos receptet. Van benne persze minden, ami egy katasztrófafilmre jellemző lehet, ám a főzet nem ettől válik pikánssá. Itt az emberi sorsokon, a társadalmi különbözőségeken, Moliere-t idézve, "a társas színlelés förtelmén" van a hangsúly. De méginkább áldozattá váló főhőseinknek jut kulcsszerep, így egy harmadosztályú Rómeó és az első osztályú Júlia kerül mindvégig a kamera fókuszába. Nem tévedés, a Titanic elsüllyedésének dokumentarista összegzése helyett egy "Veronából szalajsztott" love story optikáján át, érzelmileg is beavatva (befolyásolva?) szembesülhetünk a végitélettel!

A szinészi játék miatt nincs okunk a panaszra. A többség ugyan statisztaszerepre van kárhoztatva, ám az emlegetett hősszerelmesek megformálóival, Leonardo DiCaprio-val és Kate Winslet-tel a világon semmi gond sincs. Sőt. Ideális Rómeó és Júlia kettőst alkotnak. De mellettük remekel Kathy Bates is. Megannyi gyilkosszerep, fúria után most pozitiv hozzállású, a társadalmi tradiciókra magasról tevő, felvágott nyelvű, újgazdag asszonyság bőrébe bújva válik a történet fő intrikusává. Cameron summázata szerint: "A Titanic tragédiája mitosszá vált az emberiség számára. Az idő múlása azonban megfosztotta az eseményt önálló, emberi arculatától és életszerűségétől." Nos, a kiváló szinészgárda és a technikát ügyesen kihasználó, de az emberi sorsokra is rálátó stábnak köszönhetően némileg helyére billent a mérleg. A filmet látva talán megértjük: az óceán mélyére nemcsak egy hajó, hanem vele és általa ezerötszáz lélek, emberi életek tucatjai vesztek hullámsírba. S talán azt is belátjuk, mindez velünk is megtörténhet...

Szabó Zoltán Attila

art-MOZI: A munkásosztály a Pokolba megy...

"Úgy gondolom, napjainkban rengeteg olyan példát találunk a filmekben, melyek az erőszakot kívánatosnak állítják be, s én ezt személy szerint ki nem állhatom. Véleményem szerint a valósággal kellene szembenéznünk. Nem véletlen, hogy Martin Scorsese a kedvenc rendezőm. Ő sosem dicsőiti az erőszakot, hanem annak valóságos és életromboló vetületét mutatja meg, azt, hogy mit tesz az emberekkel. Én is pontosan ezt akartam elérni ebben a filmben..."

Nos, örömmel konstatálhatjuk, hogy Antonia Bird fenti "önelemzése" megállja a helyét. A honi kiadó fura urai által kifacsartan csak Veszettek címre átkeresztelt, bár eredetileg Face (Arc) címmel futó mozidráma rendezőjét igaztalanul vádolnánk az átlagfilmesek a forgatást követő reklámkampányhoz csatlakozó, a semmitmondást rendre alkotói közhelyekkel kifejező "mosakodással". Kivételesen egy lényeglátó művész ars poeticája nyer méltó formát! A pap (The Priest) korábbi alkotója érzékletesen és őszintén mesél bűnösökről és áldozatokról, barátságról és árulásról. Igaz, esetünkben London East End negyede szolgál díszletként, de azért a filmet látva sejthető: az üzenet egyetemes.

Jóllehet az előkelőbb életre vágyó, a gazdagok elé kesztyűt hajigáló tolvajbanda motívuma ősrégi toposzként (vö. Robin Hood) van számontartva, esetünkben sikerült jóval messzebbre jutni. A Veszettek (Face) című mozi nem ragad le a társadalom ellen elkövetett veszedelmes tett felszínes bemutatásánál, helyette a partra vetett halként levegőért kapkodó elnyomottak, szalonképtelenebbül: a lecsúszottak védelmére kel. Kivételesen tehát nem az ölés puszta technikájából, a golyószórás és a kékre-zöldre ütlegelés "művészetéből" kapunk leckét, sokkal inkább az emberi kapcsolatok bonyolult szövedékébe gabalyodhatunk úgy, hogy közben a magát demokratikus címkével ellátó ipari társadalom embertelen közegét is feltérképezhetjük. Sőt, a rendőri korrupció melegágyában is "fetrenghetünk" (dagonyázhatunk?) egy keveset...

A történet a paradicsomba mindhiába induló munkásosztály e világi pokoljárását mutatja be. Néhány faragatlanul szenvedélyes, szeretni és gyülölni egyaránt képes bankrablót láthatunk viszont a filmvásznon, akik rossz sorsuk elől a bűnbe menekülnek. És ahogy az már lenni szokott, rendőrségi aktatologatókból, egyenruhás drogdealerből, besúgóból is akad bőven. A cselekmény természetesen(?) egy agyahagyott, önpusztító közeget ábrázol, olyat, ahol a haveri kötelékek szabadon átvághatók, s ahol a hagyományos értékek vicc tárgyai. Remek színészi játék támasztja alá mindezt. A Transpottingból, vagy az Alul semmiből már ismerős Robert Carlyle mellett kevésbé felkapott, ám jóval többre hivatott angol karakterszínészek és a valóságból "beemelt" sittes(!) figurák járulnak hozzá a már-már dokumentarista, egyúttal sokkoló hatáshoz. De egy púpozott lapáttal még az operatőr, Fred Tammes is rátesz: sötét tónusú, színtelenül színes mozgóképei jelentékenyen hozzájárulnak filmvégi depressziónkhoz. Nincs mese, ezt látni kell!

Szabó Zoltán Attila

MOZI: Közhelyes sorscsaták

"Amikor Önök a filmszereplőimet látják, olyannak látják őket, amilyenek az én valóságfelfogásom szerint lehetnek. Ezen túl ez természetesen művészet. És megjelennek benne az erősítés, a humor és a túlzás eszközei, hogy segítségükkel elérjük a realitást. Közhelyből kiindulni és életet lehelni belé - ez egyike azoknak a dolgoknak, ami izgat. Számomra nem elég, ha kopaszra borotválom valakinek a koponyáját, bakancsot húzok rá, és azt mondom hogy bőrfejű... " Mint azt a fenti Mike Leigh-féle "kinyilatkoztatás" (is) igazolja, az angol rendező leginkább az apróságokban rejlő értékekre, az emberi létezés piciny rezdüléseire, egy-egy életút fonákságaira, látszólagos részletkérdéseire fókuszál. Így volt ez mindig. Már a korai munkák (Ólmos percek, Abigél bulija) is ebben a szellemben készültek, de később különösen fontossá váltak a hétköznapi betlik, a Titkok és a hazugságok Mezítelenül közhelyes "hálózata".

Leigh legfrissebb filmjében, a Két angol lány (Career Girls) című kisrealista mozitablóban sem vállalkozik egyébre, mint amit tőle már megszokhattunk, avagy ami bevált. Szépítés és idealizálás, köntörfalazás nélkül ismerhetünk meg két, saját korlátai között vergődő lényt, egy gyakorta leszboszi szerelemmel vádolt angol csajduót, akik képtelenek eligazodni ebben a bonyolult világban, egyúttal - bár az idő múlásával jól palástolják - képtelenek túllépni emlékeiken, sérelmeiken, félelmeiken. Képtelenek széjjelfeszíteni önmaguk korlátait, így hiába nyernek meg egy-egy sorscsatát, a lélekháborúsdiban, élethalálharcukban feltételezhetően alul maradnak.

Afféle modern Csehov-hősők elevenednek meg itt és most, akik reménytelenül reménykednek. Szerencsére azonban a film metsző humora révén elkerüli az érzelmi pátoszban történő tapicskolást, a kínálkozó szentimentális dagonyázást, sőt túlzó, "mikroszkópikus realizmus" sem jellemzi. A dolog ennélfogva fogyasztható. Más kérdés, hogy a korábbi remekművek, legfőképpen a már emlegetett Titkok és hazugságok szintjéhez nem érhet fel ez a mostani Leigh-mozi. A sztori eleve haloványabb: egyetlen hétvégét ölel fel, mialatt a lányok visszaemlékeznek a nyolcvanas évekre, nosztalgiáznak egy jóizűt a The Cure zenéjére, összefutnak ezzel-azzal, szeretnek és gyűlölnek. Vacsi közben(?) pedig ráeszmélnek magányosságukra, elesettségükre, ám e kínos gondolatokat rendre időben leöblitik egy kávéval, esetleg valami szeszfélével. Ennyi. Nem sok, bár a vizuális mindenevés korszakában, amikor a pirotechnika, a trükk sokszor fontosabb, mint maga az EMBER, üditő az ilyesmi. Üditő a színészek (Catrin Cartlidge és Lynda Steadman) játéka, üditő a "húsvér-lépték", a visszafogott, mégis szenvedélyes megközelítés. A kevés néha több...

Szabó Zoltán Attila

FILMPREMIER: Démoni üdvözlet

Vigyázat! A filmcím - Welcome to Sarajevo! - csalóka ábrándokba kerget. A látszólag udvarias, kedveskedő megszólítás mögött ugyanis maró gúny, kétségbeesés, fájdalom "lapul". Dokumentarista hűséggel, ám az áldozatok és a túlélők melletti rokonszenves, a filmesekre nem mindig jellemző dacos kiállással, a tényekre és a lényegre építkezve, a gyilkosok és a diplomácia leplében rejtőzködő keselyűk ördögi logikája, önző szempontjai és rémületes közönye felett pálcát törve, a vérgőzös etnikai tisztogatások okait kutatva, mi több, keresve és megnevezve(!) a bűnösöket, Michael Winterbottom és stábja valóban humánus, a mindenkori hazugságokkal, a politikai intrikákkal perlekedő remekművet alkotott. Művi szentimentalizmus, finomkodó álrealizmus, bölcselkedő mosakodás, melodramatikus felhangok helyett végre a lényeg is kimondatik: az, hogy volt itt egy testvérháború, amely - hathatós külső segítséggel, érdemi vitákkal, nemzetközi összefogással - talán elkerülhető lett volna. Volt itt egy háború, amely a büszke diplomaták, a gigászi pénzlobby-k, Amerika, az alibiző ENSZ, az egyesülni vágyó Európa, és persze a vérengző csetnikek, a volt jugoszláv tagállamok közös szégyene. Íme, egy újabb az emberi civilizáción ejtett, friss és maradandó sebhely.

És íme egy sallangmentes (emlék)film, egy korántsem tanulságmentes mozieposz a nagypolitika nagyurai által "elegánsan" lesajnált balkáni településről, ahol emberek tömege, gyermekek tucatjai haltak erőszakos, érdemtelen és korai halált 1992-ben. E földi pokol neve: Szarajevo. Az elveszett gyermekek, a vérbe fagyott aggok városa. Íme, az ember tragédiájának ezredvégi díszlete.

A megtörtént eseményeken alapuló történet amúgy a haditudósítók munkájába enged bepillantást. Abba a különös miliőbe, melyben a megcsömörlött, elfásult veteránok és a tapasztalatlan zöldfülűek egytől egyig ugyanazt a kimeritő és kockázatos "játékot" űzík: a világ neurotikus szegleteiből híreket szállítanak kényelmes otthonainkba. Szarajevo szelleme azonban, melyet a brutális szerb ostrom sem volt képes megtörni, még a legközönyösebbeket sem hagyja érintetlenül. Így (fő)hőseinket sem, akik egymásban tartva a lelket, emberek maradnak az embertelenségben. A háború áldozataival, a kisemberekkel, az árvákkal együttérezve válnak maguk is részeseivé, alakitóivá az eseményeknek. Egyikük arra is vállalkozik, hogy Angliába mentsen egy magára maradt kislányt, s így - ha lehet - még nagyobb bonyodalmakat ídéz elő...

A színészek játéka hitelt ad az egyébként is megdöbbentő képsoroknak, ennélfogva sablonoktól, felkavaróan felszínes sztárallüröktől mentes a produkció! Ráadásul a kétmondatos szereplők éppúgy zsigerből hozzák a formát, mint ahogy Stephen Dillane, Goran Visnjic, Emily Lloyd, Emira Nusevic vagy a hollywood-i köntöst magáról újra és újra lerázó Woody Harrelson. El kell ismerni, hogy nekik, no meg a híradós tömörséggel "üzenő" kamerának (Daf Hobsoné az érdeme) köszönhetően teljesülhet a rendezői óhaj. "Azt szeretném - fogalmazott egy korábbi interjúban Winterbottom -, ha a néző érezné, amit én éreztem, mikor először halottam ezeket a történeteket; amit én gondoltam, miközben dúlt a háború, vagy amikor először jártam Szarajevóban. Szeretném, ha megkérdezné magától, hogyan lehetséges, hogy nyugodtan végignéztük ezt a háborút, ki-ki a saját tévéjén, a saját nappalijában, és igazából semmit sem tettünk ellene..." Nos, ez a mozi a kérdések egész sorát teszi fel - helyettünk is. Jó lenne, ha a válasz sem késne soká...

Szabó Zoltán Attila

FILMPREMIER: Kisvárosi lávsztori

Némelykor egy szépséges "békaszáj", egy vadító tekintet, egy kedves, ámde megfáradt Sandra Bullock-mosoly, néhány óvatos, véletlenül sem abszurd, netán félreérthető poén, egy tüneményes gyermekszereplő és egy nem kevésbé remek, sokadszor megcsodált öreghölgy-karakter (Gena Rowlands) is elegendő a sikerhez. S ha mindehhez még - az ősi konfliktus kedvéért - akad egy gonosz férfiú, aki elhagyja familiáját, gyermekét, nőjét, hazáját, mi több, akad egy másik, jólelkű helyi csóringer is, aki nagy csaták, szorgos "aknamunka" árán hajlandó becserkészni ezer éven át távolból imádott álomasszonyát, akkor aztán ihaj-csuhaj jöhet a boldog vég, a párás szemű happy end.

Forest Whitaker filmje - a honi keresztségben Majd elválik... címmel futó mozimeskete - igazán korrekt munkának mondható. Hatásvadász ugyan, de nem vállalkozik kapitális baklövésekre, a szokványos modorban mesél, mégse művien modoros, inkább természetesnek hat. Egészen az utolsó, ominózus negyedóráig, amikor ugye mindennek rendbe kell jönnie, a nagyi halála értelmet kell kapjon, a szerelmesek útjába keveredő esetleges akadályok el kell tűnjenek, hiszen boldoggá kell tenni azt is, aki élvezi(?), ha boldogtalan. No itt van a hagyományos bökkenő, az amerikai filmekre olyannyira jellemző oltári gubanc. Az átvághatatlan, gordiuszinak beillő "csomó", amely rendre hazavágja az életszagú történeteket. Mert míg az való életben győztesek és vesztesek tapossák egymás achilleszét, és az örömbe rendre üröm, az ürömbe hipp-hopp öröm vegyül, addig a kommersz mozi vásznán marad a régi, avitt módi: a dolgoknak helyre kell rázódniuk, szájbarágósan együgyűvé, sematikussá kell válniuk a vége-főcím előtt.

Még szerencse, hogy az emlegetett színjátszók többségének köszönhetően - az előbb vázoltak ellenére sem! - marasztalható el túlságosan a film. Sandra Bullock különösen kellemes meglepetés, mivel a tőle megszokott naíváskodás, babás botladozás, kislányos kópéskodás ezúttal kimarad repertoárjából, mélyebbre "merülve" inkább egy a harmincon túl álmait már-már elveszteni látszó, megcsalatott, megalázott nőt alakít, valakit, aki a hétköznapok szürke bábjából válik egy minőségibb élet letéteményesévé. Mint jeleztem, Gena Rowlands parádéja most sem marad el, az okkult tudományokból merítő, de a realitásokra fittyet nem hányó, életművész gurumama "bőrében" ismét egyéni ízt kever az amúgy sem íztelen, bár a valódi gourmandok számára felejthető főzetbe.

Szabó Zoltán Attila

VIDEÓPREMIER!

"Ez itt Amerika, srácok. Itt minden lehet..." - fogalmazza meg már az első percben belevalóan tökös hősünk az eszmei mondanivalót, hogy azután be is bizonyítsa: csakugyan akármi megeshet. Még az is, hogy Feszültségben (High Voltage) címmel egy Isaac Florentine nevű szánnivalóan gyenge rendező összeverbuváljon egy csipet csapatnyi "működésképtelen" színjátszót, hogy megvalósítsa álmát: filmet forgasson! Ahogy szalonpunk Lali, a Bikini frontharcosa danászná: "mindenki mindenki ellen, mindegy, csak dolgozni ne kelljen..." E pontagyú történet lényege is csupán ennyi. Szellemtelen dumaszuszakolás, huszadrangú színészi játék, az összetartozás érzéséről szóló "mélyfilozófiai" okfejtések, lapos Tarantino-koppintások, együgyű akciójelenetek, banális bénázások fárasztóan hosszú sora, amerre csak a videófürkész tekint.

Filléres párbeszédek sorjáznak, faarcú macsók és fafejű macák tesznek-vesznek, tüzelnek és tarolnak(?) mindvégig. Ők alkotják Johnny bandáját, azt az ügyefogyott kompániát, amely elhatározza, hogy bankot robbant, ám valójában az ázsiai maffiával keveredik összetűzésbe. Irány a sivatag és Mexikó. Megindulhat az üldözősdi, a kapd el/be-tipusú kergetőzés. Alkonyattól pirkadatig rombolnak. A gárda élén Antonio Sabato Jr. áll személyesen, akit ha lehet, nem neveznék színésznek. Inkább filmes alapanyagnak, hímnemű alibiharcosnak hívnám. Bár ha szerencséje lesz - tehetjük hozzá epésen gonoszkodva - akár még életműsorozata is lehet az emszaton...

Addig is azonban a feszültséget keresi és összeszűri a levet egy Shannon Lee megnevezésű libaepigonnal, aki Mira Sorvinósra veszi a figurát, hogy végképp kiboruljon a bili. Az persze láthatóan egyiküket sem zavarja különösebben, hogy közben szétesik a meskete, hogy a szétlőtt haver megsíratása helyett az ember az óráját nézi, hogy a magasfeszültség helyett a kóros aluszékonyság állapotába kerül. Mindez abszolút mellékes. Egy tengerentúli B-kategóriás, X-aktának is beillő filmrettenethez úgy tűník, ennyi is elég. Talán még sok(k) is...

Szabó Zoltán Attila

Kitekintő

Magyar filmek Beverly Hills-ben

Október 15 és 22-e között, 1996 után immár másodjára rendeznek Magyar Filmfesztivált a Beverly Hills-i Music Hall Theaterben. A fesztivált A miniszter félrelép nyitja meg, de a régebbi művekből is láthatnak egy dupla adagot a Godzillához és más zagyvalékokhoz szokott jenkik.

A szemle műsora:

ˇ Valahol Európában
ˇ Megáll az idő
ˇ Jób lázadása
ˇ A játékos
ˇ Cigánytörvény
ˇ Csinibaba
ˇ Szenvedély
ˇ Presszó
ˇ Zimmer Feri
ˇ A rózsa vére
ˇ Franciska vasárnapjai
ˇ Szökés
ˇ Szelídek
ˇ Pannon töredék
ˇ Ébredés
ˇ Érzékek Iskolája
ˇ Az örvény (rövidfilm)
ˇ Altamira (rövidfilm)

In memoriam Romy Schneider

Alighanem jelzésértékű, ahogy az eredetükre, indentitásukra oly büszke franciák a bécsi úrileány, Romy Schneider születésnapját számon tartják, magukénak érzik. Romy ugyanis legalább annyira nevezhető gall etalonnak, mint "felkent" germán sztárnak, ne adj Isten, Sissi-"hasonmásnak". Nem véletlen tehát az sem, hogy az élete legszebb és legtermékenyebb éveit Párizsban töltő színésznőre éppen a Francia Intézet támogatásával, bár a Magyar Filmintézet aktív közreműködésével emlékezik meg szeptemberben a pesti Örökmozgó Filmmúzeum.

Az előadássorozat Romy Schneider leginkább meghatározó, "franciabarát" munkáiból merít. Látható a Boccacccio '70 éppúgy, mint az ugyancsak Visconti rendezte Ludwig. Ez utóbbi alkotásnak különösen pikáns ízt az ad, hogy a színésznő itt kapott első ízben lehetőséget arra, hogy drasztikusan lerombolja a korábban (még Németországban) ráagatott cukibaba-jelmezt, a szentimentálisan giccses és meglehetősen hamis Sissi-képet. Amúgy e koraőszi moziankéton számos ritkaság, régen látott legenda is látható, újra értelmezhető. Így a Claude Sautet-val közösen forgatott Az élet dolgai, valamint a Max és a párbajhősők, a Robert Enrico oldalán készített Bosszú, a Jean Chapot féle Tolvaj, és három, ebből a mégoly gazdag életműből is kiemelkedő mozimítosz: a háború borzalmait, értelmetlenségét és az emberi kapcsolatokat mérgező mivoltát felvázoló Vonat, a modern thrillereket lepipáló, fojtó atmoszférájú, Alain Delon/Jacques Deray-mozi: A medence, illetve "a zsenik zsenijével", Orson Welles-szel filmre vitt Kafka-adaptáció, A per. Impozáns lista, az egyszer biztos. Egyúttal bizonyítja az emlegetett Sautet igazát, aki így vallott a sebezhető, érzékeny asszonyokat és kemény, határozott, modern nőket egyaránt megformálni képes, tragikus sorsú Romy Schneiderről: "Nem mindennapi színésznő volt..."

- Szabó -

Godzilla, a szupervandál

A kolosszáris marhaságok idejét éljük. A drabális őslények, a gyűszűagyú hormonhólyagok, a kigyúrt "kafferbivalyok" korunk héroszaivá nőtték ki magukat, így hát szemünk láttára megelevenedni látszik a komplett Jurrassic Park.

Degenerált producerek, stexéhes dájrektorok vezérletével, valaha jobb sorsra érdemes színjátszók (Jean Reno, Hank Azaria), az utóbbi idők legcicásabb fruskája (Maria Pitillo) és számos érdemtelen ripacs egyetlen zászló alatt masírozik a közös sikerben bízva. A shownak folytatódnia kell. A főhős ha lehet, legyen skizofrén, "parapszichopata", legyen szado, mazo, legyen visszataszító, félelmetes, robusztus, minél otrombább, minél dagadtabb, minél földönkívülibb. Nem baj, ha csápjai vannak, ha Közép-Ural méretűek a szemfogai, nem árt, ha jókorákat tud köpni, ha éles hangfrekvencián vonyít és vísit. Legyen Ő a Bestia, a Lény, a főmajom vagy a főgengszter. Esetleg egy szupervandál torzszülött, aki Hirosima és Nagasaki szimbolumaként lát napvilágot a távol-keleten, hogy azután éppen a hajdani győztesek sajátítsák ki és fordítsák a maguk hasznára.

Godzilla (ki másról is lehetne szó?) lemondhat legendás szörnykírályi rangjáról, immár egy távoli kultura extrém mitológiai jelképe helyett filmgyári végtermékké, böszme óriáshüllővé, egy feltúrbózott, háromlábú monszterré satnyult, ha úgy tetszik, az aktuális rémálommá az Elm utcából. Roland Emmerich (ő követte el korábban a Függetlenség Napját is) ugyan bevet minden professzionális kütyüt, filmes trükköt, valójában elfelejti (elfedi?) a lényeget. Azt, hogy Godzilla a háború, az öldöklés "gyermeke", a mindenkori áldozatok félelmeinek mementója, s nem egy dög csupán, amelynél a méret a lényeg.

A színészek nagyívű játékáról szóló értekezéstől ezúttal eltekintenék. Jellemábrázolás, emberi színek nélkül zajlik le minden, a makettek, a bábok sokkalta szimpatikusabb, mint a pánikoló tömeg vagy a szellemírtók helyi szabadcsapata. Ha már a méret a lényeg, legalább győzzőn Godzilla! De nem, a dolgok most is a helyükre(?) kerülnek, a majrézó emberiség felülkerekedik a démoni erőn és nem kevésbé démoni fegyverek bevetésével szétbombázza a szapora főhóhért és seregnyi porontyát. Átmenetileg fellégezhetünk tehát, jóllehet egy varázstojás - a folytatás kedvéért - így is megmarad(t). E szerint fellélegezni korai lenne még, hiszen a foly. köv. úgysem marad el. Nesze nekünk!

Szabó Zoltán Attila

Haláli lecsó

A felmelegített lecsó ritkán esik jól. A megtottyadt paprika, a reaktivált paradicsom íze nemigen taszajtja eufóriába az egyszeri éhezőt. Megtöm és pont. Valahogy úgy, ahogy mostanság az amerikai filmszéria gyártók is teszik. Szinte nincs olyan hónap, hogy ne klónoznának a szemünk láttára egy-egy régi hőst, egy-egy ósdi sztorit, képi poént, egy-egy bevált szituációt, dialógust. Gyakran ötlet híján nyúlnak a korábbi öntőformákhoz, máskor a "szent tehén" újbóli lefejése, a totemállat ismételt lenyúzása a cél. A dolog azonban így is működik. Az egykaptafás jelzőt rendre kiérdemlő egyenbóvlik piacán - a profi reklámkampányoknak, a semmit ügyesen becsomagoló marketingiparnak köszönhetően - keresett portéka a silányság. Rambótól Mr. Magoo-ig széles a skála...

Bár kivételek azért akadnak. A Richard Donner - Mel Gibson - Danny Glover triász például immár negyedik alkalommal fegyverkezik fel. A Halálos fegyver (Leather Weapon 4.) eddig sem okozott csalódást, ám a legfrissebb epizód a többin is túltesz. Meglepően lendületes, remekül fotografált akciómozi ez, mely nem mentes a humortól, az idétlen poénhengereléstől sem. Igaz, a valódi mókafelelős nem annyira Gibson vagy Glover, sokkal inkább a Scorsese-filmekből már jól ismert, reszelős hangú, ügyefogyott proli: Joe Pesci. Ezúttal ő az aduász, hülyesége, harsány, de a film atmoszférájába illő ripacskodása telitalálatnak bizonyul.

A történet egyébként nem különb a korábbiaknál. Az egyetemes ökörségek, a vad kalandok, a visszafogott romantika, a családi miliő ügyes kombinációjának hála ismét csak elfeledkezünk arról a tényről, hogy a filmnek voltaképpen nincs mondanivalója, se értelme, se mélységesen mély üzenete. A forgatókönyvíró (Channing Gibson) az egész sztorit a felhőtlen szórakozás "eszméjéhez" igazítja, és valljuk be, ügyesen spekulál. Néha jól esik az ilyesmi, kiváltképpen elmegy könnyed nyári szórakozásnak. A siker titkáról viszont felesleges lenne bőszen értekezni, márcsak azért is, mert Mel Gibson "főzsaru" nemrégiben egy nyilatkozatában választ adott mindenre. Íme: "Nehéz valamit kétszer ugyanolyan jól megcsinálni. Háromszor még nehezebb, negyedszer pedig szinte lehetetlen. Csakhogy esetünkben van egy óriási plusz: mi tényleg baromira bírjuk egymást!" Mindez lerí a vászonról. Nincs okunk hát a kételkedésre, amikor a régi tétel ismét beigazolódni látszik: bizony, kell egy csapat!

Szabó Zoltán Attila

VIDEÓPREMIER: A JAGUÁR

Nagy műgonddal fotografált tájsnittek, képeslap-idill, hangulatos talpalávaló (Vladimir Cosma érdeme), franciás romantikába "préselt" amazonasi gerjedelem, láthatatlan szúnyograjok, bozótkések, bozóttündérek, gyagya indiánsereg, buja aljnövényzetbe rejtett spiritizmus, lila mágia. Röviden ennyit takar A Jaguár című francia szuperprodukció. Nem valami sok. A történet kellően lerágott, közhelyszerű: egy indián Párizsba keveredik, ezúttal ugyan nem mássza meg az Eiffel-tornyot, viszont talál magának egy hamiskártyás balekot, aki helyette (érte) vállalva az ezernyi veszélyt egy lelkes és harcedzett "mega-Maugli" (Jean Reno) társaságában meghallgatja a vadon szavát, majd megmenti a pusztuló őserdőt. A jutalom most sem marad el, széplelkű hősünk (Patrick Bruel) megkaparintja a fele királyságot és mellesleg a legszebb dekoltázzsal és legbájosabb lökhárítóval rendelkező rézbőrű spinével is összejön.

Időnként persze az is megesik, hogy botcsinálta szupermenünk kiváló médiumnak bizonyulva, jaguárrá (innen a frappáns cím) változik, nyög, vonyít, rúg és karmol, majd a sikeres transzbaájulásokat követően adja a maszatost, szűzleányos öntudatossággal állítja, hogy nem emlékszik semmire, elrebegi gyanúját, mely szerint lehet, hogy kölcsönvették habtestét a rosszlelkű szellemek. Ja, a lényegről meg ne feledkezzünk: a szapora pánikrohamok után azért mindig megnyugszik, megbékél és visszaalakul holmi városlakó kóklerkrampusszá. Teheti, hiszen ennek az együgyű mesketének ez sem árt, ráadásul az emlegetett vadregényes képkirándulás -Luciano Tovoli optikájának köszönhetően- mégiscsak tartogat vizuális élvezeteket.

Igaz, az okult csodák túlhangsúlyozása jellemző a leginkább Francis Veber monumentális képorgiájára. Átalakul itt minden és mindenki. A macsete guillotinná,a kávé instandt-mákonnyá, a kigyó veszélytelen gilisztává, a varázsló bohóccá, a törzsfőnök idegenbe szakadt diplomatává, a kunyhó malacóllá, az egyszeri maffiózó toalettkacsává "nemesül". Sajnos, Veber korábbi filmjeinek stílusa, vérbő humora (lásd: Balekok, Balfácán, Négybalkezes) hangulata egyetlen pillanatra sem érhető tetten. A Jaguár ugyanis meglehetősen nyögvenyelős hősi eposz, silány transzcendentális zagyvalék. Még Gojko Mitic Osceolájával sem veszi fel a versenyt...

Szabó Zoltán Attila

A Kerekasztal pancserei

Hol van már az Oroszlánkirály? Hol vannak már azok az animációs trükkök, rajzolt ötletek, amelyek oly széppé, oly varázslatossá tettek (tehetnének) egy szellemes, nyálcsorgatás nélküli kalandos fordulatokban bővelkedő romantikus mesketét? Hol vannak már azok az alkotói műhelyek, ahol a szuper(sz)ámítógépek helyett az emberi kéz, a ceruza, a festék ontja a formákat, kelti életre, aknázza ki a gyermeki fantázia pazar kincseit? Sehol. Ha később is, mint "húsvér" társát, a rajzfilmet is utolérte a végzet. Hollywood fejőstehénnek nézi az animációs filmeket is, végképp bedarálta, iparággá változtatta a rajzfilmgyártást.

Hol van már Óz, Csipkerózsika, Hófehérke, Gulliver, Micimackó, Snoopy, Vuk, János Vitéz vagy a Kis herceg? Ki kiváncsi rájuk egyáltalán? Egy új nemzedék - anélkül, hogy látná a nemesebbet, a szebbet, a jobbat - G. I. Joe-ra, Hupikék törpikre, Csipet csapatra, Pocahontasra nő fel. Jó esetben a régi csodák, az egykori szuperhősők silány sorozat-epigonjaival találkozik, gondoljunk csak csóri Balu kapitányra, akit a Dzsungel könyvéből citáltak elő, vagy Malackára, aki immár nem szeretnivalóan együgyű, naívan "kattant", hanem - hála korunk modern felfogásának - komplett hülye. Kár érte, kár értük.

Kár a legendákért. Kár Merlinért, kár az Excaliburért, Arthur király varázserejű kardjáért, melyet az új szuperprodukcióban, A bűvös kard: Camelot nyomában című szörnyűségben láthatunk viszont. A történet középpontjában Kayley, a határozott, önérzetes, ám annál derűsebb lány áll, aki arról álmodik, hogy apjához, Sir Lionelhez hasonlóan egy napon a Kerekasztal lovagja lesz. Mikor azután a gonosz, hataloméhes Ruber sötétlelkű szövetségese, a griffmadár segítségével megkaparintja Arthur varázspengés óriáskését, hősünk - vállalva minden veszélyt - felülkerekedik és egy a sűrű erdő közepéből kicsalogatott vak srác "bevetésével" visszaszerzi a megemlegetett Excaliburt és persze megóvja, őrzi-védi a csodás Camelotot.

Hiába a legmodernebb CGI komputeranimáció és a hagyományos technika elegyitése, hiába a menőszoftver (jelzem: valaha a Menő manóhoz elég volt egyetlen csupasz kéz is...), hiába a két- és háromdimenziós hatáskeltés, ez a film sem mutat többet, mint a legújabb videogém. A figurák alaktalanok, szellemtelenek, néhol fárasztóan ostobák. Az ötpercenként felcsendülő operettbetétek, az olcsó közhelyekben pancsoló dalocskák sekélyesek, a lovagok pancserek, a hős Arthur akár felmentést is kaphatna tornából. A figuráknak -egy-kettőtől eltekintve - nincs markáns karaktere, stílusa, egyáltalán semmijük sincs. A kivételek közé csak "gonoszék" sorolhatóak, így a sátáni Ruber vagy a vagonnyi Griff, esetleg a hegyomlásnyi óriás alakja, ami tutira bejön. Nem csoda hát, ha mindvégig nekik drukkol az emberfia, no és a rendezőnek (Frederic Du Chau), hogy mielőbb találja meg élete értelmét és hagyja a francba a filmezést. Reménykedjünk, hogy a folyt. köv. elmarad!

Szabó Zoltán Attila

A bűn tüzében

"És mondá az Úr: jobb egy vak ember, aki bepisál az ablakon, mint az okos szolga, aki kinyítja neki..." A fenti tanítás jól jellemzi A bűn tüzében (This world, then the fireworks) című legfrissebb hollywoodi műremeket, avagy erotikus thrillert, mely a David Lynch-féle túlvilági iskolát a rendre az e világi bűnök természetrajzát felvázolni igyekvő scorsese-i látásmóddal vegyíti. Az eredmény kellően pikáns. Michael Oblowitz filmje lényegretörő, magasztosan pszichopata, delejesen agyafúrt. Érdemes a figyelemre.

Ahogy azt a vérfertőző, érzelemmentes főhős (Billy Zane) megfogalmazza: "ez az a játék, ami menet közben változik. Az Úr irányit és mi viseljük a csapásokat." A film tehát nem más, mint az élet sötét, fatalista oldalának bemutatása, az emberi önkény, a torz értékrendek, egy viharos gyermekkor következtében kisikló testvérpár kései siratója. A történet egy ujságíróvá alakuló, ám leginkább a bűnben tapicskoló chicagói ellenganxsta sorsáról veti le a fátylat. Látható alatta egy kiadós rendőrségi korrupció, egy beteges mama, egy prostituált hugi és egy rendőrnő, aki másra sem vágyik, mint testszaggatásra, hústépő, vérgőzős erotikára.

A cselekmény szálai ennélfogva néhány privátkopó, egyenruhás hóhér, garázda bértollnok és nem éppen hétköznapi hőseink között gabalyodnak össze. Ráadásul a film végére sem bogozódnak ki igazán. Az erős ember erős ember marad, afféle főmajomként ugrik mindenki másnak, kiváltképpen a keze(?) ügyébe keveredő nőnemű démonoknak. A szexéhes rendtündér -a Twin Peaks-ben már hasonló szerepkörben megcsodálhatott Sheryl Lee - mindvégig élvetegen statisztál, reménykedve, hogy előbb-utóbb ellátják az ő baját is. Tanulság nincs. Talán csak annyi, hogy a szókimondás, az emberi önzés, a szikrázó indulat, a perverz önimádat kiméletlen bemutatása változatlanul ütőképes témának számít. És feltéve, hogy jól csinálják, még élvezetes is...

Szabó Zoltán Attila

VIDEÓPREMIER: A cicafiú

Nagy műgonddal fotografált tájsnittek, képeslap-idill, hangulatos talpalávaló (Vladimir Cosma érdeme), franciás romantikába "préselt" amazonasi gerjedelem, láthatatlan szúnyograjok, bozótkések, bozóttündérek, gyagya indiánsereg, buja aljnövényzetbe rejtett spiritizmus, lila mágia. Röviden ennyit takar A Jaguár című francia szuperprodukció. Nem valami sok. A történet kellően lerágott, közhelyszerű: egy indián Párizsba keveredik, ezúttal ugyan nem mássza meg az Eiffel-tornyot, viszont talál magának egy hamiskártyás balekot, aki helyette (érte) vállalva az ezernyi veszélyt egy lelkes és harcedzett "mega-Maugli" (Jean Reno) társaságában meghallgatja a vadon szavát, majd megmenti a pusztuló őserdőt. A jutalom most sem marad el, széplelkű hősünk (Patrick Bruel) megkaparintja a fele királyságot és mellesleg a legszebb dekoltázzsal és legbájosabb lökhárítóval rendelkező rézbőrű spinével is összejön.

Időnként persze az is megesik, hogy botcsinálta szupermenünk kiváló médiumnak bizonyulva, jaguárrá (innen a frappáns cím) változik, nyög, vonyít, rúg és karmol, majd a sikeres transzbaájulásokat követően adja a maszatost, szűzleányos öntudatossággal állítja, hogy nem emlékszik semmire, elrebegi gyanúját, mely szerint lehet, hogy kölcsönvették habtestét a rosszlelkű szellemek. Borzadály. Ja a lényegről meg ne feledkezzünk: a szapora pánikrohamok után azért mindig megnyugszik, megbékél és visszaalakul holmi városlakó kóklerkrampusszá. Teheti, hiszen ennek az együgyű mesketének ez sem árt, ráadásul az emlegetett vadregényes képkirándulás -Luciano Tovoli kamerájának köszönhetően- azért tartogat vizuális élvezeteket.

Az okult csodák túlhangsúlyozása jellemző a leginkább Francis Veber monumentális képorgiájára. Átalakul itt minden és mindenki. A macsete guillotinná,a kávé instandt-mákonnyá, a kigyó veszélytelen gilisztává, a varázsló bohóccá, a törzsfőnök idegenbe szakadt diplomatává, a kunyhó malacóllá, az egyszeri maffiózó toalettkacsává "nemesül". Sajnos, Veber korábbi filmjeinek stílusa, vérbő humora (lásd: Balekok, Balfácán, Négybalkezes) hangulata egyetlen pillanatra sem érhető tetten. A Jaguár ugyanis meglehetősen nyögvenyelős hősi eposz, silány transzcendentális zagyvalék. Még Gojko Mitic Osceolájával sem veszi fel a versenyt.

Videómegjelenés: augusztusban - Best Hollywood.

Szabó Zoltán Attila

Voltak boldogabb (béke)idők, amikor a futószalagon gyártott olasz mókamozik kenterbe verték a legtöbb csihi-puhis akciókrimit, thrillert és más véresen komolytalan filmszösszenetet. Anno a publikum falta ezeket a sajátosan harsány humorral megáldott, kellően kattant, temperamentumos latin mesketéket. Voltak idők, amikor a könnyed "omnibusz- mozik" vitték a prímet, így a Boccaccio '70, A nő hétszer, a Szörnyetegek vagy az Olasz furcsaságok. És volt egy sereg italo-sztár, akik e lökött poénorgiák révén híresültek el, gondoljunk csak Monica Vittire, Nino Manfredire, Dino Risire, Ugo Tognazzira, Paolo Villaggiora vagy Vittorio Gassmanra.
Mára sok minden megváltozott. A filmvásznon a naturalizmus eszméje hódít, s a hódolók popcornt majszolva szavaznak újra és újra a mozgó képi vérrontásra, a puskaporra, a bizarr szexre, a hideg acélra, a nyers erőre. A bolondos olaszok ideje úgy tűnhet, lejárt. Az egykorvolt forrófejűek eltávoztak, avagy lehiggadtak, némelyikük nyugdíjas bohócnak, talk-show parodistáknak állt. Netán a süllyesztőig süllyedt. Az utánpótlás pedig nemigen serénykedett eddig. A kilencvenes években jobbára "csak" az új utakra tévedt olasz filmesek-, máskor a Hollywood vonzásába került bérmágusok munkáit vizslathattuk fanyar pofával.
Most azonban egészen kellemes meglepetés érheti azokat, akik - az aktuális trendekre fittyet hányva - szívesen "utaznak" déli verőfényben, vérbő humorban, erotikában, táncban, önfeledt duhajkodásban. A Latin vér (Il Ciclone) című Leonardo Pieraccioni munka ugyanis végre hozza a formát: kikapcsol, megnevetett, felspannol. Egy csapat spanyol flamencotáncos leány és egy olasz kisváros szexuálisan elhanyagolt népe talál egymásra a szemünk láttára, őrült kavarások, szenvedélyes pillantások, pazarul pózoló, ringó, riszáló popsik és egyéb kerekded formák támadják meg és ejtik rabul retinánkat, de mellesleg bamba biciklistákra, marihuánától felpörgött őrült spanyolokra és nem kevésbé őrült azzuri poén- és oroszlánvadászokra is vethetünk egy-egy üde pillantást. Mert hiszen jól esik az ilyesmi. Jól esik az a kettősség, ahogy a toszkán vidék tompa tónusaiba vakítóan élénk színek vegyülnek, jól esik a szenvedély és a naív romantikus képzelgés együttese, mint ahogy jóleső az is, hogy végre nem a magyaros világvége-mentalitással, hanem az életigenlő örömhajhászással szembesülhetünk. A film kerülőutak, alibidumák, tartalmas közhelyek, gyenge, obszcénul banális, gyomorforgatóan alpári humorkodás helyett egyszerű, mégis lendületes, hétköznapi helyzetekbe helyezi a mókás szituációkat, a félreértéseken alapuló bumeráng-blődliket, s teli szájjal kimondott hétköznapi bölcseletekbe sűrítve, falusi virágnyelven suggalja: keresd a nőt!

Szabó Zoltán Attila

Jelenetek a bábuk életéből

Ki hinné, hogy egy fekete humorba ágyazott, össz-visz hetvenkilencperces, enyhén groteszk love story, melyet egy mindaddig ismeretlen norvég rendező, Pal Stetaune jegyez felér egy kisebb csodával? Ki hinné, hogy az amerikai függetleneket, a brit avantgárdistákat és a sznobok által leginkább favorizált új-zélandi filmeseket messze lepipálja egy az ismeretlenség homályából és az elszigeteltségből előtörő, Oslo zegzugos mellékutcáiba kalauzoló moziszösszenet? Egy film, mely szakít a hagyományos skandináv alkotások ultratiszta légkörével, a polgári műidillel, a bergmanos lélekábrázolással, és inkább - a'la Jim Jarmusch - egy város nem éppen turistacsalogató oldalát megmutatva, tolóvágányok, lerobbant garzonok, piszkos metróállomások, olcsó kifőzdék tájékára merészkedve szembesít a hétköznapok sivárságával, a sérült emberek kiszolgáltatottságával, végtelen magányával, az össznépi közöny és az erre épülő bűn "természetrajzával".

A Ponyvalevél (Junk Mail) sokkolóan depressziós, kegyetlenül realista és mégis hittel teli film. Egy postás, egy siket lány és egy velejéig gonosz biztonsági őr adok-kapokjának, élethalálharcának lehetünk passzív szemlélői, egyúttal az általános lelki dögvész stációit, a lenullázott egzisztenciák kényszerpályán mozgó bábjátékát, érdektelennek tűnő kötéltáncuk balfék koreográfiáját tanulmányozhatjuk, feltéve, hogy nincs jobb dolgunk.

Gyanítom azonban, hogy a többségnek akad kellemesebb programja. Elvégre a Ponyvalevél nem üdít, nem frissit, ellenben a felszín helyett a mélyebb zegzugokba hatol, s a jóléti társadalom rejtegetett sebeit, tályogait szakítja fel. Az, aki tehát kikapcsolódni vágyik a mozi jótékony sötétjében, jobb, ha messze elkerüli ezt a nyílvános tetemrehívást. Nem kétséges hát, hogy a film mifelénk is csak a csemegézni vágyó kevesek érdeklődésére számíthat. Hiába ugyanis a makulátlan ajánlóvelek egész sora, az előzetes nyereményeső (Cannesban a Kritikusok Díját, Tokióban az Ezüst Serleget, Stockholmban a FRIPESCI elismerést érdemelte ki a film), valószínűsíthető, hogy az óriási dömpingben ez a kis költségvetésű boncmozi elsikkad. De ettől függetlenül állítom, érdemes benevezni rá, mivel ilyen visszafogott, csakis a lényegre koncentráló, jól szerkesztett, rövid, de csattanós dialógusokat felvonultató filmet egyre ritkábban láthatunk.

A szereplőgárda egyébiránt nagyot dob a dolgon. A Tim Roth-epigon: Robert Skjaestad és Andrine Saether kettőse úgy jó, ahogy van. Előbbi - esetünkben ő a kétszer csengető postás - óvatos humorral, eredeti gúnnyal teszi érdekessé az amúgy jellegtelen, szürkeszamár figurát. Utóbbi viszont a kínálkozó olcsó közhelyek és a lehetséges túlzó gesztusok nélkülözésével abszolút hitelesen jeleníti meg a magába forduló, félelmeibe gabalyodó, már csak a halálban bízó leány karakterét. Játékukhoz kifejező háttérzene társul, Kjell Vassdal komor tónusú mozgóképei pedig hűen alátámasztják, fokozzák a letargikus hatást. A feloldozás a film végére marad. Igaz, itt és most szó sincs pacekba hajított, harsány happy endről. Csak egy kis reménysugár szűrődik át a kópián közvetlenül a vége-főcím előtt...

Szabó Zoltán Attila

Haláli puzzle

"Ha nagy leszek, Tommy Lee Jones leszek..." - fogalmazott epésen minden hájjal megkent, kellően kattant kollégám az Életre-halálra (U. S Marshals) című legújabb hollywoodi műremek láttán. Valljuk be, gonoszkodása, píkirt poénkodása nem nélkülöz minden alapot. A nagysikerű Szökevény folytatásaként reklámozott akciómozi ugyanis az ősrégi filmes panelekre építkezik, no és egy öregedő, amolyan Charles Bronson-alkatú tökös legényre alapozik, aki ugye napjainkban nem is lehet más, mint a valaha szép reményű epizódistaként (lásd: Viharos hétfő, Betsy, Fekete Hold, JFK, etc.) indult, ám mára fáradt kutyapofával, gonosz haramiák után vizslató Tommy fater.

Az "öreg", aki semmit sem bíz a véletlenre. Aki egyaránt kőkemény az ágyban, a bárban, a mocsárban, ráadásul nem ejtették a fejére sem, hiszen ismeri a dörgést, átlát a titkosszolgálat mahinációin, a korrupt kormánykörök piti érdekein, sőt a szökevények észjárását is pontosan követi/ismeri. S hogy ki a hozzá méltó esküdt ellenség? Naná, hogy Wesley Snipes! Az elsőszámú harlemharamia, aki nélkül lassan nem készül jenki akciósdi. Ők ketten azután rendesen belefeledkeznek egymás mímelt bosszantásába, láthatóan jól elvannak. Más(?) lapra tartozik, hogy a dolog a kivülálló nézőnek meglehetősen satnyának, unalmasnak és felettébb öncélúnak tűnhet.

A csóri szines börű balek csúfos meghurcolásából, a gonosz efbíájosok(k) piócáskodásából, a neowestern csihipuhiból, a tűhegyre fűzhető egyenpillantásokból, a kameraközeli ajakbigyesztésekből, a setét napszemüveg mögül csak ritkán előkeveredő macsó grimaszokból, a megkoreografált pofonokból, a hídról vonatra szökkenésből és a bünőzőket szállító repülőgép váratlan(?) kényszerlandolásából bizony már sok százszor kaptunk megerőltető leckét. Nem csoda hát, ha a "padlás" - látszólag - betelt. Csakhát az ötlettelenségnek, a filmcézárok szűklátókörűségének, a hollywood-i stúdiók marketing-stratégiájának "hála", mégis van és lesz is folytatás. Az Életre-halálra ennélfogva egy olyan puzzle-játékra emlékeztet, amelyet már jó előre kiraktak elénk. Nekünk tehát ezúttal sincs egyéb szent föladatunk, mint az utolsó kockadarab beillesztése az egyetlenként felkínált sarokpontba. Megeröltető, nemde?!

Szabó Zoltán Attila

Videó-vízió

Az illusztris névsor ugyebár tengerikigyó hosszúságú, hiszen a filmhéroszok többsége, így Charlton Heston, Gene Hackman, Jeff Goldblum, Kurt Russell, Steve McQueen, Sylvester Stallone és tsai. már egytől-egyig megjárták a filmes poklokat: gázoltak (ár)vízbe, oltottak és szítottak tűzet, mentették a menthetőt vagy nemes egyszerűsséggel "csak" megzabolázták az elemeket. Mi az nekik?! Hollywoodban minden lehetséges. Nincs az a katasztrófa, nincs az az égető probléma, amelyre ne találnának hol jobb, hol silányabb megoldást a helyi "vészmadarak". Ez idő tájt éppen Tommy Lee Jones az aktuális félisten; a Men In Black után nem sokkal neki jutott a Hős Amerikai Nemzetmentő kitüntető, egyszersmind kellően behatárolt, "lerágott", pátoszba fúló/hajló szerepköre.

Ellensége - mint a "frappáns" cím is jelzi - a Tűzhányó (Vulcano), mely Los Angelesre (naná majd Cinkotára...) zúdítja végtelen lávafolyamát, a természet forrongó gőzeit, pusztító gázait. Semmi fölösleges cidri: bulldogarcú hősünk derekasan helytáll! Egyetlen percet sem lazít, úgy tesz-vesz, fontoskodik és dirigál, mint egykor a honvédő partizánok. Közben biológiai szükségleteiről is megfeledkezik, még izzadni is csak elvétve izzad, elvégre mindenek felett a szent munka, a világ vagy legalább Amerika megmentése áll.

Ha eddig nem derült volna ki, a videótékákban mostantól fellelhető száztízpercnyi "tüzijáték" hemzseg a filmes közhelyektől. Annyira kiszámítható itt minden, hogy az már mókás. Hiába az ezernyi, valóban látványos trükk, hiába a pazar díszlet, a seregnyi statiszta, a félve nyüszítő kotorékeb, az önfeláldozó doktornéni, az angyalarcú, telt pelenkájú kiskölyök, no és a szexis kutatómaca, a nézőnek mindvégig déja vu-érzése van. Az összes képkocka, az összes snitt azt sugalja: mindezt már láttuk, átéltük(?) valahol. Csak az újszülötteknek ajánlom!

Szabó Zoltán Attila

Gyilkos donor

A vérben tapicskoló, lélekgyilkos feketemisék, az ölés "művészetére" oktató, már-már kéjes szadizmusba hajló véroperettek, a fetisizált erőszak, a filmes gengszter-korszak idejét éljük. A tucatportékák diszkontpiacán a halál a kurrens áru. A halálosztó pedig a minta/példakép. A szennyes kiteritése, a magánélet kulisszái mögött zajló pervezitások minél naturálisabb bemutatása, az emberi jogok önelégült sárbatiprása szinte elsőszámú alkotói feladattá lépett elő. A moziipar a művészi stílt vérpatronokba préseli. A riogatás, a meseszövés klasszikus formái alig-alig érvényesülnek. A happy end a gyilkost illeti meg...

Bár néhanapján még születnek kivételek. Barbet Schroder legújabb munkája, a Gyilkos donor ugyan minden jellegzetes, modern képi- és stílusjegyet magán hordoz, mégis e ritka kivételek sorába illeszthető.Ez a film ugyanis nem drukkere a halálnak, inkább életpárti. A felkavaró történet fókuszában egy kisfiú áll, aki csakis egy életfogytig börtönben őrzött, kegyetlen rabtól várhat megváltást. Elvégre beteg csontvelejét csupán ő, vagyis az egyetlen lehetséges donor képes egészségesre "cserélni". A svédcsavar mégsem ez. Pikánsabb, hogy a gyermek apja megszállott bűnűldöző, aki amúgy habozás nélkül lepuffantaná az operációba csak látszólag beleegyező, s a gyengített kórházi őrízet következtében azonnal megpattanó tettest. Csakhát rá kell döbbennie, hogy a sátáni McCabe (Michael Keaton) halála saját gyermekének elvesztését vonja maga után. Ennélfogva a film szereplői mindvégig kényszerpályán mozognak, és a remény rabjaiként robognak végzetük felé.

Míg korábbi filmjeiben (Halálcsók, Egyedülálló nő megosztaná..., Szerencse forgandó) Schroeder az erkölcsi kétértelműség ábrázolására tett kísérletet, ezúttal precíz hatáselemekre épülő, Hitchcock-i aprólékossággal szerkesztett thrillert alkotott. Végre egy, az erőszakot pusztán eszközként "bevető", valójában az emberi kiszolgáltatottságot, a világ abszurd közönyét bemutató akciómozit láthatunk! Egy filmet, melyben kivételesen(?) komoly hangsúlyt kap a színészi játék. A sajátos macska-egér (Tom és Jerry?)-párharcban mind Andy Garcia, mind Keaton jó formát mutat. Előbbi vívódó hősként, féltő apaként, utóbbi a gonosz arcainak hiteles megformálójaként érdemel kalapemelést. De Trevor Jones zenéje, Luciano Tovoli operatőri teljesítménye is dicsérhető. Régen láthattunk ilyen tempós, egységes, túlzásoktól és aránytévesztésektől mentes, kommersz "kalandmozit". Érdemes benevezni rá!

Szabó Zoltán Attila

Vízözön
Agyöblögetés bő vízzel

Az utóbbi időben a filmkészítők nemigen kímélik fajunkat. Persze, tragikus eseményekről, drámai helyzetekről mesélni nem éppen új keletű dolog, még ebben a relatíve fiatal műfajban sem. Volt idő, mikor a hollywoodi masinéria csak úgy ontotta a katasztrófafilmeket, és bizonyos csapások feldolgozása kapcsán, sorozatok formájában sikerült egy témáról megannyi gereznát lefejteni. Aztán némi lábvíz következett, stílszerűen talán úgy írhatnók le a dolgot, hogy a népszerűség szökőára megszelídült. Persze, nem szívódott fel, mert a természettel dacoló, azt urambocsá megregulázó ember eszménye a humán faj önbecsülésének egyik alappillére. Mi sem bizonyítja ez jobban, mint hogy a katasztrófafilm, és annak kliséi ismét egyre gyakrabban kapnak teret a filmvásznon.

Ha csak az utóbbi két év termését futjuk át, akkor sincs miért szégyenkezni. Technokrata idegenek inváziója, forgószél, két bagatell vulkánkitörés, némi gikszer a N.Y.-i alagútban, csobbanás a Titanic-kal, tomboló erdőtűz - íme a produktumok listája, a teljesség igénye nélkül. A sornak, persze, nincs vége, hiszen a héten mozikba került a Hard Rain / Vízözön, amely még véletlenül sem a húsvéti rituálék elfajulásának dokumentarista feldolgozása. Ezúttal nem a föld gyomra, hanem az égbolt köpi az áldás, és a derék legényeknek megállíthatatlanul hömpölygő áradatban kel szorosra rántaniuk a gatyapőcöt.

Mielőtt még bárki is az olvasó rosszhiszemű félretájékoztatásával vádolhatna, sietek előrebocsátani: címbéli kiemelése ellenére a víz ezúttal pusztán díszlet. Ugyanis inkább amolyan akciófilmes-krimis alkotással van dolgunk, ahol a "rossz fiúk kergetik a derék gyereket" témát sikerült ismét feldolgozni. Itt nincs bepánikolt tömeg, sem százszámra jobblétre szenderülés. Csupán egy kiürített városban való hajkurászásnak lehetünk szemtanúi, a mindegyre ömlő víz pedig csupán kiváltója és modifikáló tényezője a bádogcsónakkal, jetskivel, mosóteknővel való hajkurászásnak. Így leírva nem is hangzik rosszul a dolog, hisz a kegyetlen autóhajszolás és törés dömpingjében akár némi jópofa változatosságot is hozhatna a pancsikolás. Sajna, megtekintés után a jópofaság és újdonság jelzők lesznek az utolsók, amik eszünkbe jutnak.

A Vízözön leginkább sablonosnak és unalmasnak nevezhető. Elvetemült alakok egy intelligens, és talán nem is velejéig romlott főnök irányítása alatt, egy derék fickó, egy belevaló leány, korrupt zsaru meg derék zsaru - mindez gigászi fogócskába rendezve úgy, hogy a galádok mindig pofára essenek. A helyzetek, a karakterek egyaránt jól bevált öntőformák segítségével készültek, a néző osztályrésze pedig az olcsó öröm, hogy jó előre kitalálja az elkövetkezendőket. A színészek, élen Morgan Freeman-el és Christian Slater-el, persze, megbirkóznak a feladattal, ami kevéssé meglepő. Ám a nagy nevek éppúgy képtelenek kihúzni a sztorit az érdektelenség posványából, mint az egyébként látványos formában ellocsolt temérdek vízmennyiség.

hawk

Vad vágyak

Minden isiben akad valami jó fej tanár, aki vagy öreg és bölcs, és az élet megtanított az ifjúi hév, a fiatalokban rejlő lehetőségek értékelésére, vagy ifjú titán, aki éppen a generációs szakadék hiánya miatt ért a diákok nyelvén. A Vad vágyak-ban az utóbbival van szerencséje találkozni a nézőnek. Pontosabban induláskor egy ilyen tanár az, aki a szemünk elé kerül. Ám hamarosan egyik tanítványa, aki ránézésre a legnagyobb lepedőakrobatának ígérkezik a placcon, megvádolja a jó fiút. Mármint hogy ez a mindenki által kedvel okító megerőszakolta őt. Ezzel kezdetét veszi a "ki is a jóravaló?" kezdetű társasjáték, amelyben a frontvonalak pillanatról pillanatra változnak. A lányról kiderül, hogy hazudott, a tanárról, hogy hiába alaptalan a vád, mégsem az, akinek látszik, a rendőrről, aki vádol, hogy nem is annyira vádol, a féltékeny tanítvány-osztálytársnőről, hogy nem is igazán csak szemlélődő és tanú a tárgyaláson. A kaotikus társasjáték tétje, hogy ki aratja le egy ember meghurcolásának gyümölcsét, hamarosan aljas és véres eszközöket sem mellőző harccá válik, a győztes kiléte pedig az utolsó pillanatig kétséges.

A Vad vágyak amolyan mindent megkavarós-becsapós nagy találós kérdés. Társasjáték, amelyben nem csupán a film szereplői verik át notóriusan egymást, de az alkotó is igyekszik becsapni a nézőt, hogy aztán a végső megoldáskor leránthassa a leplet a maga teremtette rejtélyről. Hogy a játék mekkora örömet okoz, nagy részben attól függ, hogy végig sikerül e ébren tartani a néző érdeklődését, és a végső nagy durranás vajon tud e konzekvens, ámde mégis váratlan megoldása lenni a látottaknak. A Vad vágyak esetében ezeket a feladatokat sikerült kielégítően megoldani, ennek következtében a film nézhetővé, mi több, élvezhetővé sikeredett. Ugyan semmiféle frenetikus újdonságra nem számíthatunk, ám a megszokott eszközök egy kellően drámainak induló alaptörténettel körítve és tisztességesen egymásra tornyozva ezúttal sem mondanak csődöt.

Akik vállalkoznak a filmhossznyi színeváltozás és figuratologatás végignézésére, ha nem is filmtörténeti alapművet, de legalábbis jó szórakozást kapnak a mozijegy áráért. Még akkor is, ha az ebben a műfajban megszokott módon rútul átverik a nézőt, lévén, hogy néhány kulcsmomentumról csak utólag, mintegy az események visszafejtése révén értesülünk. S ha a műfaj szerelmesei sikerrel is tippelnek a befutó személyére, a sötét humort sem nélkülöző végső fricska ettől még élvezhető és értékelhető marad. Nem is beszélve arról, hogy a "senki sem az akinek látszik" alaptétel mellett a férfinem nyugodtan levonhatja a fájdalmas tanulságot: a küllem és szellem összege nem mindig konstans. Márpedig ha egy nő egyszerre csinos és okos, legokosabb vagy nem tisztességtelen játékba bocsátkozni vele, vagy biztos ami tuti, megrendelni egy pofás szemfedőt.

VIDEOPREMIER/ Az átverés örvényei

Türelmetlenül várom azt az időt, amikor végre Soroksár, urambocsá' Miskolc City kerül a kamerák fókuszába, amikor az "Angyalok Városa", vagy San Francisco utcái helyett a Teve sztríti rendőrök munkájáról forgatott (anti)hősi eposz fenyeget kasszasikerrel, vagy amikor egy meghatóan koreografált maffiaháború cizeláltan vérgőzös képkockái között az itáliai vadromantikusok helyett a szovjet utódállamokból bevándorló Molotov-koktél keverők harcos falkáira bukkanhatunk. Kiváncsian várom, mikor fogunk elszakadni Los Angelestől, no meg a Fehér Háztól. Gyanítom némi idő még eltelik, mire az áhított(?) postszocreál kiszorítja a saját históriáját rendületlenül feldolgozó, azt Golden Globe- és más gyanús díjakkal jutalmazó jenki filmipart.

Marad tehát a szokásos felállás: mi nézzük, ők csinálják. Nem is rosszul. A legfrissebb L. A. -story például igencsak tempósra, pörgősre sikeredett. A Szigorúan bizalmas (L.A. Confidental) című Curtis Hanson-munka abszolút beillik a sorba, hiszen az örök témák toplistáján rögtön a szerelem mögé/alá rangsorolt Jó és Rossz harcát ezúttal is pompás formában, látványos celluloid csomagolásban láthatjuk viszont. Az ötvenes évek elején járunk. Los Angeles rohamosan fejlődik, lakói lázas igyekezetben égnek, hogy bebizonyítsák: az egykori porfészek poraiból a jövő metropolisza, az új Babylon épül fel. Létrejön hát egy valóban óriási város, amely ellentmondásai ellenére is vonzó, bár a korrupció tombol az igazságszolgáltatás berkeiben, a bevándorlók áradata nem szűník, ráadásul a forró luxuskurtizánok és a helyi melegek napjai meg vannak számlálva.

Hollywood fényében tündökölnek, de árnyékában halnak a bűn napszámosai, míg a valódi hóhérok szelíd képet vágva játsszák szadomazohista játékaikat. A film erénye, hogy némileg lerántja a leplet az álomgyárról, megmutatja az "Angyalok városának" ördögi arcát is. A sztori voltaképpen három, egymástól teljesen különböző, ráadásul más munkamódszerrel dolgozó erényzsaru tortúrájába avatja be a nézőt. Hőseink a gyilkosság, a korrupció és az átverés örvényei között lavíroznak. No és egy dögös prostihableány, Lynn Bracken (Kim Basinger) hódító öléről álmodoznak mindvégig.

A vonzalom érthető, hiszen Basinger szoborszépsége mellett immár érett asszonyi mivoltát tekintve is vérforraló nőszemély, megérdemli a hollywood-i szuperdíva minősítést. A zsarutrió ugyancsak telitalálat: Kevin Spacey, Russel Crowe és Guy Pearce a Volt egyszer egy Amerikába illő karaktereket elevenít meg. Danny DeVito a tőle elvárhatóval rukkol elő: a Hush!-elnevezésű bulvárlap törpehiénájaként hol cuki törpe, hol mocskos kis pondró. A rendezőt ídézve: "ez egy zsarutörténet, amiben van titok, feszültség és románc. Leginkább úgy lehetne megragadni, hogy ez a film olyan emberekről szól, akik megpróbálják megtalálni önmagukat egy kaotikus, ijesztő, de élettel teli és humoros világban". Hamisitatlanul amerikai sztori. Mégis a benne rejlő irónia és a lappangó szenvedélyek profi vegyítése, valamint a sztárparádé révén a film kiemelkedik a szokvány posványból, hiszen némiképp visszahozza a klasszikus hangulatot, minthogy a virtuális hókuszpókuszok helyett a lényegre koncentrál. A főszereplők a vétkezők és a védtelenek, vagyis mi mindannyian.

Kiadja: az InterCom.

Szabó Zoltán Attila

SZINEMA / A munkásosztály a Pokolba megy...

"Úgy gondolom, napjainkban rengeteg olyan példát találunk a filmekben, melyek az erőszakot kívánatosnak állítják be, s én ezt személy szerint ki nem állhatom. Véleményem szerint a valósággal kellene szembenéznünk. Nem véletlen, hogy Martin Scorsese a kedvenc rendezőm. Ő sosem dicsőiti az erőszakot, hanem annak valóságos és életromboló vetületét mutatja meg, azt, hogy mit tesz az emberekkel. Én is pontosan ezt akartam elérni ebben a filmben..."

Nos, örömmel konstatálhatjuk, hogy Antonia Bird fenti "önelemzése" megállja a helyét. A honi kiadó fura urai által kifacsartan csak Veszettek címre átkeresztelt, bár eredetileg Face (Arc) címmel futó mozidráma rendezőjét igaztalanul vádolnánk az átlagfilmesek a forgatást követő reklámkampányhoz csatlakozó, a semmitmondást rendre alkotói közhelyekkel kifejező "mosakodással". Kivételesen egy lényeglátó művész ars poeticája nyer méltó formát! A pap (The Priest) korábbi alkotója érzékletesen és őszintén mesél bűnösökről és áldozatokról, barátságról és árulásról. Igaz, esetünkben London East End negyede szolgál díszletként, de azért a filmet látva sejthető: az üzenet egyetemes.

Jóllehet az előkelőbb életre vágyó, a gazdagok elé kesztyűt hajigáló tolvajbanda motívuma ősrégi toposzként (vö. Robin Hood) van számontartva, esetünkben sikerült jóval messzebbre jutni. A Veszettek (Face) című mozi nem ragad le a társadalom ellen elkövetett veszedelmes tett felszínes bemutatásánál, helyette a partra vetett halként levegőért kapkodó elnyomottak, szalonképtelenebbül: a lecsúszottak védelmére kel. Kivételesen tehát nem az ölés puszta technikájából, a golyószórás és a kékre-zöldre ütlegelés "művészetéből" kapunk leckét, sokkal inkább az emberi kapcsolatok bonyolult szövedékébe gabalyodhatunk úgy, hogy közben a magát demokratikus címkével ellátó ipari társadalom embertelen közegét is feltérképezhetjük. Sőt, a rendőri korrupció melegágyában is "fetrenghetünk" (dagonyázhatunk?) egy keveset...

A történet a paradicsomba mindhiába induló munkásosztály e világi pokoljárását mutatja be. Néhány faragatlanul szenvedélyes, szeretni és gyülölni egyaránt képes bankrablót láthatunk viszont a filmvásznon, akik rossz sorsuk elől a bűnbe menekülnek. És ahogy az már lenni szokott, rendőrségi aktatologatókból, egyenruhás drogdealerből, besúgóból is akad bőven. A cselekmény természetesen(?) egy agyahagyott, önpusztító közeget ábrázol, olyat, ahol a haveri kötelékek szabadon átvághatók, s ahol a hagyományos értékek vicc tárgyai. Remek színészi játék támasztja alá mindezt. A Transpottingból, vagy az Alul semmiből már ismerős Robert Carlyle mellett kevésbé felkapott, ám jóval többre hivatott angol karakterszínészek és a valóságból "beemelt" sittes(!) figurák járulnak hozzá a már-már dokumentarista, egyúttal sokkoló hatáshoz. De egy púpozott lapáttal még az operatőr, Fred Tammes is rátesz: sötét tónusú, színtelenül színes mozgóképei jelentékenyen hozzájárulnak filmvégi depressziónkhoz.

Forgalmazza: a Budapest Film.

Szabó Zoltán Attila

Milyen az ideális CIA-ügynök? Ed Raymond: A látnok (Prophet) című kémsztorija szerint kábé százötvencenti magas, keményöklű karatebajnok, afféle Bruce Lee-"kópia", aki rendre a benga bűnbalekok között osztogatja a vadító tökösöket, a hercig nyakleveseket, a tirpáktörő jobbcsapottakat. Partnere természetesen(?) egy "zsenge" szilikonleány (vö. Brigitte Nielsen), aki mellbedobásban és gyorstüzelésben egyaránt világbajnok. Mellesleg ágyasnak és árulónak is megteszi...

A sekélyes alapsztori kiindulópontja a vietnámi háború, ahol egy agyament terv alapján árva gyerekeket "képeztek" / neveltek át látnokokká, fiók-Nostradamusokká. Ők, vagyis a fenomén gézengúzok kiscsoportos szabadcsapata széllel szemben, akár az ellenséges radarok vonzáskörzetében is képesek voltak kikémlelni a bozótosban lapuló vietkongok gondolatait, stratégiáját. A ravasz, már-már megvalósulni látszó kísérlet később mégis kudarcba fulladt, mivel jelentkeztek a nem várt mellékhatások, azaz a komplett idegbaj első jelei. A gonosz titkosszolgálat fura urai és méhkirálynője azonban semmit sem bízván a véletlenre elrejtették, elkülönítették a suhancokat, mi több, új személyiséget adtak nekik, hogy azután harmincéves koruk táján ismét szórakozhassanak velük, likvidálásuk elrendelését követően újabb furmányos tervvel álljanak elő.

Nos, ennyi volna az eszmei mondanivaló. De ne menjünk el a finoman cizellált részletek mellett sem! A két főhős bőrében felejthetetlent nyújtó Don "The Dragon" Wilson és Barbara Steele színészi játéka már-már döbbenetes erejű: röhögőgörcsre késztetik az eredetileg izgalmakra, akciókra, szellemes fordulatokra vágyakozó videófürkészt. Előbbi úgy bújík a lökhárító alá, úgy pattan a kétszázzal berepülő csodakocsi szélvédőjére, oly "elemi erővel", öreguras önkénnyel "robban" az előtte kitárulkozó bombabiztos szőke ciklonra, majd olyan, a Szomszédokat megszégyenítő faarcú közhelyekkel él, hogy az sokkolóbb hatású, mint maga a rémmese. Az ember másra sem vágyik filmnézés közben, minthogy végre valamelyik bandita lőjje agyon szupermennek álcázott hősünket. De az említett szöszi kebelcsoda művészi eszköztáráról is lehetne ejteni egynéhány keresetlen szót, bár most mégsem teszem, mivel belátom: voltaképpen nincs miről elmélkedni. Marad tehát a satnya háborúsdi, a tétova piff-puff, meg a remény, hogy mint minden, ez is egyszer végetér. És lőn csoda, a legjobb snitt, a legizgalmasabb vágókép sem marad(t) ki a filmből, hiszen a befejezést sejtető stáblistát követő (happy)-end-felirat szinte eufóriába taszajtja a mindaddig semmibe vett, elár(v)ult viedóvizslatót.
Kiadja: a Best Hollywood.

Szabó Zoltán Attila

Az Amerikai Filmintézet egy 1500 fős minta szerint 100 év - 100 film címmel nyílvánosságra hozta az 1996-ig készült legjelentősebb, legnagyobb hatással bíró jenki filmeposzok listáját. A Merliner honlapján - az ország kultúrális Internet-szolgáltatásai közül elsőként - az élcsoport, ha úgy tetszik a TOP 20-as lista olvasható. Íme:

1. Orson Welles: Az Aranypolgár (1941)
2. Kertész Mihály: Casablanca
3. Francis Ford Coppola: A keresztapa (1972)
4. Victor Fleming: Elfújta a szél (1939)
5. David Lean: Arábiai Lawrence (1962)
6. Victor Fleming: Óz, a csodák csodája (1939)
7. Mike Nichols: Diploma előtt (1967)
8. Elia Kazan: A rakparton (1954)
9. Steven Spielberg: Schindler listája (1993)
10. Gene Kelly: Ének az esőben (1952)
11. Frank Capra: Az élet csodaszép (1946)
12. Billy Wilder: Sunset Boulevard (1950)
13. David Lean: Híd a Kwai folyón (1957)
14. Billy Wilder: Van, aki forrón szereti (1959)
15. George lucas: Csillagok háborúja (1977)
16. Joseph L. Mankiewicz: Minden Éváról (1950)
17. John Huston: Afrika királynője (1951)
18. Alfred Hitchcock: Psycho (1960)
19. Roman Polanski: Kínai negyed (1974)
20. Milos Forman: Száll a kakuk fészkére (1975)